Posztmodernitás és retardáció

2001. szeptember 11., illetve a közelmúltban bekövetkezett iszlamista merényletek ismét a felszínre hozták azt a folyamatot, amely a mai iszlám világ erjedésének nyilvánvaló jele. Mielőtt bárki Huntington tetszetős, de nagy valószínűséggel nem igaz elméletéhez, a „civilizációk harca” gondolatához folyamodna, érdemes meggondolnunk, igazándiból milyen folyamatok játszódnak le az események hátterében. Kik és milyen alapon vállalják magukra az „ölni és ölni hagyni” torz mentalitását?

Lelkivilágukat tekintve nyilvánvaló, hogy a nyugati pszichológia szempontjából súlyosan sérült emberekről lehet szó, akik számára a pillanatnyi hírnév megéri saját életük feláldozását. Ezt a látszólag banális közhelyet nem érdemes figyelmen kívül hagyni, hiszen működésük és annak megakadályozása éppen ezért jelent különös problémát. A terrorizmus, netán az action gratitude (a látszólag mimden ok nélkül elkövetett bűncselekmény) régóta ismert a nyugati kultúrában is. Raszkolnyikov nem az iszlámért gyilkolt, s nem az iszlámért fogtak fegyvert a különféle nacionalista és szélsőbaloldali, netán szélsőjobboldali szervezetek az elmúlt másfél évszázadban. Az sem volt ritka, hogy e szervezetek tagjai inkább vállalták a halált, mintsem a megadást. Szükséges cinizmus, hogy rákérdezünk: el tudnánk-e képzelni Che Guevarát egy kubai nyugdíjasotthon békés lakójaként?

Bár Huntington elmélete e ponton is léket kapott, ez nem ment fel minket a valóság feltárása alól.