Nemzeti forradalmak, világforradalom?

A Habsburg-monarchia – és általában a közép- és kelet-európai régió – nemzetiségi problémáinak az első világháború új dimenziókat kölcsönzött. Ausztria-Magyarország nemzetiségei az antant háborús célpolitikájának radikalizálódásával párhuzamosan nemzetközi tényezőkké léptek elő. Pedig az érintett nemzetek, nemzeti kisebbségek a háború kitörése előtt még szinte kizárólag a Monarchia belső átalakításában, föderalizálásában látták és keresték a megoldást.

Ausztria-Magyarország helyértéke a világháború éveiben teljesen megváltozott: az antant-politikusok és szakértők elsősorban Németország szövetségesét, a német Mitteleuropa-tervek elkötelezettjét, a pángermán ambíciók felvonulási területét és a nemzetiségi konfliktusok színterét látták a Habsburg-államban. Ennek megfelelően változott London, Párizs és Pétervár álláspontja is: Az Osztrák-Magyar Monarchia sírját – Ormos Mária találó szavait idézve – az antant két lapáttal ásta meg: titkos szerződésekkel és szövetségesközi megállapodásokkal, valamint a nemzetiségi mozgalmak vezetőinek tett ígéretekkel...Ahhoz, hogy aztán a Monarchiát a sírba be is lehessen fektetni, már „csak” a legfontosabb feltételnek kellett bekövetkeznie: a háborús vereségnek.

A francia és az angol kormány előbb csupán a Monarchia kiiktatása, utóbb az oroszországi bolsevizmus terjedésének megakadályozása és saját hatalmi pozícióik kiépítése szempontjából is egyre inkább elkötelezte magát Közép-Európa kisállami rekonstrukciójának terve mellett. Az amerikai álláspont ehhez képest mindig is óvatosabb volt, és Wilsonék jelentős késéssel, csupán 1918 júniusában jutottak arra a döntésre, hogy a Monarchia nemzeti széttagolása – a háború mielőbbi befejezése érdekében – többé elodázhatatlan és elkerülhetetlen.

Máig éles viták tárgyát képezi a kérdés: vajon helytálló-e az első világháború befejezése után végbement nemzeti, államjogi változásokat a térség sorsára vonatkozó nagyhatalmi döntésekből kiindulva tárgyalni, s ezeknek döntő jelentőséget tulajdonítani? Valóban az antant-döntések és amerikai állásfoglalások határozták meg a közép-európai nemzeti forradalmak céljait, lehetőségeit, vagy inkább azok a cseh, szlovák, román, szerb, horvát értékelések járnak közelebb az igazsághoz, amelyek szerint a Monarchia „elnyomott nemzeteinek” emancipációs, felszabadító küzdelme a kiindulópont, s a nagyhatalmi döntések csupán szentesítették ezek céljait és vívmányait?

Masaryk, a Monarchia külpolitikájának tekintélyes kritikusa és a cseh nemzeti