rubicon

Pax sovietica

29 perc olvasás

A második háború lezárását – közelebbről a német feltétel nélküli kapitulációt – nem követte átfogó rendezésre törekvő békekonferencia. A győztes nagyhatalmak a legfőbb ellenséggel, Németországgal nem kötöttek versailles-i típusú békeszerződést, amely mintaként szolgálhatott volna az olasz, a román, a bolgár, a magyar és a finn béke szövegéhez. A Külügyminiszterek Tanácsa 1945–46-ban úgy dolgozta ki ezeket a „másodrendű” szerződéseket, hogy az európai békerendezés egészét meghatározó német (és osztrák) kérdés megvitatását 1947 tavaszára halasztották. A háború „főbűnösét”, Németországot a szövetséges nagyhatalmak sohasem ültették a „vádlottak” padjára, a 21 győztes párizsi konferenciája meg sem tárgyalta a német békeszerződést. Az európai béke központi kérdésének rendezése közel fél évszázadig húzódott. Az osztrák államszerződés megkötésére egy évtizedet (1955), a végleges német rendezésre – s nem békeszerződésre – pedig 1990-ig, a hidegháború végéig kellett várni.

A békerendezés logikus sorrendjének – először a német béke megkötése, utána a „csatlósoké” – felborulása vezetett ahhoz, hogy a szövetségesek olyan büntető jellegű területi és jóvátételi rendelkezéseket dolgoztak ki a „másodrendűnek” tekintett békeszerződések esetében, amelyeket precedensnek szántak a német békefeltételek elfogadtatásánál.

Békediktátum

A hidegháború kora elfedte és elfeledtette, hogy 1943 ősze és 1947 tavasza között a Németországot legyőző három nagyhatalom, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia együttesen kísérelte meg az átfogó európai politikai és területi rend létrehozását előbb a londoni Európai Tanácsadó Bizottság

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.