Paraguayi magyarok

A Dél-Amerika szívében elhelyezkedő ország történetét alapvetően meghatározta földrajzi elzártsága, mely jó táptalajt nyújtott a jezsuita és a dr. Francia-féle utópikus államhoz, illetve a második világháború után Dél-Amerikába menekülő háborús bűnösök búvóhelyéhez kapcsolódó téves és valóságon alapuló legendákhoz.

E távoli országban él a nyugati magyarság azon kis közössége, amely minden bizonnyal mérete ellenére a legnagyobb befolyást vívta ki magának a helyi kulturális, gazdasági és politikai életben. Már a XVIII. század közepén több mint fél tucat magyar jezsuita tevékenykedett a Paraguayi Rendtartomány misszióiban, melynek ügyvivői feladatát 1743-tól Orosz László látta el. Majd a Hármas Szövetség háborújában totális vereséget szenvedő országba lassan megindult a szórványos bevándorlás is. A századfordulóra többségében délszláv elemekből álló, 450 fős monarchiabeli kolónia számos tagja szerzett magának komoly hírnevet. Magyar ember volt a Lópezek bizalmasa, a paraguayi himnusz megzenésítője, az ország legnagyobb, máig működő cukorgyárának alapítója, és az Asuncióni Állami Egyetemen többek között magyar nemzetiségű tanárok indították el az oktatást. A két világháború közti időszakban tovább növekedett a kolónia, mely 1936-ban önálló egyesületet alapított.

Az 1942-től gyakorlatilag teljesen megszűnő bevándorlás a háború után újraindult. A következő tíz évben a paraguayi kormány bevándorlóknak nyújtott kedvezményei hatására 13 103 bevándorló telepedett le az országban, kiknek többségét olasz, német, spanyol és szláv elemek alkották. Ugyanakkor kisszámú magyar is érkezett, akikről csak annyit tudunk, hogy 1956-ra ők képviselték a 250-280 fős kolónia nagyját. Hogy a kolónia mégsem növekedett meg jelentősen, az az 1947-ben kitörő újabb polgárháború, majd a Colorado Párt egyre erősödő diktatúrája okozta továbbvándorlással magyarázható, melynek eredményeként Habsburg Albrecht főherceg is, végleg lemondva a háború előtt dédelgetett magyar telepítési tervéről, Argentínába kényszerült áttelepülni.

Pedig a korábbi polgárháborúkhoz hasonlóan a külföldiek egyfajta immunitást élveztek, és az ottmaradtak rövid idő alatt igen jó pozíciót teremtettek maguknak annak ellenére, hogy többségük teljes szegénységben érkezett ide. Sőt, 1956-ra egy sor magyar, köztük dr. Baráth László, Faára Péter, dr. Nagy Artúr és dr. Tényi György, komoly vállalkozást tudhatott magáénak.

A 160 fős asuncióni magyar kolónia közösségi élete a tagok anyagi erősödésével megélénkült. Kezdetben a brassói Rotbecher Károly éttermében találkoztak rendszeresen, és a dr. Tényi György vezette Magyar Harcosok