Pin-up girls

„Pin up” – „tűzd ki”. Hová? Ahol magad láthatod, de nem mindenki számára hozzáférhető: öltözőszekrények belsejébe, kaszárnyák mosdóiba, diákszobák rejtett sarkaiba. Kit? Képes folyóiratok, hirdetések, naptárak csábosan mosolygó, bájos és lengén öltözött ifjú hölgyeit. A mai aktnaptárak, poszterek előde volt ez a „szekrényistennő”, jellegzetes képet adva az 1930-as, 40-es évek puritán Amerikájának ízlésvilágáról és gondolkodásmódjáról. A szigorú erkölcsi elvek szerint nevelt fiúk fantáziájának ez a fotografált vagy festett álomkép adott szárnyakat. A „pin-up girl” üzletnek sem volt utolsó: olyan folyóiratok, mint az Esquire példányszámát hatalmasra növelte a rendszeresen közölt „Vargas girl”. A Peruból származó Alberto Vargas (1896–1982) festményeit a naptárak reklámszövege így jellemezte 1941-ben: „Lányok makulátlan testtel, lányok varázslatos domborulatokkal, lányok, akik simák, mint a tojáshéj és forrók, mint a monszun, kicsattanó, életteli színekben – minden déli szünet vagy éberen töltött éjszaka édes álmai...” A tojáshéj simasága és a monszun forrósága ellenére ezek a lányok az „eddig és ne tovább” jegyében a puritán Amerika szülöttei voltak. A cenzúra (melynek nemegy jeles bajnoka a filmekből még a női köldök látványát is kivágta) gondosan ügyelt minden „amoralitásra”: a mellbimbóknak nem volt szabad átsejleniük a drapérián, a túlságosan merész napozó hátaktok is fürdőruhát kaptak. Ezt az utókor is nyomon követheti, ha összehasonlítja az eredeti Vargas vázlatokat és a kinyomtatott változatokat.

Ezek a széplányok bevonultak a hadtörténetbe is: a hadvezetés felismerte a harci morál fenntartásában betöltött szerepüket. Most már nem krémet vagy szappant reklámoztak, nem öncélúan heverésztek a strandon vagy a pamlagon, hanem a fürdőruhához katonasapkát kaptak, domborodó keblük egyenruha zubbonyában feszült, ujjukkal a győzelem, a Victory jelét mutogatták, lenge fátylukra a légierő felségjelvénye került. A képek címe is megváltozott: „Hazafias lány”, „Hadititok”, „Riadó” vagy egyszerűen „Valami a fiúknak” (Something for the Boys). A katonák ezeket a képeket nemcsak a barakkokba, sátrakba tűzték ki, hanem még a hadműveletekre is magukkal vitték. A haditudósítónak büszkén mutogatták a partraszálláskor is. Az egyik csendes-óceáni harcoló alakulatnál maga a lelkész, C. A. Sullivan kérte a grafikust, hogy tábori újságjuk számára küldjön egy rajzot, mert szerinte csak egy odahaza töltött harmincnapos szabadság ért fel azzal az örömmel, amelyet a katonáknak egy-egy újabb Vargas-Girl megjelenése okozott. A hálás GI-k maguk is visszaküldtek üdvözlő sorokkal és autogrammokkal ellátott