Négy eltévedt puskagolyó

Ül a golyózáporban – hontalanságban, fagyban, nélkülözésben – egy rezzenetlen alak. A legapróbb részletben sem hazudtolja meg önmagát: a táblán is úgy harcol, ahogy az életben. Látszólag flegmán, valójában lovagiasan. Ő se nem nagyképű, se nem lekezelő – egyszerűen nem ér fel hozzá semmilyen más magatartás lehetősége. Nem hajolhat meg a körülmények előtt, még csak tudomást sem vehet róluk, már csak azért sem, mert nem is léteznek azok. Semmi sem létezik a küzdelmen kívül. Lételeme a küzdelem, csak az adhatja meg már-már nem is emberi léptékű méltóságát. Ezért harcol, amióta él. Csupán a harc szépségéért, öncélúan a győzelemért. Magányosan és megközelíthetetlenül, hidegen és fenségesen – ahogy az északi mitológiák istenségei.

Harminckét éves éppen, de már tizenhét éve király. Ha „tiszta időben” számolunk, ahogy a birkózóknál vagy a jégkorongozók mérkőzésein szokás, akkor is több mint egy évtizedet töltött már a harctereken. Mindvégig az első vonalban. Hisz a királynak ez a dolga: vezetni, elöljárni, példát mutatni. Több mint öt éve nem járt már svéd alattvalói között. Épp az imént tért meg birodalma balti birtokára. Csakhogy távollétében a hajdan hódoltatott hatalmas terület az ostromlott Stralsunddá zsugorodott. Tán zavarát, megrendülését palástolandó, vagy egyszerűen pihenésként ült a sakktábla mellé. Mert – ha nem is