Ingyenesen olvasható
Az 1804 végén megkoronázott francia uralkodó, I. Napóleon császár provokációt provokációra halmozott. 1805-ben Franciaország rendelkezésére bocsátotta a spanyol flottát, Itália királyává nyilváníttatta magát, majd birodalmához csatolta az egykori Genovai Köztársaság területét. Még fejedelemségeket is osztogatott testvéreinek: egyik húgát Piombino, a másikat pedig Lucca hercegnőjévé nevezte ki. Az európai uralkodók ezt nem tűrhették. Augusztus 9-én a Habsburg Birodalom, szeptember 11-én pedig Nápoly királya is csatlakozott az április 11-én megkötött, brit–orosz szentpétervári konvencióhoz. Svédország már 1803 óta brit szövetséges volt. Vagyis megalakult a harmadik francia-ellenes koalíció. Az új háborúban Napóleon bebizonyíthatta hadvezéri zsenialitását – és felismerhette volna hatalmának korlátozottságát. Erre azonban képtelennek bizonyult.
Mi volt az austerlitzi csata előzménye? Hogyan zajlott az ütközet? Milyen következményekkel járt Napóleon győzelme?
Egy győzelem – egy vereség
I. Napóleon császár először Nagy-Britannia inváziójára készült. Utrecht és Montreuil között 200 000 katonát, 10–15 000 lovat és 500 ágyút vont össze. Amikor azonban tudomást szerzett az orosz és osztrák mozgósításról, úgy döntött, hadseregeinek „piruettet” kell végrehajtaniuk, s amilyen gyorsan csak lehet, Közép-Európába menetelniük. 1805. augusztus 13-án az óceán-parti hadsereget átkeresztelték „Nagy Ármádiára”. Hét hadtestre osztották, melyből hat különböző utakon indult meg a Habsburg Birodalom felé, egy pedig Hannoverből Würzburg felé. Egy húszezres sereg Nápolyt tartotta sakkban. A vezérkar jó szervezőmunkával biztosította, hogy a hadtesteket állomáshelyeiken élelem és megfelelő felszerelés várja, rendkívül gyorsan haladhattak, s ezzel ütközet nélkül is stratégiai előnyre tehettek szert.
Két egymást követő napon egy jelentős győzelem és egy óriási vereség várt a franciákra. Wettingeni (október 8.) és elchingeni (október 14.) vereségei után Karl Mack von Leiberich osztrák tábornok október 20-án kénytelen volt megadni magát Ulmban harmincezer katonájával együtt. Az ulmi kapituláció másnapján, október 21-én viszont sor került a napóleoni háborúk sorsdöntő ütközetére. Pierre Charles de Villeneuve altengernagy tizennyolc francia és tizenöt spanyol sorhajóból álló flottával és 2626 ágyúval a Cádiz és Gibraltár közötti Trafalgar-foknál szembeszállt a Horatio Nelson tengernagy vezette brit flottával, amely huszonhét sorhajóból állt, és 2148 ágyúja volt. A rendkívül véres ütközetben tizenhárom francia és kilenc spanyol hajó süllyedt el, a jól képzett és harcedzett britek viszont egyetlen hajót sem veszítettek. A trafalgari csata végleg elhárította az invázió veszélyét Nagy-Britannia felől, biztonságossá vált a távolsági kereskedelme Indiával, s a brit flotta hozzáláthatott a francia gyarmatok elfoglalásához. Nyilvánvalóvá vált, hogy bármilyen győzelmet is arat a császár Európában – a tengeren Nagy-Britannia lesz az úr.
Napóleon november 14-én bevonulhatott Bécsbe. A későbbi győzelem ismeretében csak kevesen vették észre, mennyire veszedelmes helyzetbe került a kimerült francia hadsereg, távol az anyaországtól, létszámfölényben lévő osztrák és orosz hadseregektől körülvéve. Ha Poroszország belép a háborúba, s gyors hadmozdulatokkal elvágja a Bécs köré tömörült francia hadsereget Franciaországtól, a veszély még nagyobb lett volna. A porosz király azonban tétovázott, az osztrák és orosz uralkodók pedig belesétáltak a Napóleon által felkínált csapdába.
A három császár csatája
Ferenc, aki ekkoriban egyszerre volt német-római császár és újonnan felvett címe szerint Ausztria császára, valamint I. Sándor orosz cár ott, akkor és pontosan úgy támadtak, ahol, amikor és ahogy ezt Napóleon szerette volna: december 2-án, koronázása első évfordulóján, a morvaországi Austerlitznél. A francia császár pontosan felmérte a terepet, eljátszotta, hogy megijedt ellenfeleitől, s ezzel felcsalta hadseregeiket a Pratzeni-dombokra.
A franciák létszáma 73 000, az osztrák és orosz seregeké 85 000 volt. Napóleon a hajnali sűrű ködben hirdette ki legemlékezetesebb napiparancsát, melyben még a haditervet is közölte:
„Katonák! Az orosz sereg áll előttetek, hogy bosszút álljon az ulmi osztrák seregért. Ezek ugyanazok a zászlóaljak, amelyeket Hollabrunnál megvertetek és egészen idáig követtetek. Félelmet keltő állás birtokában vannak, és mialatt az oroszok jobbszárnyamnak fordulnak, szabadon hagyják oldalukat. Katonák! Magam irányítom zászlóaljaitokat! Távol maradok a harctól, ha szokott bátorságotokkal megbontjátok és összezavarjátok az ellenség sorait. De ha csak egy pillanatra is kétes lenne a győzelem, ott fogjátok látni császárotokat az első sorokban!”
Feleki László, Napóleon magyar életrajzírója joggal jegyezte meg, hogy kizárólag a népszerűsége csúcspontjára jutott francia császár biztathatta azzal katonáit, hogy távol marad a harctól – neki már nem kellett bebizonyítania bátorságát. Úgy is tett, ahogy napiparancsában megírta: feltűnően gyenge jobbszárnyára csalogatta az ellenséget, s amíg itt Davout marsall serege kitartott, a fő erejét Soult marsall vezetésével rázúdította ellenfelei arcvonalának közepére. Amikor felszállt a köd, az orosz és osztrák hadvezérek rémülten látták, hogy egy óriási fegyveres tömeg zúdul meggyengült vonalaikra. Az ellenséget ezzel kettészakították, és mindkét szárnyon visszaszorították. A csatát bemutató történelmi filmek egyik leglátványosabb jelenete az oroszok befagyott Satschan-tavon történő visszavonulása. A franciák ágyútüze miatt állítólag ezrek pusztultak el a betört jég alatt. Valójában Satschan egy nagy, de sekély halastó volt, melyben a katonák legfeljebb derékig merülhettek el. Két héttel a csata után Suchet tábornok átvizsgálta a medencét, melyben sok ágyút és számtalan lótetemet talált, emberi holttestet azonban csak hármat.
A következmények
A franciák 1537 halott és 7000 sebesült árán háromszor vagy négyszer ekkora veszteséget okoztak az ellenségnek, 25 000 foglyot ejtettek, több tucat zászlót helyezhettek el az Invalidusok templomában, s annyi ágyúra tettek szert, hogy a Vendôme-oszlopot bronzzal boríthatták be. A harmadik koalíció felbomlott, az orosz hadsereg visszavonult, a Habsburg uralkodó hajlandó volt elfogadni a békét.
Az austerlitzi ütközet azt jelezte, hogy Európában még jó ideig Napóleon lesz az úr. „Göngyöljék ezt össze!” – mutatott Pitt, a halálosan beteg brit miniszterelnök Európa térképére – „Legalább hét évig nem lesz szükségük rá!”
Talleyrand külügyminiszter arra kívánta felhasználni a francia győzelmet, hogy tartós és nagylelkű módon rendezzék Közép-Európa helyzetét. Több levélben és emlékiratban is kifejtette a császárnak, hogy a Habsburg Monarchia megbüntetése nem lenne okos külpolitikai lépés, mert ez az állam nagy hatású stabilizáló tényező Európa közepén. Egészen pontosan megjósolta felbomlásának következményeit: más nagyhatalmak hatolnak majd be a Kárpát-medencébe, amelyek teljesen uralmuk alá vonhatják Közép-Európát. Ausztriát Talleyrand a legcivilizáltabb kontinentális hatalomnak tekintette, az Oroszország elleni, nélkülözhetetlen elővédnek. Oroszország viszont szerinte a legkevésbé civilizált nagyhatalom, amelyet despotikus kormányzata miatt „vissza kellene szorítani sivatagjaiba, megfélemlíteni, és törekvéseit Közép-Ázsia felé fordítani.”
Napóleon azonban nem hallgatott legtehetségesebb miniszterére. A Habsburg–Lotaringiai-házat a december 26-án aláírt pozsonyi békében minden kompenzáció nélkül megfosztotta Velencétől, Isztriától, Dalmáciától, Vorarlbergtől, Tiroltól és Brisgau egy részétől. „Napóleonnál evés közben jön meg az étvágy!” – jelentette ki szomorúan Talleyrand. Ő a hatalmi egyensúlyt kereste, Napóleon pedig Franciaország legteljesebb hegemóniáját szerette volna biztosítani. A külügyminiszter szemében a háború elkerülendő szörnyűség volt, Napóleon szemében viszont politikájának mindennapos eszköze. A pozsonyi béke már előre jelezte az új Európa, Napóleon Európájának körvonalait. A harmadik koalíció felett aratott győzelem következtében Itália és a német államok felett teljessé vált a francia hegemónia, a császári hatalom pedig egyre dinasztikusabb színezetet öltött.
