Petrás Incze János (1813–1886)

A Szeret jobb partján fekvő Forrófalván született Petrás Ferenc kántor gyermekeként. A család még a 18. század elején Baranyából került Moldovába. Petrás János, akárcsak édesapja, a Kézdivásárhelyhez tartozó Kantában, a minoriták gimnáziumában tanult, majd az egri szemináriumba került. Itt lépett be a minoriták vagyis a konventuális ferencesek rendjébe, amelynek tagjai több mint hatszáz esztendeje oly nagy érdemeket szereztek Moldovában a pogány kunok megtérítésében.

1836-ban, fölszentelése után, visszatért szülőföldjére és a Tázló melletti nagy magyar falu, Pusztina lelkésze lett. Négy esztendőt szolgált itt, s erre az időre esik Döbrentei Gáborral való borszéki megismerkedése, minek révén hamarosan szoros kapcsolatba került a Magyar Tudományos Akadémiával. A magyarországi folyóiratok rendszeresen közölték a moldvai csángó magyarok történelméről, nyelvéről, szokásairól, dalairól, politikai helyzetéről részint saját nevén, részint Rokonföldi álnéven küldött beszámolóit, tudósításait. 1842-ben a szülőfalujával szomszédos Klézsére került, s itt szolgált egészen haláláig.

Megfordult nála a múlt század szinte valamennyi Magyarországról Moldvába érkező utazója, többek között Jerney János, Rubinyi Mózes, Imets Fülöp Jákó és Kovács Ferenc. Most ez utóbbi útinaplójából idézzük meg Petrás Incze János személyét: „Sehol sem találtuk otthoniasabban magunkat, mint Petrás Ince atya házánál. Ő az, kinek neve megérdemli, hogy arany betűkkel jegyeztessék a moldvai csángók Annalisaiba. Külseje megnyerő, termete izmos, közép, képe tojásdad, színezete barnás, szemei mandula vágatúak, orra kissé hajlott, bajusza fölfelé pödört, szakálla szürkés, hegyezett, modora olyan, melyről el lehet mondani: mi a szívében, az a nyelvén.” Ez utóbbi tulajdonsága sok bajt hozott a fejére, egyházi felettesei, akik a román nacionalizmus szolgálatába szegődve, minden krisztusi tanítást megtagadva igyekeztek megfosztani anyanyelvétől a csángómagyarokat, nem nézték jó szemmel, hogy Petrás kebelében magyar szív dobog, s rendszeresen tájékoztatja a magyarországi közvéleményt a csángók nyomorúságos helyzetéről.

Hetvenkét esztendős volt, amikor 1885. augusztus 30-án gonosztevők kirabolták a házát, elvitték ruháit és kevés pénzét. Mi sem jellemzőbb Petrás gondolkodására, minthogy az eseményt hírül adó levélben nem magának kért segítséget, hanem a szomszédos csángó falu, Kápota általa építtetett templomának belső díszítéséhez kért támogatást. Egy esztendő múlva ismét rablótámadás érte a klézsei plébániát, de most már nem csak a tudós lelkész ruháit vették el, hanem az életét is. Azt hitték talán, hogy vagyonokat őriz a külföldi kapcsolatokat tartó pap, ám a rablóknak csalódniuk