Napóleon visszatérése

Az 1814-es franciaországi hadjárat során a koalíció hadseregeit egy fásult, a béke kedvéért a megszállásba is belenyugvó társadalom fogadta. A napóleoni birodalom megsemmisülése óta ugyanis a háború minden terhét Franciaországnak kellett viselnie. Az előző év januárjában a sorköteleseken kívül előbb 350 000 férfinak kellett bevonulnia, majd áprilisban 180 000-nek, augusztusban 30 000-nek, októberben pedig 280 000-nek. Novemberben a szenátus újra megszavazott 300 000 katonát. Az adóterhek egyre súlyosabbá váltak, a köztisztviselők fizetése 25 %-kal csökkent. Napóleon azonban képtelen volt kijátszani a béke kártyáját, amint ezt a február 3-a és március 19-e közötti châtilloni béketárgyalások kudarca bebizonyította. Az emigrációban élő XVIII. Lajosnak viszont, ahogy ezt Bertier de Sauvigny francia történész szellemesen megfogalmazta, nem is volt más kártyája. 1814 tavaszán az egész ország belátta, hogy az előnyös és szilárd békét csak a Bourbonok restaurációja tudja biztosítani.

Napóleon 80 000 katonával zseniálisan védekezett a megszállók 250 000 fős hadseregei ellen. Katonailag briliáns – politikailag teljesen reménytelen harcot vívott. Érdemes felidézni Michelet emlékeit, aki ekkoriban már tizenhat éves volt: „A makacsul Bonapartéhoz ragaszkodók ugyancsak vakok voltak, ha nem látták a hatalmas, gigászi akadályt, amely örökre elzárta az utat ő és az övéi előtt. Miféle akadály? A világ gyűlölete. Szilárd és egyetemes gyűlölet. És ha valahol még nyíltabb és élesebb volt, kimondhatom, hogy Franciaországban, ahol oly sok gyermek viselt gyászt, gyászt Moszkva miatt, Lipcse miatt, az utolsó hadjárat miatt. Átkozták őt a nagy Franciaországban, amely nem tartozott semmilyen párthoz, csak egyszerűen örök fájdalom várt rá.”Napóleon azonban még mindig készen állt volna újabb ütközetekre: „Semmi megalázó béke! – jelentette ki – Franciaország nagyságáról, becsületéről van szó! A kardnak kell dönteni egy utolsó ütközetben!”

Párizs azonban 1814. március 31-én kapitulált a szövetségesek hadseregei előtt, a szenátus április 2-án megfosztotta Napóleont a tróntól, marsalljai pedig két nap múlva rákényszeríttették a lemondásra. „A történészeket olvasva – írja Michelet – meglepve látom, hogy még a nem bonapartisták is a zsarnokkal éreznek együtt, és nem a tábornokaival, akik megmentettek minket. Ezek az emberek, mondják, neki köszönhették vagyonukat. Hát ő, a császár talán nem nekik köszönhette mindenét, akik Oroszországban és máshol megvédelmezték őt, gyakran a saját testükkel? Nem számít, ezeket az elbeszélőket csak a nagy bűnös érdekli.”

A szövetségesek Elba szigetére száműzték Napóleont kétmilliós évjáradékkal, s visszaültették trónjára a Bourbon-dinasztiát. Az első restauráció békésnek ígérkezett. A május 30-án megkötött párizsi békeszerződés kifejezetten nagylelkűnek bizonyult: Franciaország visszakapta 1792-es határait, Savoya két kerületét, indiai, szenegáli és karib-tengeri telepeit, s nem esett szó jóvátételről, megszállásról vagy a francia hadseregek létszámának korlátozásáról. Még a Franciaországba hurcolt műkincsek visszaadását sem követelték. XVIII. Lajos elismerte egy liberális alkotmány szükségességét, s mindent megtett a békés belpolitikai kiegyezés érdekében. Ez volt az egyetlen XIX. századi rendszerváltás, amely nem járt együtt megtorlással és politikai tisztogatással. 

A restaurációval nem a régi rend és nem az ellenforradalom győzedelmeskedett, hanem egy nem demokratikus, de liberális állam jött létre, amely minden szempontból megőrizte a forradalom és a császárság örökségét. Az új rendszernek persze voltak népszerűtlen és irritáló intézkedései is, de minden bizonnyal megszilárdult volna, ha Napóleon nem tér vissza Elba szigetéről.

Ő azonban immár kizárólag a saját érdekeit követő kalandorként viselkedett: bár semmi esélye sem volt arra, hogy egész Európával szemben helyre tudja állítani egyszer már elveszített hatalmát, mégis elhagyta Elba szigetét, és 1815. március 1-én partra szállt a Juan-öbölben. Joseph Fouché, korábbi rendőrminisztere kijelentette, hogy a visszatérési kísérlet sikere az első ezred magatartásától függ majd, amelyet ellene küldenek. Pontosan így történt: 7-én Grenoble előtt egy egész ezred átállt az oldalára, ahelyett, hogy feltartóztatta volna. Tíz nap múlva a következő plakát jelent meg a párizsi Vendôme-oszlopon: „Napóleon üzeni XVIII. Lajosnak: Kedves fivérem, felesleges több katonát küldenie nekem, már van elég!” XVII. Lajos királynak hamarosan menekülnie kellett Párizsból.

Vajon a francia társadalom milyen arányban támogatta a visszatért császárt? Párezer lelkes tüntető minden városban akadt, akik megéljenezték. Az áprilisi választásokon azonban csak a választásra jogosultak 45 %-a vett részt, az ezt követő népszavazáson pedig, amelyen a császárság módosított alkotmányáról kellett dönteni, a választópolgárok 80 %-a távol maradt. Még a császár által kinevezett, s Franciaországban élő húsz marsall közül is mindössze hat állt határozottan a császár oldalára: Masséna, Brune, Suchet, Davout, Soult és Ney. 

A néptömegek, a munkások és parasztok lelkesebbnek bizonyultak a középrétegeknél, ezért Napóleon úgy döntött, hogy a forradalom császárának a szerepét kell eljátszania a társadalmi támogatás érdekében. Első kiáltványainak stílusáról Benjamin Constant azt állapította meg, hogy „Ez a Konvent nyelve egy praetorianus szájában.” Ezért az egykori hegypártiak közül is meghívott egyeseket kormányába: Carnot lett a belügyminisztere, a douai-i Merlin, a gyanúsak törvényének megszerkesztője az államminisztere, és Joseph Fouché a rendőrminisztere. Ez utóbbi ugyan nem nagyon bízott a rendszer szilárdságában, és így beszélt Étienne-Denis Pasquier belügyminiszterrel: „Én mondom magának, hogy ez az ember semmit sem változott, és ugyanolyan zsarnokként, ugyanolyan hódításvággyal és ugyanolyan bolondként tért vissza, mint amilyen mindig is volt… Egész Európa nekiesik majd, lehetetlen, hogy ellenálljon, s négy hónapon belül az egész ügy véget ér.”

Napóleon belátta, hogy az autokratikus császárság helyreállítása nem lenne célszerű, a jakobinus és népi törekvésekkel nem rokonszenvezett, ezért a liberálisokra próbált támaszkodni. Maga is elismerte, hogy a restauráció több szabadságot biztosított a franciák számára a császárságnál, mert így emlegette az általa elűzött XVIII. Lajost: „Ez az ördögi ember egy év alatt elkényeztette nekem Franciaországot!” Végül engedett az „elkényeztetett” társadalom nyomásának, s felkérte Benjamin Constant-t, a liberálisok vezető személyiségét, hogy vegyen részt az alkotmány módosításának munkálataiban.

Constant március 19-én még Attilához és Dzsingisz kánhoz hasonlította a visszatérő Napóleont. Most azonban ő is úgy gondolkodott, hogy mindent meg kell tenni a régi, autokratikus császári hatalom visszaállítása ellen, s minél liberálisabb alkotmányt kell elfogadtatni Napóleonnal. Ezért vállalta, hogy végső formába önti A Császárság Alkotmányainak Kiegészítő Törvényét. (Napóleon azért ragaszkodott e bonyolult névhez, mert ezzel hangsúlyozta a folytatólagosságot a császárság rendszerével.) Az új alaptörvényt, április 22-én hirdették ki. A kétkamarás törvényhozó szerv alsóházát cenzusos választójog alapján felállított megyei és kerületi kollégiumok választották meg, a felsőház pedig kinevezett és örökös tagokból állt. Meghirdették a törvény előtti és adóügyi egyenlőséget, a hivatalokhoz való szabad hozzáférést, az egyéni szabadság garanciáit, a vallásszabadságot, a sajtó szabadságát, s a miniszterek felelőssé váltak a két kamara előtt.

A közvetlen veszélyt a királypárt képviselte, mert az egykori vendée-i háború helyszínén elterjedt, hogy újra sorozásokat fognak elrendelni. Napóleon ugyan gyorsan lemondott erről a tervéről, s még nemzetőrséget sem akart toborozni Bretagne és Vendée területén. Májusra mégis zavargások törtek ki, s a nép fegyvert fogott. A vezetők azt remélték, hogy 50 000 fős hadsereget gyűjthetnek össze, de ennek a létszámnak csak a fele gyűlt össze. A császár május 22-én felállította ellenük a Loire-i Hadsereget, melynek 25 000 fős állományából csak 8–10 000 fő volt sorkatona, a többi nemzetőr. „Ez a nyolcezer-egynéhány gyalogos és lovas… nagyon fog hiányozni Waterloonál június 18-án” – írják egyes történészek, de nem valószínű, hogy ennyi katona meg tudta volna változtatni a csata, s még kevésbé valószínű, hogy a háború végkimenetelét. 

A bécsi kongresszuson (1814–15) ülésező nagyhatalmak ugyanis törvényen kívül helyezték Napóleont, s ezután csak abban reménykedhetett, hogy az osztrák és orosz hadseregek megérkezése előtt sikerül külön-külön legyőznie a briteket és a poroszokat. A hadügyminisztérium irodái úgy becsülték, hogy 200–250 000 ember jön majd el felduzzasztani a sorkatonaságot. Még 60 000 sem jelent meg ezek közül az egységeiknél június közepén, a hadjárat kezdetén. Napóleon végül 122 000 katonával indult meg észak felé, hogy legyőzze a brit Wellington 100 000 és a porosz Gebhard Leberecht Blücher von Wahlstatt 116 700 fős hadseregét, miközben egy 150 000 fős orosz és egy 210 000 fős osztrák sereg közeledett keletről az ország felé.

Betört Belgiumba, a porosz seregre kisebb vereséget mért Lignynél (június 16.), de Waterloonál (június 18.) nem sikerült meghátrálásra kényszerítenie Wellingtont, s a csatatérre érkező poroszok teljessé tették vereségét. Június 22-én újra lemondott. Amerikába akart menekülni, de a szövetségesek kezére került, akik az atlanti-óceáni Szent Ilona-szigetre száműzték. 

Visszatérésével véget vetett a békés belpolitikai és külpolitikai rendezés lehetőségének. A második párizsi békeszerződés 1815. november 20-án már elvette Franciaországtól Savoya maradékát és több északi várost, 150 000 fős megszálló hadsereget küldött a határ menti megyékbe, és 700 milliós hadisarcot írt elő. A francia társadalomban pedig élesen szembekerültek egymással a királypárti „ultrák” és a liberálisok, délen fehérterrorra került sor, több tábornokot kivégeztek, legalább 50 000 fő elveszítette az állását, szélsőségesen reakciós kamara gyűlt össze, és Franciaország társadalma újra két táborra oszlott. Ez volt a császár öröksége.