Napról napra szegényebbek vagyunk

A dol­gos, de nyu­godt szom­bat dél­utánt döb­be­ne­tes hír za­var­ta meg: ég Krasz­na­hor­ka vá­ra. Lel­ki sze­meim előtt vé­gig­pe­reg­tek az em­lék­ké­pek. Lát­tam a ze­ne­szo­ba hang­sze­reit, Rá­kó­czi szek­ré­nyét, And­rás­sy Fran­cis­ka köny­veit és ru­há­já­nak fod­rait, And­rás­sy Gé­za és ne­je masszív tölgy­fa ­ko­por­só­ját, és lát­tam Se­ré­dy Zsó­fia fi­gyel­mez­tet­ni aka­ró jobb ke­zét… Ab­ban a pil­la­nat­ban még nem le­he­tett tud­ni, mindez már csak em­lék ma­rad-e csu­pán, vagy va­la­ha még új­ra lát­ha­tom. Csak re­mél­ni tud­tam, hogy a vár­kony­ha aj­ta­ja fö­löt­ti Is­ten sze­me és az And­rás­sy csa­lád vé­dő­szent­je, a krasz­na­hor­kai Fe­ke­te Ma­don­na megőr­zi azt a ren­ge­teg kin­cset. Lán­gok­ban ál­ló, sű­rű füst­fel­hő­be bo­rí­tott büsz­ke­sé­günk lát­vá­nya si­ral­mas, szo­mo­rú, szív­szo­rí­tó és egy­ben fel­há­bo­rí­tó volt.

A krasz­na­hor­kai vár­ban még né­hány nap el­tel­té­vel is kri­ti­kus ál­la­po­tok ural­kod­nak, és messze még a megol­dás. 

Az épen ma­radt gyűj­te­mé­nyi tár­gyak ki­köl­töz­te­té­se, men­té­se biz­ton­sá­gi okok­ra hi­vat­koz­va nem kez­dő­dött meg azon­nal, s meg­tör­tént az, ami­re töb­ben szá­mí­tot­tak: va­sár­nap­ról hét­fő­re vir­ra­dó éj­sza­ka be­sza­kadt a vár ta­nács­ter­mé­nek