Non possum – Nem tehetem

Scheffler János tízgyermekes zsellércsaládban született 1887. október 29-én a Szatmár megyei Kálmándon. Már az általános iskolai tanulmányai alatt kitűnt tehetségével és szorgalmával diáktársai közül. Kálmándon a plébánosa vette szárnyai alá, vélhetően az ő hatására született meg Jánosban a papi hivatás iránti elhivatottság. Gimnáziumba Szatmárnémetibe járt, ott – mivel továbbra is kiválóan tanult – étkezését a jezsuiták biztosították, szállását pedig a székesegyház sekrestyése. Érettségi után, 1906-tól Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult tovább. 1910 nyarán szentelték pappá, július végétől már segédlelkész volt. Ősztől újra egyetemi tanulmányokat folytatott: Rómába küldték, két évig a Pápai Gergely Egyetemen tanult egyházjogot, és további tanulmányok után, 1915-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktorátust szerzett. Disszertációjának témája: VIII. Sándor pápa és a bécsi udvar. 1689–1691.

Ungváron volt segédlelkész, emellett teológiai tanár és a Szatmárnémeti Római Katolikus Főgimnázium első igazgatója 1917 és 1923 között. 1923-ban adták ki az általa írt Dogmatika tankönyvet, valamint a Katholikus egyháztörténelem középiskolák részére című művét. Igazgatóságának harmadik évében a trianoni békediktátum következtében Szatmárnémeti is Romániához került. 

1923-tól Nagymajtényban volt plébános, sokat tett a templom helyreállításáért, és harcolt a magyar nyelven folyó oktatás megmaradásáért. Scheffler János 1926-ban részt vett a chicagói Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, beszámoló gyanánt írta a Szatmártól Chicágóig. Úti élmények és tapasztalatok című könyvét. A következő Eucharisztikus Kongresszusokra is kiutazott: 1930-ban Karthágóba, ahol az 1500 éve született Szent Ágostonra emlékeztek (Scheffler utolsó szavaival Szent Ágostont fogja idézni!), 1932-ben pedig Dublinba, ahol az írek Szent Patrik partra szállásának 1500 éves jubileumát ünnepelték.  

Élethivatásának tekintette a papnevelést és a szerzetesek lelki nevelését. Így tett a szatmári, majd a nagyváradi szeminárium lelki igazgatójaként, a szatmári irgalmas nővérek és a nagyváradi Ferenc-rendi nővérek gyóntatójaként, és számos lelkigyakorlatot tartott papoknak és szerzeteseknek. Lelkigyakorlatokon való felhasználásra szánta a kéziratban maradt Elmélkedések az evangéliumról és a Lelkigyakorlatok ferenceseknek című könyveit. 

1940-től – amikor is a második bécsi döntés következtében Észak-Erdély és Székelyföld visszakerült Magyarországhoz – a kolozsvári egyetem teológiai tanszékét vezette. Ebben az évben tudományos munkája elismeréseként Corvin-koszorúval tüntették ki. XII. Piusz pápa megbízásából 1942-től lett szatmári megyés püspök és emellett a nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzója. Püspökként Scheffler János újraszervezte az egyházmegyét, templomokat építtetett, új plébániákat nevezett ki, visszaállította a katolikus tanítóképzőt, papokat szentelt, pártolta az Actio Catholica nevű szervezetet. Szeretettel felkarolta a szegények, elnyomottak és üldözöttek ügyeit. Már 1943-ban figyelmeztette papjait és híveit a háború és az esetleges ateista-kommunista uralom lehetséges következményeire, a várható üldöztetésre, szenvedésre. Azt hangoztatta, hogy szükséges az áldozatvállalás, az engesztelés és a vezeklés. Figyelmeztette papjait: a jó pásztor nem futamodik meg. A világháború idején megpróbálta segíteni a gyűjtőtáborba hurcolt zsidókat, annak ellenére, hogy a hatóságok megfenyegették, ha folytatja a zsidók segítését, őt is elhurcolják. Kiállt sok ezer sváb származású férfi és nő a bevonuló szovjet és román csapatok általi elhurcolása ellen. A magyar kormány Scheffler János közbenjárására szüntette meg Alexandru Rusu nagybányai román görögkatolikus püspök kényszerlakhelyre internálását. Alexandru Rusu püspök egyébként szintén a kommunista rendszer vértanúja lett, 2019-ben avatták boldoggá. 

1945. november 8-án XII. Piusz pápa kinevezte a győri egyházmegye püspökévé – a vértanúhalált halt Apor Vilmos győri püspök helyére. Scheffler János azt kérte – amellett, hogy ha feltétlenül szükséges, elfogadja a kinevezést –, hogy a nehéz helyzetre való tekintettel az egyházmegyéjében maradhasson. A Szentszék elfogadta a kérelmét. Küzdött a vallás- és lelkiismereti szabadságért. 1948. március 19-én hét püspöktársával – köztük Márton Áronnal – együtt közös levelet írtak a román miniszterelnöknek, kifogásolva az új román alkotmányban felfedezett ellentmondásokat, az egyházat sújtó cikkelyeket. A levélben kérték a vallásszabadság kiterjesztését a Romániában gyakorolt összes vallásra, a vallásoktatás biztosítását minden iskolában, továbbá a vallásgondozás lehetőségét a hívek számára a hadseregben, katonai kórházakban, árvaházakban és fogházakban. A román kormány 1948. szeptember 17-én felmentette püspöki hivatalából, nyugdíjazták, de ő az egyházmegye plébániáin ezután is szervezett a papoknak teológiai oktatást. 

1950. május 23-án a körösbányai ferences kolostorba, kényszerlakhelyre vitték. Ebben az évben, 1950-ben írta meg papoknak szánt lelkigyakorlatos könyvét – eredeti címe: Atyám, szenteld meg őket –, mely 1998-ban A pap címen jelent meg. Ebben írja ezeket a sorokat: „Atyám, végtelenül szeretlek, egész emberi életemet feláldozom dicsőségedre. Fogadd el egészen elégő áldozatomat: földi életemet.” János püspök kész volt az életét áldozni, Isten és az emberek iránti szeretetből és a katolikus egyház iránti hűségből. 1952. március 19-én letartóztatták, és Bukarestbe vitték. A román Securitate őt szemelte ki, hogy vezesse a pápát el nem ismerő romániai katolikus egyházat, de Scheffler válasza tömör volt: „Non possum!” – „Nem tehetem!” Egyik papjának ugyanekkor ezt mondta: „Menj Nagybányára, és közöld a környékbeli papokkal, hogy a szatmári püspök nem adja fel a hitét egy nagyobb darab kenyérért.” Miután a bábszerepet nem fogadta el, előbb Máramarosszigetenkerült börtönbe, majd a jilavai (zsilavai) föld alatti megsemmisítő tömlöc foglya lett. Az ellene felhozott vád a Vatikánnak való kémkedés és hazaárulás volt.

Az embertelen körülmények között végig megtartotta hitét és emberségét. Cellatársainak elmondta: katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben szenvedni vagy meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése és a hitéhez való hűség juttatta oda. A jilavai börtönben ugyanazzal a módszerrel kínozták a rabokat, mint másutt is a sztálinista világban. Fűtetlen cellában, éjjel-nappal nyitott ablak mellett tartották a rabokat egész télen át. Ilyen körülmények között halt meg Boldog Meszlényi Zoltán is a kistarcsai börtönben 1951-ben. Scheffler János egyik cellatársa, a zsidó származású zeneszerző, Dan Mizrahy a tanúvallomásában elmondta, hogy a püspök kedves volt mind a cellatársakhoz, mind a börtönőrökhöz, és látszott, hogy a hitéből merítette az erőt szenvedései elviseléséhez. Semmilyen kedvezményt nem kért, mindenét megosztotta társaival. A zeneszerző így beszélt a vértanú utolsó óráiról: „A püspök sokat imádkozott és szenvedett. Hajnal felé kérdezték, van-e valamire szüksége. Azt felelte: Nem, a Jóistennel mindent elintéztem, hagyjanak nyugodtan! És szépen elaludt. Megfázott, ez váltotta ki halálát. A cellák fűtetlenek voltak, az ablakokat nem lehetett becsukni.”

Scheffler János püspök 1952. december 6-án halt meg, utolsó szavaival Szent Ágostont idézte: „Ibi vacabimus…” (De Civitate Dei – Isten országáról 22,30,5). A mondat és folytatás magyarul így szól: „Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége?” Scheffler Jánost koporsó nélküli, jeltelen sírba temették, de a börtön ortodoxlelkésze, aki térképet vezetett a sírokról, tudta, hova tették. 1965 őszén csontjait titokban, egy bőröndben vitte haza Galambos Ferenc nagyprépost (1919–2017). Scheffler püspök maradványai a szatmárnémeti székesegyház kriptájában nyugszanak. A szatmárnémeti székesegyházban avatták boldoggá 2011. július 3-án, vértanúságát ezzel elismerve.