Napóleonok – államférfiak és/vagy zsarnokok?

2024. január 12-én teltházas Rubicon-estre került sor a Premier Kultcaféban. Bevezetésként a közelmúltban bemutatott, Ridley Scott által rendezett, Napóleon című filmről ejtettünk pár szót. Sajnálattal kellett megállapítani, hogy a film nem csak történelmileg volt pontatlan (távcsöves puskákat és lövészárkokat láthattunk a waterlooi csatában) és hiányos (Napóleon számos hadjáratát és teljes belpolitikai tevékenységét figyelmen kívül hagyta), de ettől függetlenül sem ragadott magával, nem vált sodró lendületű, meggyőző erejű alkotássá.

Felmerült a kérdés – illetve, mivel Ridley Scott filmjének a legvége is foglalkozott vele –, hogy hány csatát és hadjáratot nyert meg Napóleon. A szaktörténészek szerint hatvan ütközete közül mindössze nyolcszor szenvedett vereséget, ha viszont a hadjáratait vesszük szemügyre, már sokkal kedvezőtlenebb az összkép. Tizenkét hadjárata közül négy bizonyult sikertelennek (a spanyolországi, az 1813-as, az 1814-es franciaországi hadjárat és a Waterloonál végződő), egyiptomi és oroszországi kudarcai után pedig még a hadseregét is cserbenhagyta. Hadjáratai halálos áldozatainak számát a régebbi történészek alaposan eltúlozták. Hippolyte Taine szerint 3 100 000 francia esett el a forradalom és a császár háborúiban. Mivel a besorozottak számát ismerjük, (2 820 000 a besorozottak és 800 000 a később visszahívottak száma), Taine számításai szerint tehát csaknem valamennyi francia katona elesett. Az újabb kutatások szerint Napóleon háborúiban valószínűleg 800 000–1 000 000 lehetett az elesett, a betegségek vagy sebeik miatt később elpusztult francia katonák száma. Ellenségeiket is figyelembe véve a napóleoni háborúk minimum 1,6 millió, maximum 2,5 millió embert pusztíthattak el. Ez természetesen sok, de a harmincéves háború áldozatait 10 millióra becsülik, s akkor még nem említettük meg a XX. század háborúit.

Szóba kerültek a leghíresebb tévhitek is Napóleonnal kapcsolatban. Valóban alacsony ember volt? Francesco Antommarchi, a császár utolsó orvosa Szent Ilona szigetén megmérte a halála után a magasságát. Szerinte 1,686 méter magas volt. Életében pedig Napóleon nyilván valamivel magasabb volt, mint holtában. Ez a méret ma sem tekinthető túlságosan alacsonynak, a maga korában pedig teljesen átlagos volt. A császári gárda gránátosa csak az lehetett, aki elérte az 1,705 méter magasságot, vagyis Napóleon csak két-három centivel volt alacsonyabb hadserege elit-alakulatának tagjainál. A propaganda mestereként viszont egyszerű, hétköznapi és szerény fellépésre törekedett, hogy ezzel is jobban hangsúlyozza történelmi nagyságát. Nem viselt magas csákókat, látványos tollforgókat, mint marsalljai és tisztjei. Alighanem ennek tulajdoníthatjuk, hogy az utókor alacsony férfiként őrizte meg az emlékét. 

Egy másik közismert legenda szerint megmérgezték Szent Ilona szigetén. Ezt egyetlen történész sem fogadja el. A császárt egy régi hepatitisz következményeiből származó gyomordaganat gyengítette el, amelyet súlyosbított egy gyomorfekély. Az átfúródott gyomrot a máj torlaszolta el, s a belső vérzést súlyosbította a helytelenül alkalmazott higanykezelés. A mérgezés vádját egy svéd fogorvos, Sten Forshufvud elevenítette fel 1961-ben kiadott, Napóleont megmérgezték? című könyvében. Úgy vélekedett, hogy a tüneteket arzénmérgezés is okozhatta. 1965-ben sikerült laboratóriumi vizsgálatot elvégeztetnie Napóleon néhány Szent Ilona szigetéről származó hajszálán egy glasgow-i laboratóriumban, és arra az eredményre jutott, hogy tízszer több arzén található a hajszálakban, mint amennyit ma természetesnek tekintenek. De egyetlen történészt és orvost sem sikerült meggyőznie. A szakértők ugyanis nem találták a feljegyzésekben az arzénmérgezés négy legbiztosabb kórjelző tünetét: a melanodermát, vagyis a bőr palaszürkére való színeződését, a fájdalmas sokideggyulladást, a talp és a tenyér elszarusodását, valamint az úgynevezett Mees-vonalakat, a kéz és láb körmeinek elszíneződését. Csak annyi bizonyos, hogy Napóleon Szent Ilonáról származó hajszálaiban több arzént találtak, mint amennyit ma normálisnak tartanak. Viszont nem vizsgálták meg, mekkora mennyiség tekinthető normálisnak a XIX. század elején, és miért van ugyanennyi arzén a császár száműzetése előtt tíz évvel levágott hajszálaiban is. Az arzén bekerülhetett a hajszálakba a nedves időben feloldódó tapéták arzént tartalmazó festékéből, a kályhákban elégetett szénből, vagy az arzénban gazdag földben termesztett zöldségekből. Az viszont egyáltalán nem bizonyított, hogy az arzénmérgezés okozta a halált.

A köztudatban Napóleon nagy hadvezérként él tovább. Valójában inkább nagy államférfi volt. Közigazgatási reformjai csaknem kétszáz évre meghatározták Franciaország kormányzati rendszerét. A kollegialitás, a választás és az autonómia forradalmi elveit felváltotta az egyéni felelősség, kinevezés és centralizáció elveivel. A választott testületek, a megyei, kerületi és városi tanácsok háttérbe szorultak a belügyminiszternek közvetlenül alárendelt, az első konzul által kinevezett nagyhatalmú tisztviselők, a megyék prefektusai, a kerületek alprefektusai, a városok polgármesterei mellett. Az igazságszolgáltatás terén ekkor rendezték véglegesen a polgári és büntető törvényszékek hierarchiáját. 1804-ben tették közzé a később napóleoni törvénykönyv (Code Napoléon) néven emlegetett Polgári törvénykönyvet (Code Civil), amelyet az államtanács törvénykezési bizottsága Bonaparte ösztökélésre és az ő rendszeres közreműködésével állított össze. E törvénykönyvvel vált teljesen egységessé Franciaország jogrendszere. 1800-ban megalakult Franciaország Bankja, két év múlva helyreállt a költségvetési egyensúly, az 1803-ban megjelent új pénz pedig az első világháborúig megőrizte értékét.

A társadalmi ellentétek csökkentése és a belső béke biztosítása érdekében Bonaparte megsemmisíttette az emigránsok listáit (akik ezután büntetlenül hazatérhettek), s amnesztiát adott a deportált baloldaliaknak is. A parasztfelkelőkkel tárgyalásokat indított, s többségük a sorozásról és az adóhátralék behajtásáról való lemondás fejében letette a fegyvert. Az egyházügyi rendezés, a VII. Pius pápával 1801-ben aláírt konkordátum egészen a XX. század elejéig érvényben maradt. Napóleon konzulátusának (1799–1804) tartós eredményei között felsorolhatjuk még a líceumok (középiskolák) és a Becsületrend megalapítását, de kortársaira minden bizonnyal azzal gyakorolta a legnagyobb hatást, hogy az amiens-i békével (1802) be tudta fejezni (legalábbis egy időre) a tíz éve zajló háborút is. Nem túlzás azt állítani, hogy ő szilárdította meg a forradalom vívmányait, és lefektette a modern Franciaország alapjait.

Császárként (1804–1814/15) a kormányzata egyre autokratikusabbá, külpolitikája egyre dinasztikusabbá vált. Szembekerült a kor olyan szellemi áramlataival, mint a nacionalizmus, a liberalizmus vagy az újjáéledt katolikus vallás, és olyan konfliktusokba bocsátkozott, amelyek már meghaladták az ország erejét. Hitlerhez azonban mégsem lehet őt hasonlítani. Thierry Lentz francia történész így fogalmazta meg ezzel kapcsolatos véleményét 2020-ban megjelent történelmi lexikonában:

Felmerült a kérdés, hogy az általa létrehozott Európát össze lehet-e hasonlítani a mai Európai Unióval. 1812-re a 170 milliós Európa lakosságának közel fele közvetlen vagy közvetett francia uralom alatt élt. Csakhogy akik Napóleont az európai egységtörekvések képviselőjének tekintik, megfeledkeznek arról, hogy az európai egységet egyenrangú államok alkotják, nem pedig egyetlen agresszív nagyhatalomnak alárendelt tartományok. Napóleon ezzel szemben hatalma csúcspontján, 1810-ben a következőket írta egyik levelében nevelt fiának, Itália alkirályának, Eugène Beauharnais-nek: „Elvem: Franciaország az első!” Húgának, Élisának pedig, akit Lucca és Piombino hercegnőjévé nevezett ki, így írt: „Maga alattvaló, és mint minden francia, köteles engedelmeskedni a miniszterek utasításainak!” Ebből láthatjuk, mennyire voltak szabadok a császárral szövetséges államok.

A beszélgetés során szóba került két „másik” Napóleon is. A császár fia, II. Napóleon négy éves korában, 1815. június 22-től július 7-ig névlegesen Franciaország császára volt, apja az ő javára mondott le Waterloo után a trónról. 1814-től nagyapja, I. Ferenc osztrák császár udvarában élt, aki szerette, és gondos nevelésben részesítette. Tüdőbaj végzett vele. Sorsa a romantika nemzedékére nagy hatást gyakorolt, versek és drámák sora idézte fel a hazájától elszakított, apja emlékétől megfosztott, „elnémetesített”, boldogtalan „Sasfióka” legendáját, melynek semmi történelmi alapja sincs. Még az apjáról írott Szent Ilona-i emlékiratokat is elolvashatta.

III. Napóleon pedig, aki a császár öccsének, Lajosnak, és nevelt lányának, Hortenziának volt a gyermeke, bizonyos szempontból sikeresebb uralkodónak bizonyult nagybátyjánál. Nagylelkű és népszerű császár volt (1852–1870). Autokratikus kormányzata fokozatosan parlamentáris rendszerré alakult át, szociális téren igen érzékenynek és aktívnak bizonyult, 23 millió frankot költött kórházakra és segélyegyletekre. Ő adta meg a munkásoknak a sztrájk és a szervezkedés jogát. Az ő aktív támogatásával gyorsult fel Franciaországban az ipari forradalom és a gyarmatosítás, épült ki a vasúthálózat, a nemzeti jövedelem megkétszereződött, az ipar pedig 73%-kal növelte a termelést. Nagy közmunkákat indíttatott, világkiállításokat rendezett (1855, 1867), átépíttette és modernizáltatta Párizst. Az 1870–1871-es német–francia háborúban elszenvedett veresége miatt azonban bűnbakká vált, emlékét befeketítették, megfeledkezve uralkodása sikereiről, személyes népszerűségéről és arról, hogy ellenezte a háborút. Ma már viszont olyan francia történész is akad, aki inkább III., mint I. Napóleont nevezi „Nagy Napóleonnak”.

A hallgatóság fontos kérdéseket tett fel. Megkérdezték, hogyan lett a korzikai lázadóból francia hazafi. Napóleon huszonöt éves koráig valóban inkább korzikainak tekintette magát, mint franciának. Ezt azzal is jelezte, hogy a forradalom előtt és alatt rendkívül sok időt töltött szabadságon családja körében, előbb egy egész évet, majd négyszer fél évet. Ifjúkorában rajongott Pasquale Paoliért, a sziget függetlenségi küzdelmeinek régi vezetőjéért, aki a forradalom kitörése után hazatérhetett. De fokozatosan kiéleződtek a Bonaparte-család és Paoli híveinek ellentétei. A szakítást öccse, Lucien meggondolatlan lépése váltotta ki: 1793-ban feljelentette Paolit a touloni jakobinusoknál, mire az egész családnak Marseille-be kellett menekülnie a szigetről, ahol házukat és birtokaikat kifosztották. Ezzel Bonaparte lemondott a korzikai vezető szerepről szőtt álmairól, s immár Franciaországban kereste a felemelkedés lehetőségét. Véglegesen 1796-ban megkötött házasságával vált franciává, ekkortól hagyott fel a „Buonaparte” aláírással, s nevét ezután franciásan írta le, „Bonaparte”-ként..

Első feleségéről is beszélgettünk, Marie Josèphe Rose de Tascher de La Pagerie császárnéról, akit ő Jozefinnek nevezett el. Napóleon minden bizonnyal őszintén szerette ezt a jószívű, kedves és hűtlen asszonyt, aki csak későn ismerte fel, hogy milyen jó házasságot kötött. Bár a törvényes utód érdekében elvált tőle, egyesek szerint a halálos ágyán is első felesége nevét suttogta.

Természetesen magyarokkal kapcsolatos kérdések is felmerültek. Érdemes kihangsúlyozni, hogy a császárnak a magyarokhoz intézett kiáltványa mindössze egy taktikai húzás volt. 1809-ben ugyanis Napóleon birodalma minden eresztékében recsegett-ropogott, s meglehetősen ingatagnak tűnt. Ebben az évben a császár elszenvedte Aspernnél első jelentősebb vereségét, a pápa kiátkozta őt, a későbbi Wellington megérkezett Portugáliába, a spanyolok több vereséget mértek a francia hadseregekre, a tiroliak győzelmeket arattak a franciák bajor szövetségesei felett, s ráadásul 45 000 brit katona is partra szállt Hollandiában. A porosz király csak egy újabb osztrák győzelemre várt, hogy belépjen a háborúba. Ráadásul Napóleon már nem az 1789-es eszméket képviselte, a forradalom tábornokából egyeduralkodó lett. Miért hagyott volna el a magyar nemesség egy jól ismert és megszokott birodalmat, amely többé-kevésbé tiszteletben tartotta a magyar hagyományokat egy olyan uralkodó felhívására, aki semmit sem tisztelt, s úgy módosította az alkotmányokat és az országhatárokat, ahogy neki tetszett? A lengyel példa is arra utal, hogy a császár által felkínált úton egyáltalán nem a szabadság és egyenlőség felé indult volna meg az ország, hanem az állandó háborúk felé, amelyek során egy modernizált és militarizált, nyugat-európai nagyhatalom jóval hatékonyabban zsákmányolhatta volna ki a közép-európai nemzeteket, mint a régi, tradicionális birodalmak. Ettől mentette meg Magyarországot nemeseinek óvatossága, passzivitása vagy a nemesi osztályérdekek állítólagos védelmezése, ami a lengyel példa alapján úgy tűnik, akkoriban azonos volt az ország valamennyi rétegének érdekeivel.

Az 1809. június 14-i győri csata pedig egyáltalán nem volt oly csúfos vereség, ahogy azt kétszáz éven át oly sokan hangsúlyozták. A francia hadtörténeti művek nem tudnak semmilyen menekülésről, sőt, az 1989-ben kiadott Dictionnaire Napoléonban azt olvashatjuk, hogy a vereséget szenvedett hadsereg nagy része „jó rendben” vonult vissza Gönyü és Komárom felé. A francia tisztek úgy vélekedtek a magyarokról, hogy „vitézek, de még gyakorlatlanok”. A francia hadsereg a XIX. század elejének legjobban vezetett, legjobban felszerelt, legszervezettebb és legharcedzettebb fegyveres ereje volt, amely többször vereséget mért szinte valamennyi európai állam hadseregére. Egyáltalán nem tekinthető szégyennek, hogy egyszer a magyar nemesi felkelőket is legyőzte. A bécsi kormányzat és az udvar szívesen megfeledkezett az osztrák tábornokok stratégiai és taktikai hibáiról, s mindent megtett a magyar nemesi felkelők, az „inszurgensek” lejáratására, hogy őket okolhassa a vereségért. A nemesi kiváltságok eltörléséért harcoló magyar reformerek pedig elfogadták ezt a képet. Ők ugyanis az inszurrekciót a legtöbbet támadott nemesi kiváltság, az adómentesség fő ürügyének tekintették: a nemesség arra hivatkozva tagadhatta meg a közteherviselést, hogy szükség esetén fegyverrel védi a hazát. A „győri futás” gúnyos felemlegetésével viszont hangsúlyozni lehetett a nemesi privilégiumok rendszerének elavult jellegét, ahogy ezt Petőfi tette A nép nevében című versében.