Nógrád megye és a trianoni határvonal

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke értelmében Nógrád vármegye két részre szakadt: északi fele (pontosabban 42 százaléka), a megye egyetlen (rendezett tanácsú) városával, Losonccal együtt Csehszlovákiához került. A megye déli része, két szintén tízezer főnél népesebb, de csak nagyközségi státuszú településsel, a megyeszékhely Balassagyarmattal és a dinamikusan növekvő iparvárossal, Salgótarjánnal együtt Magyarország része maradt. A csehszlovák oldalra került részek 1922 végéig ugyancsak Nógrád megye (Novohradská župa) néven alkottak önálló közigazgatási egységet Losonc központtal, 1923-ban viszont beolvasztották Zólyom nagymegyébe. A csehszlovákok azonban éppúgy nagyközséggé minősítették vissza Losoncot, ahogyan ez a dualizmus idején Balassagyarmattal is megtörtént. A megye magyarországi részén ugyanakkor 1923-ban Salgótarján és Balassagyarmat is megkapta a rendezett tanácsú város címet. Nógrád megye mindkét része perifériális helyzetbe került, a megyén belüli korábbi közlekedési, illetve egyéb gazdasági kapcsolatok megnehezedtek. A csehszlovák oldalra került területek hagyományos, Budapest felé irányuló észak–déli irányú összeköttetése megszakadt, az új, kelet–nyugati irányú kapcsolatok viszont csak nehezen, lassan alakultak ki. A dél-szlovákiai, magyarok által lakott sáv fejlesztését a csehszlovák kormányok egyébként el is hanyagolták.

Az új határ kialakulása

A térségben több demarkációs vonalat is meghúztak 1918–1919 zűrzavaros hónapjai idején. Az 1918. december 6-án meghúzott demarkációs vonal, amelyről Bartha Albert magyar hadügyminiszter és Milan Hodža, a csehszlovák kormány budapesti megbízottja állapodtak meg, lényegében az etnikai választóvonal mentén futott. A megállapodást egyébként a magyar kormány titkolni próbálta, a csehszlovák vezetés pedig kerek-perec elutasította, így e vonalnak a határrá való átalakulása teljesen esélytelen volt. Nem csak Kassa, de Pozsony is a vonaltól délre esett, Nógrád megyének pedig majdnem a teljes területe a magyar oldalra került volna, Losoncot is beleértve. Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter Párizsban azonnal lobbizni kezdett egy új, a nagyhatalmak által kijelölt, csehszlovák érdekeket figyelembe vevő demarkációs vonal kijelölése érdekében. Sikerrel, hiszen Georges Clemenceau francia miniszterelnök még karácsony előtt elküldte az antant budapesti megbízottjának, Fernand Vixnek az új vonal leírását. Ez az ún. első Vix-jegyzék „első demarkációs vonalként” is bevonult a történelembe – jelezve, hogy a Bartha–Hodža egyezményt Párizs és Prága érvénytelennek tekinti. A kijelölt vonal lényegében a későbbi trianoni határral azonos: a Duna, majd az Ipoly vonalát követte egy Losonctól délre eső pontig, ahonnan csaknem egyenesen vezetett kelet felé, de már Kassától délre. Nógrád vármegye esetében ez azt jelentette, hogy Fülek környéke ekkor még a magyar oldalon maradt.

1919 elején a határ kialakulása több különböző vágányon futott tovább. Egyrészt Párizsban, a békekonferencia területi bizottságának csehszlovák albizottsága foglalkozott a kérdéssel, másrészt a csehszlovák politikusoknak voltak további követelései, végül fegyveres konfliktusok is kialakultak. Utóbbiak közül Nógrád megyében a csehek 1919. januári balassagyarmati támadása volt az első jelentősebb esemény. A helyi vasutasok és katonák azonban megvédték a megyeszékhelyt, s a „csehkiverés” révén Balassagyarmat később megkapta a legbátrabb város (Civitas fortissima) címet. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Szlovákiában statáriumot hirdettek, több városban (köztük Losoncon is) számos magyart internáltak. Április 27-én végül a csehszlovák hadsereg átlépte az „első” demarkációs vonalat. Nógrádban ekkor szállták meg Füleket, május elején pedig megindult Salgótarján ostroma is. A magyar Vörös Hadsereg május végi ellentámadásának már az első napján „felszabadult” Losonc, június első felében pedig Nógrád vármegye teljes területe magyar kézre került. A csehszlovák támadás célja az ún. második demarkációs vonal elérése volt, amely Verőcénél hagyta el a Duna vonalát, és a Mátra egész területét, továbbá Miskolcot is csehszlovák kézre juttatta volna. A csehszlovákok állításával szemben egyébként a támadást a békekonferencia nem engedélyezte, és Párizs nem nézte jó szemmel a teljes Északi-középhegység megszerzésére irányuló szándékot sem. Hasonlóan nem fogadták el a magyar hódításokat, s végül Clemenceau követelését elfogadva a tanácskormány július elején kivonta csapatait, visszavonult az „első” demarkációs vonal mögé.

A csehszlovák területi albizottság 1919. február végén alakult, és már március 12-én elfogadta a magyar–csehszlovák határ tervezett vonalát. Nagyobb vita csak a Csallóköz és Sátoraljaújhely kapcsán alakult ki. A nógrádi szakaszon csak apróbb módosításokra került sor, aminek révén Fülek immár hivatalosan is csehszlovák oldalra került. Gondot okozott az Ipoly-völgyi vasút is, hiszen a Csata–Ipolyság–Balassagyarmat–Szécsény–Kalonda–Losonc szárnyvonal többször is keresztezte a folyót. A csehek 1919 eleji betörésének egyik célja az volt, hogy a teljes vasútvonalat megszerezzék. Végül, bár alapvetően az Ipoly lett a javasolt határvonal, de Ipolyságtól nyugatra (már Hont vármegye területén) a csehszlovákok kaptak egy hídfőt a bal parton, s ennek révén birtokolhatták az ipolysági vasúti csomópontot, a Korponába vezető szárnyvonal egészét. A Csata–Kalonda közötti vasútvonal Hont és Ipolytarnóc közötti szakasza így is magyar területre került. A csehszlovákok ugyanakkor később jogot szereztek arra, hogy átmenő forgalmat (ún. péage) bonyolítsanak le magyar területen át, ahol a csehszlovák utasok útlevél nélkül is áthaladhattak magyar területen – feltéve, hogy nem szállnak le közben a vonatról.

Összességében megállapíthatjuk, hogy Balassagyarmat és környékének sorsa alapvetően Párizsban, a békekonferencián dőlt el, a katonai összecsapásoknak a határ kialakulásában ennél kisebb szerepe volt. A békeszerződéshez mellékelt Millerand-kísérőlevél felcsillantotta az esélyét annak, hogy a határvonal később Magyarország javára módosulhat. Ugyanakkor a határmegállapító bizottságok, amelyek a terepen is kijelölték a két ország közötti végleges határvonalat, mereven elutasítottak minden olyan törekvést, ami nagyobb változást jelentett volna. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a békeszerződésben megjelent pontok mindenképpen a határvonal részét képezzék, legfeljebb az ezek közötti területen hajlottak kisebb engedményekre. Nógrádban az egyetlen jelentősebb kiigazításra Somoskőújfalu környékén került sor – ott is részben talán csak azért, mert a békeszerződés szövege ellentmondásos volt.

Az új határ működése, a határrezsim a békekötés utáni években 

1919 május–júniusát kivéve tehát az „első demarkációs vonal” tényleges határvonalként működött, és a következő hónapokban fokozatosan végleges határrá változott, megszilárdult. Ez leginkább Csehszlovákia érdekében állt: a határ átjárhatósága inkább a magyar fél számára volt fontos, míg Prága a határon átívelő magyar–magyar kapcsolatok csökkentését látta volna szívesen. A határ két oldalán élő magyar lakosság számára viszont létfontosságú volt az átkelés a túloldalra. Sokak váltak kettősbirtokossá, vagyis a határ mindkét oldalán volt földjük (esetleg a lakóhelyük az egyik, birtokaik viszont a másik országba kerültek). Nekik természetesen napi rendszerességgel kellett átlépni a határon. De nem csak birtokok, hanem családok is kettészakadtak: testvérek, szülők és gyermekek kerültek a határ két oldalára. Ráadásul a nógrádi térség lakóinak semmilyen korábbi határélménye nem létezett, hiszen a Monarchia belső határa is távol esett tőle, ahol ráadásul – a kivándorlókat kivéve – szintén nem létezett ellenőrzés. Az úti okmányok használatához tehát nem szokott hozzá a térség lakossága, hosszú ideig ezért az új körülményekhez is nehezen tudott alkalmazkodni.

A háború után magyar oldalon az újonnan létrehozott államrendőrség és a csendőrség alkotta a határőrizet szerveit. Előbbi a távolsági határállomásokon ellenőrizte az utasokat, utóbbi pedig a zöldhatárt felügyelte. 1921-ben létrejött a Magyar Királyi Vámőrség, amely eleinte a távolsági és kishatárforgalomban is átvette az úti okmányok ellenőrzésének feladatát. Előbbit azonban már 1923-ban ismét az államrendőrség hatáskörébe utalták vissza. A vámőrség (a csendőrséggel közösen) a zöldhatárt őrizte, emellett katonai–határvédelmi funkciója is volt. A csehszlovák oldalon a pénzügyőrség és a csendőrség látta el a határőrizet munkáját – tehát egyik országban sem működött határ(rend)őrség nevű rendvédelmi szervezet. A magyar és a csehszlovák szervek között komoly feszültség alakult ki, ami számos alkalommal fegyveres határincidenseket okozott. A legkomolyabb esetek azonban nem a nógrádi határszakaszon következtek be.

A távolsági határforgalom az 1920-as években is csak az elitek kiváltsága volt. Útlevelet váltani ugyan nem volt nehéz, de a nagyobb problémát a vízumkényszer jelentette. Lényegében minden újabb utazáshoz meg kellett szerezni a szomszédos ország láttamozását, s erre csak a fővárosokban működő követségeken volt lehetőség. Mindez rengeteg időt és pénzt emésztett fel, ami a szegényebb rétegeket eleve kizárta ebből. Számukra két lehetőség volt: az illegális átkelés, valamint a kisebb határszéli forgalom igénybevétele. Az engedély nélküli határátkelést a helyi társadalom nem tekintette törvénysértőnek, sokáig nem is értették meg, miért szűnt meg a szabad átjárás a közeli piaci központba, vagy éppen a rokonságukhoz a szomszéd faluba. Az illegális átkelés egyébként a törvény szerint is csak kisebb súlyú bűncselekménynek, azaz kihágásnak számított. Maximális büntetési tétele 15 nap elzárás volt, de a magyar hatóságok gyakran ennél is elnézőbbek voltak: sokakat felmentettek, akit pedig elítéltek, az többnyire három napnál kevesebb fogházbüntetést kapott. Feltehető, hogy a legtöbb határsértőt el sem fogták, így sokaknak megérte vállalni a kockázatot.

A kisebb határszéli forgalom eleinte helyi megegyezések alapján, és kizárólag a kettősbirtokosok (valamint ezek családtagjai, bérmunkásai stb.) számára volt lehetséges. 1922-ben a két kormány megkötött egy kereskedelmi szerződést, aminek egyik melléklete szabályozta a kishatárforgalmat. Mivel ezt vámtarifaviták miatt nem ratifikálták, ehelyett a két kormány belső rendeletben szabályozta a helyi forgalmat. A határtól tíz, de legfeljebb tizenöt kilométerre élők vehettek részt ebben, de a városok lakóit a csehszlovák fél kizárta – beleértve Losoncot is. Előrelépés volt viszont, hogy a gazdasági forgalomban utazók mellett betegség vagy családi ok miatt a határkerület bármely lakója is kaphatott alkalmi útilapot. A gazdasági forgalomban utazók (ideértve piaci árusokat, munkásokat, orvosokat és bábákat is) fél vagy akár egy évre érvényes, többszöri átkelésre feljogosító határszéli úti igazolványt kaptak. Mindkét igazolvánnyal számos ponton át lehetett lépni a határt – az útleveles forgalom számára kijelölt határállomások lényegesen ritkábbak voltak, Nógrád-Hont vármegye esetében például csak Drégelypalánk, Balassagyarmat, Ipolytarnóc és Somoskő tartozott ide. (Ezzel egyébként Nógrád a távolsági átkelőkkel jól ellátott vármegyék közé tartozott.) Külön jogosultsággal rendelkeztek a mezsgyebirtokosok, akiknek birtokát a határ közvetlenül kettévágta. Saját területükön belül ők bárhol átléphették a határt. De az összes kettősbirtokosra vonatkozott, hogy saját terményeit vámmentesen szállíthatta át a határon, legalábbis a birtokról a lakóhelye irányába. Teljeskörű államközi egyezményt a kishatárforgalomról végül csak 1927-ben sikerült aláírnia a két országnak. Ettől függetlenül ez a forgalom 1920-tól már szinte folyamatosan, bár nem zavartalanul folyt. A csehszlovák fél többször vezetett be határzárakat, például fegyveres határincidensek esetén. Ilyenkor heteken át meggátolták a birtokosok átlépését is. De azokat sem engedték át a határon, akiknek magyar úti okmányában a „cseh megszállt területre érvényes” bejegyzés szerepelt. Ez rákényszerítette a magyar felet arra, hogy az okmányok területi érvényessége rovatban Csehszlovákia szerepeljen. A csehszlovák források szerint a magyar hatóságok más szabálytalanságokat is elkövettek, például nem engedték a termények szabad átszállítását, határkerületen kívüli személyeknek is adtak engedélyeket stb.

A viszonylag jól átjárható államhatár, valamint a kishatárforgalom lehetővé tette a széles körű csempészmozgalom kialakulását. A csempészet jelenségét Nógrádban jórészt az új határok váltották ki, habár az első világháború végén és után a belföldi áruszállítást is szigorúan korlátozták és csempészetnek tekintették. Kijelenthető, hogy a csempészet lényegében a megye északi és déli része közötti korábbi kapcsolatok szerves folytatása: amit a határ kettévágott, az illegális gazdasági tevékenység formájában mégis folytatódni tudott. Mivel a két ország árszínvonala jelentősen különbözött, bizonyos termékek határon túlra szállítása komoly haszonnal járt. Sokak számára a megélhetést biztosította ez a tevékenység, különösen a háború utáni ínséges időkben, amikor egész települések élelmiszerellátását csak csempészettel lehetett megoldani. Később a csempészet külön „szakma” lett: egész családok, sőt falvak keresték meg vele a kenyerüket, s apáról fiúra és anyáról lányra szállt ez a „mesterség”. Nógrádban két fő csempészközpont különíthető el: nyugaton Dejtár és Patak környéke, keleten a Medvesalja. Idővel olyan nagyvállalkozók is kialakultak, akik maguk már nem jártak át a határon, hanem alkalmazottakat béreltek fel erre, miközben a haszon jelentős részét ők fölözték le.

A csempészet áruszerkezetét alapvetően az árak határozták meg. Mivel az élőállatok és a gabona ára Csehszlovákiában jóval magasabb volt, rengeteg lovat és marhát hajtottak át a határon, illetve zsák- és szekérszám hordták a búzát és más gabonát észak felé. Magyarországra olyan, hiánycikknek számító és ezért hazai üzletekben drágán kapható árucikkek érkeztek, mint a híres cseh Baťa cipők, kerékpárgumik, a tűzkő vagy a szacharin. A magyarországi suszterek az olcsó cseh cipők miatt gyakran tönkre is mentek. Ugyancsak nagy tételben érkeztek az országba a textíliák. A csempészek még vonaton is próbáltak ruhát becsempészni, a gyanúsan kövér hölgyekről ilyenkor sikerült 8-10 rend ruhát, továbbá több száz méter hosszú csipkét levenni. Állandó forgalmat generált a szesz- és a dohánycsempészet is; ezek mozgásának iránya az éppen aktuális árak szerint alakult.

A csempészet jelentős vámbevételektől fosztotta meg az államkincstárt, ugyanakkor sértette számos iparvállalat érdekeltségeit is. Az állam ezért igyekezett fellépni ellene – többnyire csekély eredménnyel. A korabeli társadalom azonban a csempészetet sem tekintette bűnnek, igen gyakori eset volt az is, hogy a falusi jegyző, bíró vagy más hatósági személyek segítették a csempészeket: vagy egyszerűen behunyták a szemüket, vagy még iratokat – például marhaleveleket – is hamisítottak nekik. A büntetések tekintetében viszont nagyon színes az összkép. Szinte követhetetlen volt a csempészettel kapcsolatos jogszabályok özöne, így országrészenként eltérő bíráskodási gyakorlat alakult ki. Egyes helyeken csak kihágás, másutt vétség volt; néhol a (fő)szolgabíró, másutt a megyei uzsorabíróság ítélkezett felettük, s így a kiszabott ítéletek nagysága is jelentősen különböző lehetett. Különösen kirívó volt viszont az a „büntetés”, amit a terepen osztottak ki a vámőrök és a csendőrök: sokszor filléres tételek miatt is fegyvert használtak a csempészek ellen, s így többen életüket is vesztették, holott elfogásuk esetén talán csak öt nap fogdát kaptak volna. Az is tény, hogy a csehszlovák hatóságok szigorúbban léptek fel a magyaroknál, feltehetően azért, mert a legtöbb csempész magyar nemzetiségű volt. Gyakori eset volt azonban, hogy a csempészbandák is fegyvert használtak. Néhol szinte már gengszterjellegű csoportok is működtek, akik viszont a határőrizeti szervekre nyitottak tüzet habozás nélkül. De balesetek is előfordultak: az Ipolyon átkelő csempészeket néha elragadta az ár, vagy télen beszakadt alattuk a jég, és így vesztették életüket.