Osztrák–magyar hadifoglyok Olaszországban (1915–1920)

A nemzetközi szabályozás

Az I. világháborús hadijog kapcsán leginkább az 1907-es, második hágai egyezmény pontjai voltak a mérvadóak, amelyeket a háború alatt bilaterális egyezményekkel pontosítottak. A békebeli kodifikációs műről ugyanis kiderült, hogy helyenként túl általános.

• A hadifogoly már a 19. század előtt is a fogva tartó állam, és nem az elfogó személy fennhatósága alá tartozott, viszont a hadifogoly eltartása a hágai egyezményekig a katonát kiállító állam feladata maradt. Ezt követően viszont az eltartás is a fogva tartó államra hárult.
• A hadifoglyok minimális ellátása már a francia forradalom idején is téma volt, a 19. századi tervezetek mind foglalkoztak vele, és az 1907-es hágai egyezmény fontos újdonságként írta elő a viszonylagosság elvét (a hadifoglyot az őt őrző állam azonos rendfokozatú katonájának járó mértékben kellett ellátni), illetve a vallásgyakorlás és végrendelkezés szabadságát.
• Az 1907-es hágai szabályzat alapelvként fektette le, hogy szökésért nem lehetett büntetni a hadifoglyot, viszont a szökés során ugyanúgy fennállt a lelövés veszélye, ahogy a csatatéren is, illetve a megszökött, majd újra elfogott hadifogoly második fogságát tiszta lappal kezdte.
• Az 1907-es szabályzat szerint a hadifoglyot semmiképpen sem lehetett katonai jellegű munka elvégzésére kényszeríteni, de a munkára kényszerítés lehetősége (a legénység esetében) megmaradt. Újdonság volt a munka honorálása kapcsán a fizetség mennyiségének rögzítése (ennek egyeznie kellett a helyi civil vagy katona számára kifizetett összeggel), illetve azon lehetőség, hogy a megkeresett bérből levonhassák az ellátás költségét.
• A megtorlást – a kölcsönös kényszerítés eszközeként – nem vetették el a korabeli szabályok. Ezt először az 1929-es genfi egyezmény tiltotta meg.
• Az 1907-es hágai egyezmény lehetővé tette az ellenőrző látogatásokat, díjmentessé váltak a segélyszállítmányok, és elismerték ezen feladat elvégzése során a semleges szervezetek szerepét. Ezzel legitimálta a transznacionális megfigyelőket, elsőként a Nemzetközi Vöröskeresztet, illetve mindazokat, akik ezen szerep betöltésére vállalkoztak. A szabályokat viszont leginkább a viszonylagosság elve, vagyis a kölcsönös retorziótól való félelem tartatta be.

Amikor 1915. május 23-án Olaszország hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, világszerte már jelentős tömegek kerültek ellenséges kézre. Mindegyik hadviselő fél valamilyen módon ellenőrzése alá vonta a külföldi civil lakosságot, vagyis általánossá vált az internálás. Az olasz hadüzenet idejére a hadifoglyokkal foglalkozó rendszer is kialakult, vagyis egy meglévő nemzetközi gyakorlathoz kellett alkalmazkodni, miközben az olasz hatóságok szinte csak osztrák–magyar katonák felett rendelkeztek, vagyis az esetleges vitás ügyek miatt a Monarchiával kellett egyeztetni a semleges közvetítőkön keresztül.

A Monarchia hadserege számára az olasz front kihívást jelentett, de itt eleinte csak a védekezés volt a cél. 1918-ra viszont a dél-nyugati a fő frontvonallá nőtte ki magát, és akkorra már jelentős számú olasz hadifoglyon lehetett megtorolni az esetleges sérelmeket. A különféle egyeztetések végül az olasz fél előnyére módosították a rendszert, ugyanis 1918 nyarára Bernben egy olyan egyezmény került elfogadásra, amely szinte kizárólag az olasz kéréseket valósította meg, már ami az internált civil és katonai személyzet sorsát illette. Ez a Monarchia rossz gazdasági helyzetéből adódott, hiszen a kis fejadagok az internált ellenséges személyeket is érintették, akiknek a rossz sorsa hivatkozásként szolgált az olasz hatóságok számára, hogy keresztülvigyék akaratukat. A Monarchiában tapasztalt ellátásbéli gondok ellenére az olaszországi hadifogság cseppet sem volt szörnyű, sőt, számos lehetőséget teremtett.

Olaszország és a hadifoglyok

Az olasz hadsereg felkészületlenül lépett be a világháborúba, de legalább a szabályzatokat hamar elkészítették. A hadifoglyok kezelésére vonatkozó útmutatások is korán megszülettek. Kár, hogy íróik semmit sem tanultak a jó fél éve dúló harcokból, mert az olasz hatóságok is még egy rövid lefolyású háborúban gondolkodtak és korlátozott mennyiségű hadifogolyra számítottak. Az utóbbival nem tévedtek nagyot, az eredetileg tervezett elhelyezési körülményeket viszont meg kellett változtatni. Az először a már nem használt erődökben, kisajátított kolostorokban elhelyezett osztrák–magyar katonák 1916-tól egyre inkább barakktáborokba kerültek. Az 1918-as őszi káosz idején pedig – amikor közel 300 ezer fő került olasz kézbe – a nyirkos, őszi viszonyok közepette különösen egészségtelen sátrakkal próbálták megoldani a friss hadifogoly-áradat elhelyezését.

A nemzetközi szabályozásnak megfelelően a tiszteket külön kezelték: nekik végig járt zsold (a legénység csak 1916 áprilisától kapott), 2-3 főre jutott egy tisztiszolga, kevesebb embert helyeztek el egy szobában, saját menzájuk volt, a fogság első éveiben előfordult, hogy becsületszóra kiengedték őket a táborból. Míg a legénység hetente egy darab, négy oldalas levelet küldhetett, addig a tisztek gyakrabban írhattak levelet/képeslapot/táviratot, és terjedelmi korlátot sem kellett betartaniuk (igaz, 1917-ben és 1918-ban arányosan korlátozták az engedélyezett mennyiséget)

 A tiszteket nem lehetett munkára kötelezni, míg a legénységet igen. A táborokat viszont eleinte ugyanúgy rendszeresen elhagyta mind a tiszti, mind a legénységi állomány: sétáltatták őket. A kirándulás fel is bőszített egyeseket, pár helyi lakos ugyanis turistáskodásként tekintett erre a tevékenységre, miközben egészségügyi vonzata volt. A táboron kívüli élet sportesemények formájában is megnyilvánulhatott: különösen bájos lehetett, amikor a hadifogoly csapat az őrök ellen focizott. Nem ismert, hogy felsőbb utasításra, vagy csupán a kész helyzet utólagos jóváhagyásaként, de a művészeti tevékenységet is engedélyezték: ez jelenthetett zenélést, festést, de akár színjátszást is. Számos későbbi magyar művésznek meghatározó élménye volt a hadifogság. Makláry Zoltán például 46 hónapig volt olaszországi hadifogoly, maláriásan és reumás tünetekkel tért haza. Ezen egészségügyi problémák mellett a hadifogolytáborok színpada jelentette számára az első szakmai sikereket. Tersánszky Józsi Jenő 1918-ban esett fogságba, Cassinóban őrizték. Háborús élményeit többször is megírta, például az 1916-os Viszontlátásra, drága… című kisregényében, és az 1938-ban írt, de csak 1948-ban megjelentetett Egy ceruza történetében. Koltay-Kastner Jenő pedig az olaszországi élmények hatására vált italianistává.

A hadifogság körülményei viszont cseppet sem voltak ideálisak. A hadifogolynak ugyanaz az ellátás, fizetség, fűtés stb. járt, mint ami az azonos rendfokozattal rendelkező olasz katonának. Az olasz laktanyákat nem fűtötték, így a hadifogolytáborokat sem. Az alpesi erődökben egyértelmű, hogy ez gondot okozott, de a szicíliai tél se lehetett kellemes. A koszt főleg a legénység számára okozott problémát, hiszen pénz hiányában a kincstári ellátmányt ették: Gunesch János budapesti mesterember például rengetegszer kiakadt naplójában a sok makaróni miatt. A fejadagok 1918-as csökkenése szintén a legénységi állományt sújtotta leginkább, habár előfordult, hogy a munkára vezényelt hadifoglyoknak több járt, mint a velük dolgozó olasz civileknek, mert a hadifogoly ugyanazt kapta, amit az olasz katona. Persze a szabályozás kiskapuit kihasználva a hátországi szolgálatot teljesítő, vagyis szegényesebb ellátmányt kapó katonákkal kezelték egy szinten az internált ellenséges személyzetet. A tábori lét kilátástalansága, illetve a frontélmények kezeletlensége pedig egyeseket őrületbe kergetett. A munkára kényszerített legénységi állomány se mindig szakmájának megfelelő tevékenységet végzett, ami a hatékonyságot és a munkakedvet se növelte, viszont a munkásosztagok 1917–1918-ban már előszeretettel sztrájkoltak, ami akár a körülményeik javítását is eredményezhette. Az olaszországi kényszermunka viszont nem volt minden esetben rossz. Ezért további fizetés, jobb ellátmány és az olaszországi szabályoknak megfelelően kötelező baleset-biztosítás járt érte.

Az olasz hatóságok csak nagyon kevés esetben, leginkább az albániai maláriás vidéken végzett munka esetén tették ki tudatosan egészségügyi veszélynek a hadifoglyokat. Ennek ellenére az olaszországi egészségügyi ellátás általános rossz állapota, a tartományi különbségek, a hiányos emberállomány a hadifoglyok kezelésére is rányomta a bélyegét. A legismertebb egészségügyi vészhelyzet az albániai „halálmarsot” túlélt, a szerbektől átvett, már eleve legyengült és beteg hadifoglyok tragédiája volt az Asinara-szigetén. Viszont 1918-tól a spanyolnátha, illetve tífuszjárványok is tizedelték a hadifoglyokat. Az szintén nem segített, hogy egyes táborok megfelelő vízellátását korábban se sikerült biztosítani, de ez a probléma nem célzottan a hadifoglyok ellen irányult, hanem általánosan az őrzés helyszínét sújtotta. 

Az 1918 végén ejtett nagyszámú új hadifogoly újra megrengette a rendszert, ami újabb járványok terjedését tette lehetővé. 1919 tavaszától, az olasz katonák leszerelésével párhuzamosan a hadifoglyokra már nem erőforrásként tekintettek, hanem teherre. A különféle jogi, pénzügyi, diplomáciai nehézségek miatt végül csak 1919 nyarán kezdődött meg a tömeges hazatérés, ami 1920 augusztusában fejeződött be.

Magyarok Olaszországban

A hadifoglyok elfogását a kihallgatás követte, amikor saját bevallás alapján rögzítették a nemzetiségüket. A korszakban viszont a nemzeti hovatartozás cseppet sem volt kőbe vésve, így ezen adatokat mindig kritikával kell kezelni. Mindenesetre a magyarok aránya 1918 augusztusában nem érte el a 20%-ot (30.414 fő), ami 1919. március 1-jével 23%-ra nőtt (ez 81.872 személyt jelentett), míg 1920. március 1-jére az arány 1,1%-ra csökkent (374 fő), ami az addigra szinte teljesen befejezett hazaszállításnak volt köszönhető. A magyarországi honosságú internált civilek száma elenyésző volt, vagyis a magyarok „tömegesen” hadifogolyként jelentek meg Olaszországban. 

A megítélésük a korábban elterjedt nemzeti sztereotípiáknak köszönhetően jó volt. Több beszámolóban is olvashatjuk, hogy a helyi lakosság szívélyese(bbe)n bánt velük, amikor tudatosult bennük, hogy valahova magyarok és nem osztrákok érkeztek. A pozitív diszkrimináció részben az olasz egységküzdelmekben szerepet játszó magyarok hírnevének, illetve az „osztrákok” közellenségként történő bemutatására vezethető vissza. Ez utóbbi a hivatalos nyelvhasználatot is jellemezte, hiszen az első világháborút olasz–osztrák háborúként, avagy negyedik függetlenségi háborúként említették hivatalos fórumokon. A nemzetiségi hovatartozás viszont nem jelentett állandó megbélyegzést: a munkavégzésnek köszönhetően szorossá váló kapcsolatoknak hála olasz lánynak magyar nemzetiségű katonával ápolt szerelmi viszonyáról és lengyel nemzetiségű hadifogollyal kötött házasságáról is tudunk.

Az olasz táborokban a nemzetiségi elkülönülés nem volt azonnali, habár az olasz szabályzat az osztrákokat és magyarokat egy, a többi nemzetiséget pedig egy másik kategóriába sorolta. Sok helyen ilyen jellegű bontásra nem volt lehetőség és a rendszer később is rugalmasnak bizonyult: elvi alapon szlávok is bekerülhettek a magyar–osztrák csoportba, ha kérelmezték és viszont.

A hadifoglyok szorgosan követték az otthoni eseményeket és a fegyverszünetet követően alig volt olyan újság, amihez ne férhettek volna hozzá. Számos beszámoló tanúsítja, hogy figyelemmel követték a haza sorsát és a politikai rendszerváltozások őket is érdekelték: volt, aki a Tanácsköztársasággal szimpatizált, mások meg ellene akartak fegyvert fogni. A hazai politikusok is foglalkoztak a hadifoglyokkal, de nem rajtuk múlott az olaszországi magyarok sorsa. Az olasz hatóságok azokat engedték haza legutoljára, akik potenciális ellenséggé válhattak, vagy akikről nem igazán tudták melyik állam fog felelni értük, így a magyarok 1919 szeptemberében felgyorsuló hazaszállítása megelőzte a jugoszlávokét és a ruténokét. Nagyon kevésen maradtak Olaszországban. Az élmények viszont olyan személyek jövőjét, pályáját befolyásolták, mint a focista és edző Weiss Árpádét, vagy a későbbi honvédelmi miniszter Rőder Vilmosét.