Rablók, szabadságharcosok vagy zsoldos katonák?

A hajdúk eredete és megjelenése

A magyarországi hajdúság keletkezése a mai napig vitatott kérdés a magyar történetírásban. Gróf Illésházy István (1541–1609) 1598. évi feljegyzéséből arról értesülhetünk, hogy „az faluk és városok Buda és Esztergom körül mind puszták voltak, elfutott rúla a nép. Ezek közül az futott nép közül (és a fizetetlen végbeli gyalogok) közül, kiknek semmi fizetések nem volt, szabad hajdúk támadtak […] ezek […] nagy kárt tettek sokszor az törökökben, meg is verték őket gyakorta […] nagy vitézséget cselekedtek ő magoktól, szabad akaratjokbul, senki nem fizetett nekik.” Hídvégi Mikó Ferenc (1585–1635) 1604. évi leírása pedig arról tudósít, hogy „a Magyarországon levő lézengő, magyar hajdúság […] nem régen vala […] mert azelőtt emlékezetek sem volt”.

Annak ellenére, hogy 16. század végi–17. század eleji történeti írások a hajdúság genezisét a saját korukra teszik, a törvénykezési források tanúbizonysága szerint valójában már korábban megjelentek és fontos szerepet játszottak a fegyveres hajdúk. Legkorábban az 1498. évi 29. tc. tesz említést a hajdúkról, akik a nyugatra hajtott marhákat kísérve őrizték a csordákat a rablások és támadások ellen. Az 1514. évi 60. és 61. törvénycikkekből pedig kiderül, hogy már 1514-ben Dózsa György seregében is nagy számban voltak jelen hajdúk, akik számára ezen törvény megtiltotta a fegyverviselést.

Rácz István szerint a hajdúk megjelenése a 15. században újra felvirágzott marhatenyésztéssel függött össze, és kezdetben azokat a pásztorokat, hajtókat nevezték hajdúknak, akik „gyermekkoruktól kezdve csordák között és a pásztorélet szennyében nevelkedtek és nőttek fel”.

Dankó Imre a feudalizmus anarchiájára és a törökök terjeszkedésére vezeti vissza a hajdúság megjelenését, és szerinte a Mátyás-féle állandó hadsereg egyes felbomlott elemeiben lehet keresni a hajdúság csíráit. Ennek a felbomlott, délszláv elemekkel is rendelkező hadseregnek a határon maradt és ott hadakozó részeit a 16. század első három évtizedében egyre gyarapították azok a délszláv menekülők, akik egészen Magyarországig eljutottak. 

A magyar történészek nem fogalmaztak meg egységes véleményt ab­ban a kérdésben, hogy a hajdúság milyen társadalmi rétegekből és milyen arányban tevődött össze. Rácz István szerint a hajdúk sorai többféle társadalmi rétegből is feltöltődhettek, de többségük mindvégig a jobbágyok közül került ki. Nagy László ezzel szemben abból a tényből kiindulva, hogy a 16–17. században, az állandó zsoldos hadseregek korában a katonáskodás korszerű fegyverekkel és megfelelő harci tapasztalatokkal rendelkező katonai erőt követelt meg, úgy vélte, a szökött jobbágyok eleve alkalmatlanok lettek volna a súlyos fegyverek kezelésére. Végül arra a megállapításra jutott, hogy a hajdúkatonák jelentős része eredetileg a földönfutóvá vált, fegyverrel rendelkező és fegyverforgatáshoz értő nemesek és a rideg életkörülmények között élő pásztorok soraiból került ki. 

A hajdú kifejezés eredetéről is több nézet körvonalazódott: származtatják a magyar hajtó szóból, amely a pásztorfoglalkozásra utal, valamint az a vélemény is elterjedt, hogy a „hajdut” formula török eredetű, és önkéntest, népfelkelőt jelentett. Más elmélet szerint a hajdú kifejezést a magyar pásztorok közé keveredett délszláv jövevények hozták magukkal a Balkán-félszigetről. A hajdúság kialakulásának kezdeti szakaszában valóban tudunk külföldi, főleg balkáni elemekről, de a 16. század elejére ezen beköltözött idegen népelemek többségükben asszimilálódtak. 

A legvalószínűbbnek az a feltételezés tekinthető, hogy a hajdúk kezdetben főként a török hódítás elől menekülő délszlávok közül kerülhettek ki, akik magukkal hozták Magyarországra ezt az elnevezést, illetve életformát. A későbbiekben azonban egyre inkább a magyar etnikum vált meghatározóvá a soraikban, és a legelső magyar hajdúk feltehetően azon 15. század végi marhapásztorok lehettek, akik alkalmasnak bizonyultak a viszontagságos katonaélet nehézségeinek elviselésére. 

 Az mindenesetre általánosan elfogadott nézet, hogy a hajdúság kialakulása és létszámának növekedése elsősorban a török veszélyre mint elsődleges motiváló tényezőre vezethető vissza. A hajdúságot valójában a háborúk hozták létre és tartották fenn, s amikor békés viszonyok alakultak ki a 17. század végére, a hajdúk jelentősége fokozatosan csökkent, privilégiumaikból is veszítettek. 

A hajdúság mint társadalmi kategória

A hajdúk eredetileg sem külön társadalmi osztályt, sem népréteget nem képeztek, a hajdúság mint elkülönülő csoport csak a 15. század végén kezdett kiformálódni. Az 1514-es rendi országgyűlés 60. és 61. törvénycikkelyeiben már úgy tűnnek fel, mint olyan pásztorok, akik felfegyverkezve portyáznak, s emiatt a közbiztonságra veszélyesek. 

1526 után már nem csupán rablócsapatokat képeztek, hanem olyan fegyveres testületet, amelynek tagjai –jóllehet ekkor még szervezetlenül, de már – nemcsak a maguk, hanem hazájuk védelmében is fegyvert fogtak. Ekkor a pásztor-hajdúk fegyvereikkel már mezei és várbeli katonaként szolgáltak Szapolyai Jánosnak és I. Ferdinánd császárnak. A hajdúknak katonai elemmé fejlődése tehát néhány évtized alatt ment végbe a 15. század végétől kezdve, mialatt átmeneti állapotot képviseltek a pásztorság és a katonaság között. 1552-től pedig már olyan önálló katonai réteget alkottak, amelynek célja a gyakori portyázások helyett a törökök elleni tervszerű küzdelem lett, azaz ekkorra rablókból önkéntes honvédő harcosokká váltak. 

Az 1590-es évekre fejlődtek igazi hadászati tényezővé, annak köszönhetően, hogy a tizenöt éves háború alaposan megnövelte számukat és jelentőségüket. Erre az időszakra a törökök által veszélyeztetett határ menti lakosság az állandó harcokban katonává edző­dött, és amint a békés életfenntartás egyre nehezebbé vált, szívesen „értékesítették” katonai képességeiket, vagyis álltak hivatalos katonai szolgálatba. Bocskai koráig azonban a hajdúk szervezetlenül, szétszórtan, különböző vezérek irányítása alatt, zsoldért vagy zsákmányért harcoltak. 

 Bocskai István a hajdúk egy részét olyan szervezett hadtestté tömörítette, amelyet önálló kiváltságos testületként országos szinten is elismertek. Így a hajdúság a Bocskai-szabadságharc időszakában alakult át meghatározó katonai-politikai tényezővé, s jelentősége a későbbiekben sem csökkent. A Bocskai-felkelés idején és az azt követő évtizedekben a hajdúság jelentős részére elsősorban a zsoldos katonai életforma volt jellemző, legfőbb megélhetési forrásuk a zsold és a háborúk idején szerzett zsákmány lett. Ettől kezdve a hajdúk törekvései elsősorban arra irányultak, hogy szervesen betagozódjanak a rendi társadalomba: önálló társadalmi-politikai kategóriának tekintették magukat.

Összességében megállapítható, hogy a hajdúság alapvetően az állandósuló háborús helyzet által életre hívott társadalmi képződményként és egyúttal a társadalmi feszültség levezető szelepeként jött létre. Ezen katonarétegek a nemesség és a jobbágyság között „köztes” társadalmi kategóriát képeztek.

Míg a hajdúk különböző csoportjai akár a törvényekkel szembeszegülve is keresték a helyüket a társadalomban, a nemesi rendek szerették volna megakadályozni a felemelkedésüket. A hajdúk mint harcoló katonák úgy érezték, hogy különbek bármilyen rendű és rangú „otthon ülőknél”, hiszen naponta kerültek életveszélybe. Az államhatalom és a nemesség, ha társadalmi szempontból nem is tartotta elfogadhatónak a hajdúság mint katonaréteg kialakulását, fegyveres erejére rászorult a török veszély miatt.

A hajdúság típusai

A hajdúk több lehetőség közül választhattak: hivatalos állami határőrszolgálatba állnak; belépnek a nemesi magánhadseregekbe; vagy – megőrizve szabadságukat – az elnéptelenedett határ menti területekre vonulnak vissza. Ezen három alternatíva alapján formálódott ki a királyi, a magánföldesúri és a szabad hajdúság, 1606-ban pedig Bocskai István létrehozta a kiváltságolt hajdúk típusát. 

Királyi hajdúság

A királyi hajdúság számára kiterjedt privilégiumaik megkülönböztetett helyet biztosítottak a korabeli társadalomban, de anyagi és erkölcsi megbecsülésüket jelentősen korlátozta, hogy csupán segédcsapatokként alkalmazták őket államuk hadszervezetében. A hajdúk katonai szolgálatait nemcsak az erdélyi fejedelmek, hanem a Habsburg-házi magyar királyok is nagyra értékelték, mert egyrészt jóval olcsóbbak voltak, mint a nyugati zsoldos katonák, másrészt a török hódoltság korában a három magyar katonaréteg, a végváriak, a székelyek és a hajdúk közül mind létszámukat, mind ütőképességüket tekintve az utóbbiak voltak a legjelentősebbek. Ám az akkori modern harcászatban való jártasság és a pszichikai állóképesség hiányosságai meglehetősen korlátozták harcértéküket.

Magánföldesúri hajdúság

A törökök elleni védelem jelentős részét azok a nemesek voltak kénytelenek magukra vállalni, akiknek a birtokai a határ menti zónában helyezkedtek el. A 16. század végétől egyre gyakoribb jelenséggé vált, hogy a főurak a magánhadseregeikbe hajdúkat fogadtak fel zsoldfizetés és a szabad préda ellenében. A 17. századtól pedig általános gyakorlattá vált, hogy a főnemesek katonai szolgálat fejében a birtokaikon le is telepítették a hajdúkat, akik a földesúri szolgálatba fogadás révén földhöz jutottak és mentesültek a feudális járadékok alól. 

Helyzetüket mégis labilissá tette, hogy mindvégig földesúri függésben álltak, és privilégiumaikat nem biztosították törvényesen. Ez korlátozottabb szabadságjogokat jelentett számukra, mert egyrészt az általuk megművelt föld továbbra is a földes­úr birtokában maradt, a hajdúk azt csak használatra kapták meg, továbbá a jobbágyszolgáltatások alóli felmentésük nem járt együtt nemesítéssel. Hivatalosan csak a királyi hajdúság tagjait tekintették államilag is elismert zsoldos katonáknak, a magánföldesúri hajdúság intézménye megtűrt katonai formának számított.

Szabad hajdúság

A hajdúságnak mint társadalmi és gazdasági jelenségnek megvoltak az objektív és szubjektív okai. Egyrészt nem volt annyi szabad föld, ahová a folyamatosan újratermelődő szabadhajdú-réteget le lehetett volna telepíteni, másrészt a magyarországi és az erdélyi társadalom sem bírt volna el annyi privilegizált elemet, ahányan a hajdúk voltak. Többnyire azok maradtak meg szabad hajdúknak, akik nem akartak részt venni a rendszeres termelőmunkában, és inkább választották a bizonytalan megélhetést nyújtó állapotot, mint azt, hogy a végvári gyalogosok vagy a magánföldes­úri hajdúk soraiba álljanak. Időszakosan vállaltak csak kötöttebb katonai szolgálatot, erre pedig a permanens háborúskodásoktól terhes török hódoltság korában gyakran nyílott lehetőség.

A szabad hajdúság egyik legkorábbi jellemzését az 1514-es rendi országgyűlés törvénykezésében találhatjuk meg, mely szerint olyan pásztorok voltak, akik felfegyverkezve kalandoztak, a honvédelem helyett rablásra vetemedtek és a közbiztonságra veszélyesnek bizonyultak. A magyar történetírásban elsősorban elmarasztaló véleményeket olvashatunk ró­luk, a társadalom „örökké nyug­talankodó, rendet nem ismerő elemeiként” jellemezték őket. A szabad hajdúk kapitányaik vezetése alatt gyakran betörtek a török területekre, ám alkalmanként a magyar lakosságot sem kímélték a zsákmányszerzés reményében. Az államhatalom a királyi Magyarországon megpróbálta megrendszabályozni a hajdúságot, hiszen majdnem ugyanolyan veszélyesnek bizonyultak a magyarokra, mint a törökökre nézve. 

A szabad hajdúkat a bányavárosok követei Bocskai István korában az „ör­dög apostolainak” nevezték, akik félelmetes katonák voltak, ezért nagyon rájuk illett a török hajdud (=rabló) szó. Az utolsó hajdúfőkapitány és a hajdúság egyik első történetírója, Sillye Gábor szerint a hajdúk „elsősorban a közjó védelmére kötelezték magokat, de miután nem ismertek semmi rendet, igazgatást és fegyelmet, az emberi romlottság befolyása alatt, majd kihágásokra, majd különböző gonoszságokra vetemedtek”.

A hajdúk utóbbi magatartásával magyarázható, hogy országos és helyi törvények egész sora szigorú intézkedéseket hozott a garázda szabad hajdúk ellen. Az 1514. évi 60. tc. megtiltotta számukra a fegyverviselést, és súlyos büntetést helyezett kilátásba: 

„2. § Ezenkivül hogy a közönséges nyelven hajduknak nevezett barom-pásztorok se hordjanak kopjákat és egyéb fegyvereket…

3. § Mert különben, ha a hajdu fegyvert visel, bárki és bárhol elfoghatja: s első izben ki kell herélni, másod izben, ha megint fegyvert visel, feje essék vagy más halállal bünhődjék.”

Az 1557. évi 23 tc. intézkedett a hajdúk megbüntetéséről és arról, hogy az ilyen személyek bújtatói hasonló büntetést nyerjenek:

„1. § „… a hallatlan gonoszságoknak és méltatlanságoknak (a melyeket eddig ezekről az emberekről hireszteltek) a megszüntetésére […] az ilyen eddig elkövetett gonoszságoknak járjanak végére, s igy azután a gonosztevők méltán bünhödjenek.”

Takáts Sándor (1860–1932) a szabad hajdúságról a következőképpen írt: „Nem akasztófákat, nem vérpadokat kellett volna a szabad hajdúk számára állítaniok, hanem kenyeret, zsoldot kellett volna nekik adniok. Az üldözött vad mindig veszedelmesebb, mint az élelemmel és a jó bánásmóddal tartott! Ha a szabad hajdúknak kenyeret adnak és őket okosan vezetik, széles e világon a legjobb hadinép lett volna belőlük.” Végül a hajdúkérdést Bocskai István oldotta meg: a letelepítéseknek köszönhetően az „ördög apostolaiból” egyszerre hasznos polgárok lettek. 

A kiváltságolt hajdúság

„Bocskai fellépése volt az a tényező, amely a hajdúság nemesebb részét egy közös czélra egyetlen hadtestté tömörítette össze és a vallási és politikai szabadság közös zászlaja alá sorakoztatá őket” – emelte ki Dudás Gyula, az egyik legjelentősebb hajdúkutató a fejedelem legfőbb sikerét. Az 1605. december 12-én kiadott korponai kiváltságlevéllel Bocskai létrehozta a hajdúszabadság legmagasabb formáját. 9254 privilegizált hajdú számára birtokokat adományozott, megteremtve ezáltal a szabolcsi „nagyhajdú” városok – Kálló, Nánás, Dorog, Varjas, Hadház, Vámospércs, Sima, Vid – alapját. A fejedelem egyetlen elvárása a hajdúk felé az volt, hogy „más adományos nemesek szokása szerint, fegyverrel és hadiszerekkel jól felkészülve, a mi és utódaink parancsára minden közönséges és részleges hadjáratban jelen lenni és a hazának híven szolgálni köteleztessenek”. 

1605 végére Bocskai Istvánnak mint­egy negyvenezer különféle hajdú katonája volt, így a kiváltságolás a szabadságharcban az oldalán harcoló hajdúságnak csupán a negyedét érintette. Az általa adományozott privilégiumok élesen elkülönítették a jobbágyoktól a hajdúkat, akik a társadalmi ranglétrán még a szabad királyi városok lakóinál is magasabb szintre kerültek, ugyanis a hajdúk a nemesekhez hasonlóan földtulajdonukkal szabadon rendelkezhettek és csak katonai szolgálattal tartoztak a fejedelemnek. Bocskai tehát a korponai, majd az 1606. március 16-i köleséri és az 1606. szeptember 2-i szoboszlói kiváltságleveleiben törvényesítette a hajdúszabadságot, és azt örökletessé téve egy új társadalmi réteg fejlődésének alapjait teremtette meg.

 Bocskai és a hajdúk között szoros, magánjellegű kapcsolat jött létre, amikor a hajdúk mint a fejedelem személyes alattvalói bizonyos kiváltságokat nyertek. Mintegy 10 ezer privilegizált hajdú törvényesen mentesült mindenféle földesúri és egyházi kötelezettség alól örököseivel együtt, és a kiváltságlevelek értelmében nemességet is kaptak. A nemességük azonban helyi jellegű volt, azaz a hajdúközösségek csak meghatározott helyen – a hajdúvárosokban – élvezték a privilégiumaikat. Esetükben kollektív nemességről beszélhetünk, mert előjogaikat az „országos” nemesektől eltérően nem személyenként, hanem együttesen birtokolták. Valójában a privilegizált hajdúk esetében nem is országos nemességről, hanem familiárisi viszonyról beszélhetünk. Kialakult tehát a magyar hajdúság 4. típusa, a kiváltságolt hajdúság, megkülönböztetésül a királyi hajdúktól. 

Bocskai István az Erdélyi Fejedelemség és a királyi Magyarország, valamint az Oszmán Birodalom ütközőpontján azért hozta létre ezeket a „katonai telepeket”, hogy azok a mindenkori erdélyi fejedelmeknek támaszt nyújtsanak. A fejedelmet a hajdúk letelepítésében nemcsak a Habsburgoktól való félelem vezérelte, hanem az is, hogy a hátralévő zsoldjukat nem tudta kifizetni, ezért jogosan tarthatott a lázongásaiktól. A letelepített hajdúk jelentős része azonban nem tért át hagyományos gazdálkodó életmódra, hanem a számukra adományozott birtokokat a hajdúvárosokba települt szökött jobbágyokkal műveltették meg, miközben ők maguk kitartottak a fegyveres életforma mellett. Ennek eredményeképpen a kiváltságolt hajdútelepüléseken megerősödött a sajátos önigazgatáson alapuló szabadparaszti életforma.

Jóllehet a fejedelemnek végül nem sikerült az egész hajdúréteg helyzetét rendeznie, mégis komoly eredménynek tekinthető, hogy mintegy 10 ezer hajdút kiemelt a feudális jobbágytársadalomból. Ekkor még úgy tűnt, hogy az „ídes Haza” szívébe fogadta és hűséges fiai közé „incorporálta” a nemrég még elátkozott, kiirtásra ítélt, ám most privilegizált hajdúkat. Bocskai halála azonban megszakította az általános letelepítés folyamatát, és meggátolta, hogy a szabad hajdúk a fegyverviseléssel felhagyva biztonságosabb megélhetési formákat válasszanak.

A „kis-” és „nagyhajdú” városok

Mivel a privilegizált hajdúvárosok három országrész – királyi Magyarország, Erdélyi Fejedelemség, török hódoltság – határán feküdtek, kiváltságaik megőrzéséhez szükséges volt, hogy azokat a magyar király is ratifikálja. Az 1609. évi III. törvénycikkben a magyar országgyűlés még érvénytelennek minősítette Bocskai kollektív nemesítéseit, ám ez a meghagyás nem vonatkozott a hajdúk kiváltságaira. 1613. április 1-jei oklevelében II. Mátyás a szoboszlói, a hadházi, a vámospércsi és a polgári, II. Ferdinánd 1632-ben a böszörményi és a dorogi hajdúk szabadságát is megerősítette, vagyis a királyi kiváltságolások eredményeképpen a hajdúkat másodszor is beiktatták birtokaikba. 

Bocskai birtokadományai a kor jogi normáinak megfeleltek, de a fejedelemnek nem mindig sikerült a kiváltságleveleivel rendezett jogi helyzetet teremtenie. Példaként Kálló ügyét lehet megemlíteni, amely várost a bécsi békekötés visszaadta a Kállay családnak. Ezt a problémát Báthory Gábor oldotta meg oly módon, hogy 1609-ben saját családi birtokát, Böszörményt 100 ezer forintért elcserélte az őt az erdélyi trónra segítő hajdúkkal Kálló fejében. Végeredményben 1609-re Bocskai István és Báthory Gábor adomány- és csereleveleinek rendelkezései alapján Szabolcsban Szoboszló, Nánás, Dorog, Hatház, Vámospércs, Böszörmény és Polgár (Szentmargitával együtt) városok lettek privilegizált hajdútelepülések, az ún. „nagyhajdúvárosok”, ahol a 17. század első felében fokozatosan formálódott ki a széles körű jogokon alapuló autonóm önkormányzat. 

A fegyveres szolgálatra kötelezett „katonai táborokként” is működő hajdúvárosok élén álló főkapitányok közigazgatási jogkört is kaptak, vagyis egy kézben egyesítették a katonai és polgári igazgatási funkciókat. A bihari „kishajdúvárosok” – „Váradtól fogva Ecsedig” – fokozatosan szerezték meg privilégiumaikat, és az Erdélyi Fejedelemség fénykorában a váradi kapitány katonai parancsnoksága alá tartoztak. Több bihari hajdúvárosról kiderült, hogy az onnan származó hajdú katonákat még Bocskai István ruházta fel egyéni címeres nemeslevéllel, ezért elterjedt az a vélemény, hogy a bihari hajdúvárosokat is Bocskai privilegizálta. 

Bethlen Gábor fejedelemsége kezdetén egy 1614. november 22-én keltezett dokumentum arra utal, hogy a váradi hajdúk a mentességüket Bocskai Istvántól kapták, az 1626. május 24. és június 17. közötti gyulafehérvári országgyűlés rendelkezésében pedig a következőket olvashatjuk: „Az mi az megnemesített hajdúságnak állapatját nézi Biharvármegyében […] a kik az jóemlékezetű Bocskai István fejedelemségében az országnak fegyverekkel szolgáltak, és akiket azután való fejedelmek is megnemesítvén közikben telepedtek és fegyverekkel szolgáltak, ennekutána is azok maradjanak helyben.” A törvény III. articulusa a „nemesi” állapot elismerése mellett megerősítette a bihari hajdúk katonai szolgálati kötelezettségét, megtiltva nekik, hogy jobbágyokat fogadjanak maguk közé. 

A bihari hajdútelepülések szervezettségüket tekintve nem álltak azonos szinten a szabolcsiakkal, mert kiváltságaikat a magyar király nem erősítette meg, ezenkívül a vármegye törvényhatósága, illetve a váradi kapitány fennhatósága alá tartoztak. A bihari „kishajdú” városok Erdélyhez tartoztak, míg Szabolcs megye a Partium részét képezte, amely felváltva állt a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség fennhatósága alatt. A szabolcsi „nagyhajdú” városoknak tehát alkalmazkodniuk kellett a Habsburg, az erdélyi és a török uralkodók állandóan változó viszonyához. 

A mérleg nyelve

Bocskai halála után a privilegizált hajdúk számára nehézséget jelentett jogaik érvényesítése, mert a magyar rendek vonakodtak elismerni őket mint különálló „vitézlő rendet”. A hajdúk törekvései egyértelműen arra irányultak, hogy szervesen betagozódjanak a rendi társadalomba, azaz önálló politikai tényezőnek tekintették magukat. Az 1607 októberében Debrecen térségében kirobbant második hajdúfelkelést is ez a törekvés motiválta. Vezetője, Nagy András még az erdélyi trón megszerzését sem tartotta elérhetetlennek. A hajdú vezető az 1608. február 5-én megkötött debreceni egyezményben szövetséget kötött Báthory Gáborral, aki a hajdúkat megerősítette a Bocskai által adományozott kiváltságaikban, és március 5-én „az hajdúsággal mégyen erdélyi fejedelemségre”, vagyis Báthory az ország legkönnyebben mobilizálható fegyveres ereje, a hajdúk katonai támogatásával kerülhetett Erdély trónjára. 

Felmerül a kérdés, hogy az a Bá­thory Gábor, aki 1607-ben még többször is megvetően nyilatkozott a hajdúkról, végül miért lépett velük szövetségre. A hajdúk nagy része kezdetben Báthory legfőbb politikai riválisát, Homonnai Drugeth Bálintot támogatta, ezért Báthory maga mellé akarta őket állítani. A hajdúk katonai támogatása továbbra is komoly előnyt jelentett egy potenciális erdélyi trónjelölt számára. Ezért Báthory Gábor folytatta a hajdútelepítéseket Ecsedhez tartozó birtokain. A hajdúk felkelése végeredményben a győzelmükkel zárult, mert a nemesség kénytelen volt elismerni a Bocskai által nyújtott kiváltságaikat, sőt a Bocskai-adományok mellett birtokaikat kiegészítették Polgárral és Szentmargitával. 

Bethlen Gábor és a hajdúk

Hatalomra jutása zűrzavaros időszakában Bethlen Gábor elsősorban az Erdélyi Fejedelemség területén élő hajdúság fegyveres erejére tudott támaszkodni, ugyanakkor a királyi Magyarországhoz tartozó hajdúk sok gondot okoztak számára: egyrészt a Portával kialakított jó kapcsolatait veszélyeztették törökellenes portyázásaikkal; másrészt vele szemben is ellenségesek voltak. Utóbbi azzal magyarázható, hogy a hajdúk az erdélyi fejedelmet az általuk legnagyobb ellenségnek tartott szultán bérencének tekintették, aki arra készül, hogy a hazájukat kiárusítsa a törököknek. 

Bethlen gyakorlatilag két tűz közé került, hiszen arra kényszerült, hogy a török szultán követelését teljesítve harcoljon a hajdúk egy része ellen, akiket inkább szövetségeseinek, mint ellenségének szeretett volna látni. Ezért ko­rán felismerte, hogy nemcsak az Erdély, hanem a királyi Magyarország területén élő hajdúkat is maga mellé kell állítania, ha belpolitikai ellenfeleivel és a Habsburg-uralkodókkal szemben sikert akar elérni. 

Az erdélyi fejedelem azonban annak érdekében, hogy a szultán elismerje őt az erdélyi trónon, kényszerűségből átadta Lippa várát a törököknek, amely lépésével mind a magyar, mind az erdélyi közhangulatot maga ellen fordította. Lippa átadása növelte a bizalmatlanságot a törökbarátnak tartott Bethlen Gáborral szemben, ami a hajdúságot is megosztotta, így a Bethlen ellen szervezkedő Homonnai Drugeth György seregéhez nagy számban csatlakoztak hajdú katonák. A szabolcsi hajdúvárosok a királyi Magyarország területéhez tartoztak, ezért a császárnak és szövetségeseinek tartoztak hűséggel. Bethlen úgy ítélte meg, hogy Homonnai döntően hajdúkból álló serege ellen leghatékonyabban a saját hajdúit tudja bevetni, de azért arra utasította Rhédey Ferenc váradi kapitányt, hogy próbálja meg maga mellé állítani a királyi Magyarország területén élő hajdúkat, és fogadjon fel 2000 katonát a szabad hajdúk közül. 

Bethlen tehát nagyon fontosnak tartotta, hogy a legütőképesebb, privilegizált szabolcsi hajdúk ne álljanak Homonnai mellé, ezért első lépésként megfenyegette őket. Mivel azonban fenyegetéssel nem ért el sokat, békésebb megoldással próbálkozott oly módon, hogy a hajdúk vallási érzelmeire igyekezett hatni, és a Habsburg uralkodó protestánsellenes törekvéseire hívta fel a figyelmüket. 1616. május 11-én felhívást intézett a szabolcsi hajdúvárosok kapitányaihoz, amelyben a következőket írta: „az Kegyelmetek mostani helye, nemessége és szép szabadsága hazánkhoz, szegény nemzetségünkhöz és hitünk oltalmára való igaz tökéletes hűségért fundáltatott az jó emlékezetű Bocskay István idejében hazánknak idegen nemzetségtül való megszabadításáért […] ha Kegyelmetek az maga nemzetére és hitére támad, abban is mód lehet, török, tatár egy órában az Kegyelmetek lakó helyét porrá, hamuvá teszi. De ha Kegyelmetek csendességben leszen, arra is Kegyelmeteknek bizonyosan igérjük magunkat […] szabadságában megtarttatjuk és megoltalmazzuk.” 

A fejedelem tehát konkrét utalást tett a szabolcsi hajdúvárosok privilégiumaira, amelyeket ezzel a levéllel elismert, sőt megemlítette a hajdúk nemességét is. Ígéretet tett továbbá az ellene fellépni szándékozó hajdúknak: amennyiben mellé állnak, „az török császártól is oly hitlevelet hozatunk az egész hajdúságnak, hogy soha őket mostani szép szabadságokban meg nem háborítja a török, s kastélyokat le nem vonatja, adófizetésre őket nem kényszeríti”. Vagyis a fejedelem arra tett egyoldalú ígéretet, hogy ráveszi a török szultánt is a hajdúk szabadságjogainak elismerésére, ami egyébként felelőtlen ígéret volt, hiszen a Porta hosszú idő óta a hajdúság teljes kiirtására törekedett, ráadásul az erdélyi rendek sem rokonszenveztek a hajdúsággal. 

Erdély legfőbb nyugati bástyájának, Váradnak a főkapitánya, Rhédey Ferenc Bethlen utasítására hajdúcsapatokat fogadott a zsoldjába. A hajdúság két szárnyának összecsapására 1616 júniusában Konyárdnál került sor, ahol a Bethlen Gábor mellett álló hajdúk szétverték Homonnai hajdúit. Az erdélyi csapatok győzelmét követően a hajdúk jelentős része átállt Bethlen oldalára. 

Az Erdéllyel ellenséges hajdúkkal szemben Bethlen megtorló hadjáratot indított, s a fennhatósága alatt álló bihari hajdúkat mozgósította a „túloldaliak” ellen. Ennek pedig az lett a következménye, hogy „testvérháború” alakult ki az erdélyi és a császári fennhatóság alatt álló hajdúság között. Mindkét fél a maga igazáért harcolt, a „túloldaliak” az általuk „törökbérencnek” tekintett Bethlen ellen védték a magyar hazát, míg az erdélyi fejedelem hajdúi „Habsburg-bérenc” társaik ellen védték hazájukat és protestáns hitüket. Valójában a Bethlen ellen támadó hajdúk is magyar érdekeket védtek, mert a Habsburg-hatalomra támaszkodás tette lehetővé, hogy a szultán Magyarországot és Erdélyt ne integrálja szervesen az Oszmán Birodalomba, és ne süllyessze azokat az alávetett balkáni államok helyzetébe.

A harmincéves háború nyitányát jelentő cseh felkelés kirobbanása 1618-ban, a császári csapatokra mért sorozatos vereségek, valamint II. Ferdinánd császárrá választásának bizonytalan körülményei különleges lehetőséget teremtettek Bethlen Gábor számára az egységes nemzeti királyság visszaállítására. Ezen politikai célkitűzés megvalósításához első lépésben a Habsburgokra kellett volna döntő katonai vereséget mérni, amihez viszont elengedhetetlen volt egy nagy létszámú, harcedzett és megfelelően felszerelt hadsereg. Ilyen feltételeknek azonban a korabeli Magyarországon és Erdélyben csak a magyar végvári katonaság és a hajdúság felelt meg. 

Báthory Gábor hajdúpolitikájához hasonlóan ismét felvetődik a kérdés, hogy Bethlen Gábor, aki kezdetben nem bízott a hajdúkban, miért nem erdélyi hadseregre támaszkodva vette fel a harcot II. Ferdinánddal. Erre részben az lehet a magyarázat, hogy az erdélyi vármegyék és városok katonasága már a 16. században sem jelentett értékes katonai tényezőt, ugyanis az erdélyi nemesség és a jobbágyok nem voltak járatosak sem a törökök, sem a nyugati típusú zsoldosseregek elleni harcokban. Ráadásul Bethlen hadvezéreinek többsége sem az erdélyi, hanem a magyarországi nemesek és hajdúkapitányok közül került ki. A fejedelem lehetővé tette az erdélyi nemesség, illetve a vármegyék számára, hogy honvédelmi kötelezettségüket pénzen megváltsák, és az így befolyt jövedelmekből zsoldos katonákat – főleg hajdúkat – tudott toborozni. A 16–17. század fordulójára a székelyek katonai jelentősége nagymértékben lehanyatlott amiatt, hogy a közszékelyek többsége a katonai szolgálat helyett inkább önkéntes jobbágyságot vállalt.

A hajdúk katonai erejére II. Ferdinánd is támaszkodni kívánt, s 1618– 1619 folyamán a császári hadvezetés is toborzott és vetett be hajdúosztagokat a cseh hadszíntéren, de a harmincéves háború első szakaszában – és ez főleg Bethlen Gábor meggyőző politikájának tudható be – a hajdúk többsége mégis az erdélyi fejedelem seregében szolgált a Habsburgok ellen. 

1619 szeptemberében a fejedelem egy levelében a következőket jelentette ki: „az egész hajdúságot az ország hűségére köteleztem, megválogattatván őket, öt ezernek magam pénzéből fizettettem nekik egy hópénzt.” 

Ez az állítás azt jelentette, hogy a harcra leginkább alkalmas hajdúkat fogadta szolgálatába, akik közé elsősorban a privilegizált és szabad hajdúk kerültek be. Ezenkívül hamarosan a pártjára álltak a felső-magyarországi végvári hajdúk is, akik már hónapok óta nem kapták meg a császártól a zsoldjukat. A hajdúk jelentős része végig kitartott a fejedelem mellett, akit teljes támogatásukról biztosítottak: „mi is kicsintül fogva nagyig, fejünk fenn állatáig [álltáig] az mi Kegyelmes Urunkkal, fejedelmünkkel együtt élünk, halunk és fejünk fenn állatáig igaz hívek is leszünk”– jelentették ki 1621-ben a Nánáson gyülekező szabolcsi hajdúk. Ugyanakkor ritka esetekben ugyan, de arra is akadt példa, hogy a szorongatott helyzetbe került kisebb hajdúkülönítmények Bethlent elárulva megadták magukat az ellenségnek.

A sikeres portyázások ellenére a magyarországi küzdőtéren szövetséges nélkül maradt Bethlen Gábor hajlott a kompromisszumos megegyezésre, és 1622. január 6-án a nikolsburgi békében lemondott a királyi címről, ennek fejében viszont megkapta a német-római birodalmi hercegi címet és Oppeln-Ratibor sziléziai hercegségeket, valamint hét felső-tiszai vármegyét. A hajdúk 1623-ban is Bethlen mellé álltak, de a fejedelem második, szintén kompromisszumos békével záruló, 1623– 1624-es Habsburg-ellenes hadjáratával nem értek el újabb eredményt. 1624. május 8-án a bécsi békében Bethlen Gábor lemondott sziléziai birtokairól. A békekötést követően a császári kormányzat Eszterházy Miklós segítségével Rákóczi Györgyön keresztül még tett egy sikertelen kísérletet a hajdúk megnyerésére, akik azonban 1626-ban, Bethlen harmadik hadjárata során is szinte egységesen a fejedelem mellé álltak. 

Bethlen Gábor Habsburg-ellenes hadjárataiban 1619–1626 között dön­tő többségben ugyanazok a hajdúk vettek részt, akik a Bocskai-szabadságharcban is fontos szerepet vállaltak magukra. A fejedelem, aki 1614-ben még a hajdú nevet is meg akarta szüntetni, 1626-ra szükségét érezte annak, hogy a királyi kiváltságolásból kimaradó Böszörmény hajdúprivilégiumait megerősítse. Fontos körülmény, hogy a böszörményi birtokmegerősítő oklevélben Bethlen magát „Isten kegyelméből a Szent Római Birodalom és Erdély fejedelme, Magyarország részeinek ura” titulussal illette, ami feljogosíthatja őt arra, hogy rendelkezzen a szabolcsi hajdúvárosok helyzetéről. 

Uralkodása kezdetén Bethlen Gábor még azt tartotta, hogy „hajdú soha országot meg nem veszen, s meg sem tartja”, sőt még 1616-ban is azt hangoztatta, hogy „én az hajdúkkal barátságomat nem tartottam”, ugyanakkor a harmincéves háborúba történő bekapcsolódása után, amikor a korábbiaknál is nagyobb mértékben rászorult a hajdúk katonai szolgálatára, már a következőképpen nyilatkozott róluk: „Ki hitte volna uram ezt is, ilyen hatalmas, erős hadak ellen, hogy ily kevés idő alatt véghez vigye valaki, a mit ő kegyelmek [t. i. a hajdúk] véghez vittek.” 

„Bitang korcsos magyarok” vagy „az édes haza bajnokai”?

A hajdúságnak a történeti fejlődésben betöltött szerepét a sokrétűség jellemezte, mert egyszerre tekinthetjük őket a polgári lakosságot is fosztogató garázda elemeknek és a kettős idegen elnyomás – törökök és Habsburgok – ellen kitartóan küzdő honvédő szabadságharcosoknak. Hogy mikor melyik került előtérbe, az adott történelmi helyzettől függött: amíg zsoldért harcolni tudtak, általában nem jelentett problémát számukra a megélhetés, ennek elmaradása esetén – főleg a szabad hajdúk – „önellátásra” rendezkedtek be, azaz zsákmányolásból tartották fenn magukat.

Mivel a fegyveres hajdúság jelentős részben a török hódítások következtében formálódott ki, érzelem- és gondolatvilágukban inkább a törökellenesség került előtérbe. Valójában csak a török uralom 17. század végi megszűnését követően erősödtek fel köreikben a Habsburg-ellenes törekvések, ám e beállítottságukat is inkább a külpolitikai viszonyok és lakóhelyük földrajzi helyzete – a határvidék – alakították, nem pedig valamiféle németellenes politikai érzés. 

Erkölcsi-politikai arculatukra erősen rányomta bélyegét, hogy olyan országban éltek, ahol – főleg az állandó török fenyegetettség miatt – nagyszámú állandó zsoldossereget követeltek meg a honvédelem szükségletei, aminek fenntartásához azonban a kormányzatnak nem állt rendelkezésére elegendő anyagi fedezet. Így a központi hatalom rákényszerült ezen harcedzett és ütőképes, ugyanakkor nehezen kordában tartható katonarétegek alkalmazására. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy a magyarországi hajdúkat nem lehet azonosítani más európai deklasszált elemekből összeverődött zsoldosokkal, mivel számukra nem volt mindegy, hol és miért harcoltak. Néhány esetet leszámítva nincs arról tudomásunk, hogy a hajdúk külföldön zsoldos katonának álltak volna. 

Összegzés

A hajdúság megjelenése szoros összefüggésben állt a török hódítással, az ország két, majd három részre szakadásával, az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság közti együttműködéssel vagy rivalizálással, aminek eredményeképpen állandósult a se nem béke, se nem háború állapot. A korabeli erdélyi viszonyok között a trón megszerzése vagy megtartása érdekében a leendő fejedelmeknek lehetőleg jó viszonyt kellett kialakítaniuk a korszak megkerülhetetlen hadinépével, a hajdúsággal. Sikerült ezt elérnie Bocskai Istvánnak, Báthory Gábornak, Bethlen Gábornak, sőt még az utóbbit a fejedelmi székben követő Rákócziaknak is. 

Valójában Bocskai István volt az első és egyetlen, aki háborút nyert a Habsburg-ellenes küzdelmek során a hajdúk fegyveres erejére támaszkodva. A későbbiekben pedig döntő többségében az ő hajdú katonái járultak hozzá Bá­thory Gábor és Bethlen Gábor katonai sikereihez. Ezt követően az „Öreg” Rákóczi György nemcsak felvállalta elődei politikai örökségét, hanem azt tovább is fejlesztette azáltal, hogy – a hajdúkkal kialakított jó kapcsolatát kihasználva és döntő részben rájuk támaszkodva – Erdélyt és a Rákóczi-házat sikerült belefoglaltatnia a harmincéves háborút lezáró 1648. évi vesztfáliai békébe. A III. Ferdinánddal megkötött 1645. évi linzi béke értelmében pedig a Rákócziak fennhatósága alá kerültek a bihari és a szabolcsi hajdúvárosok, így a privilegizált hajdúkatonák egységesen Erdély oldalán harcoltak a Habsburgok ellen. II. Rákóczi György hallgatott apja tanácsára, és mindvégig jó viszonyt sikerült fenntartania a hajdúkkal, akik eleinte csak a fejedelem ki­sebb katonai akcióiban vettek részt, majd a teljes kudarccal végződő 1657. évi lengyelországi hadjáratban is. Ezt követően a hajdúk a fejedelem törökellenes küzdelméből is kivették a részüket 1658–1660 között. 

A hajdúság jelentős életforma-változása Bocskai István és az utána következő erdélyi fejedelmek nagy telepítése és privilegizálása következtében ment végbe. A 17. század első felére a hajdúság az erdélyi és a magyar társadalom meghatározó tényezőjévé vált, miután fontos szerepet játszottak a 16. századi törökellenes harcokban, elévülhetetlen érdemeket szereztek a Bocskai-szabadságharcban, majd ezt követően letelepedve is a magyar királyok, de főleg az erdélyi fejedelmek nélkülözhetetlen fegyveres támaszává váltak mind a törökök, mind egymás ellen. 

A hajdúk mind Bocskai István, mind Báthory Gábor, mind Bethlen Gábor – és a későbbiekben I. és II. Rákóczi György – hadseregének legfőbb alkotóelemét képezték. A két utóbbi fejedelem harcaiban a királyi vagy végvári, valamint a magánföldesúri hajdúság kisebb szerepet töltött be, mint a szabolcsi „nagyhajdú” és a bihari „kishajdú” városok népe és az azok körül tömörülő szabad hajdúság. Ki kell hangsúlyozni azt is, hogy jóllehet a hajdúk Bethlen Gábortól kezdve az erdélyi fejedelmek hadseregének döntő részét alkották, mégsem számítottak olyan fontos politikai tényezőnek, mint elődeik idején. Ez azzal magyarázható, hogy Bethlen és utódai a hajdúság többségét toborzás útján, zsoldos katonaként integrálták seregükbe, ezáltal nem kerültek velük olyan szoros kapcsolatba, mint Bocskai István. Vagyis a hajdúkat az uralkodónak alárendelt fizetett katonának tekintették. Nem mesebeli hősök, „gáncs nélküli lovagok” voltak a hajdúk, hanem a megélhetésükért minden eszközt felhasználó, a boldogulásukért elszántan küzdő, bátor katonák.