A mozdulat emblematikus: dacos, büszke kihívást sugall, egy önmagára találó közösség szembefordulását az őt elnyomó kultúra legfontosabb szimbolikus terével, az amerikai nagyváros jellegzetes képével. Azzal a szimbolikus térrel, az urbánus dzsungellel, ahol maga ez a közösség is kiformálódott, ahol küzdelmes mindennapjait éli, amelyet jórészt a saját képére formált. Az 1960-as évek Amerikájának egyik legismertebb mozdulata, gesztusa – filmekből, koncertekről, olimpiákról, nagygyűlésekről és a külvárosi utcák mindennapjaiból visszaköszönve – az ökölbe szorított, magasba emelt fekete kéz. Akkoriban még valódi harcot, valódi eltökéltséget sugallt.
Persze mindez ma már sokkal inkább csak egy szubkultura, mint valódi harcoló közösség. De a fekete büszkeség, a fekete radikalizmus ikonográfiája, a megszólítások, az afrikaira fazonírozott kellékek számos korábbi, olykor több évszázados küzdelemre emlékeztetnek. Arra a harcra, amelyet az Afrikából Amerikába hurcolt rabszolgák és utódaik folytattak évszázadokon át, hogy valóban „testvérekké” váljanak, olyan közösséggé, „néppé”, amely képes magának kicsikarni a „tiszteletet” a „fehér Amerikától”. Azoknak a „fekete radikálisoknak” a harcára, akik először ki merték mondani azt a „radikális gondolatot”, hogy a négerek is emberek, és úgy vélték, ehhez még a fehér ember egyetértése sem szükséges.
Az
Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!
Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashata Rubicon Online-on.
