Nándorfehérvár eleste

Az Oszmán Birodalom előretörése

A 16. század elejére az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság közötti erőegyensúly rendkívül jelentős mértékben az előbbi javára fordult. II. Hódító Mehmed (1451–1481) befejezte a Balkán elfoglalását, de ennél sokkal jelentősebb volt I. (Vad) Szelim (1512–1520) szerzeménye: hadai – korszerű tüzérséggel és lőfegyverekkel felszerelve – legyőzték a Szíriát és Egyiptomot uraló mamelukokat, így vált immáron három földrészre is kiterjedő nagyhatalommá az Oszmán Birodalom. A szultán birodalmának gazdasági és katonai potenciálja ezt követően már végképpen lekörözte a magyarországiét. Csak az volt a kérdés, hogy mikor jön el az elkerülhetetlen összecsapás a két fél között, illetve meddig képes hazánk feltartóztatni az ország déli részén az oszmánok nyugati irányú terjeszkedését.

I. (Törvényhozó) Szulejmán (1520–1566) hatalomra kerülése új fejezetet jelentett az Oszmán Birodalom történetében. Bár a kortársak kezdetben azt hitték, hogy Szelim fia békésebb uralkodó lesz, akitől nem kell majd tartani, ennél nagyobbat nem is tévedhettek. Szulejmán jelentős változást hozott az oszmán külpolitika terén: míg apja kelet és dél felé hódított, ő már a nyugati irányú terjeszkedést pártolta. Ez népszerű döntésnek számított katonái körében, hiszen ez azt jelentette, hogy végre nem iszlámvallásúak ellen kell harcolniuk, hanem keresztények ellen. Ráadásuk olyan hírek érkeztek Konstantinápolyba, amelyek Magyarország gazdagságáról, illetve egyúttal katonai gyengeségéről szóltak. A boszniai szandzsákbég például azt írta, hogy: „az átkozott magyaroknak nincs olyan […] ereje” amely szembe szállhatna az oszmánokkal. 

Szulejmán hatalomra kerülését követően nem sokkal elrendelte a következő évi hadjáratra való felkészülést. Ekkor még, egyértelmű célpont kitűzése nélkül, egyszerűen az oszmán hadsereg nyugat felé fordulásáról volt szó. Hajthatta az ifjú szultánt az a tény, hogy elődei igen jelentős vereségeket szenvedtek a magyarokkal szemben (gondoljunk csak Nándorfehérvár 1456-os ostromára). Szulejmán egy Magyarország elleni hadi siker segítségével növelhette a saját hatalmi presztízsét, bemutatva azt, hogy olyat sikerült elérnie, amit az elődeiknek nem. Mindemellett – bár erről megoszlanak a források – háborús okként merülhetett fel az is, hogy a Budára érkező követeivel a magyarok nagyon barátságtalanul bántak. Erre azonban a magyaroknak meglehetett az okuk…

Háború és béke

A Hunyadi Mátyás halála és Nándorfehérvár elvesztése közötti évtizedek nagy részében a Magyar Királyság, illetve az Oszmán Birodalom békeszerződésekkel és fegyverszünetekkel igyekeztek biztosítani a térség nyugalmát. A gyakorlatban azonban a két fél közötti ellenségeskedés egyáltalán nem szűnt meg a déli határ mentén. A török fél többször is betört Magyarország területére és rabló portyázásokba kezdett, hatalmas pusztításokat okozva. Fontos kiemelni, hogy a portyázás kölcsönös volt. A végvári kapitányok nemegyszer betörtek az Oszmán Birodalomhoz tartozó területekre, leginkább azért, hogy a saját ellátási nehézségeiken enyhítsenek, mivel az egymás elleni harcok sokkal jobban gyengítették a magyar felet. Ebben az időszakban az oszmánok kétszer is megpróbálkoztak Nándorfehérvár bevételével: 1492-ben erővel, 1494-ben pedig csellel igyekeztek bevenni a várost. (Ekkor Kinizsi Pál volt az, aki megakadályozta, hogy egyes áruló tisztek átadják Nándorfehérvárt a törököknek.)

Évről évre egyre nehezebb lett a törökök féken tartása: ahogy erősödött ugyanis a birodalmuk, úgy kellett egyre több és több pénzt költeni a magyar végvárrendszer fenntartására. A törökök a veszteségeiket könnyedén tudták pótolni, ez a magyar félre azonban nem volt igaz. Gazdaságilag a török–magyar vetélkedést az utóbbi fél már nem bírta tovább. Jó példa erre Zsarnó 1515-ös ostroma. Ekkor Szapolyai János Nándorfehérvárról ágyúkat hozatott magának, ám amikor hírt szereztek egy török felmentősereg érkezéséről, a sereg a nehézfegyverzetet hátrahagyva visszavonult.

Az 1510-es évek közepén-végén került abba a helyzetbe Magyarország, hogy nem tudta már tovább fenntartani a „fegyveres béke” állapotát. II. Lajos magyar és cseh király azonban hiába fordult például a sógorai felé: a Habsburg–Valois vetélkedés teljesen elvonta a figyelmet a török veszélytől. V. Károly német-római császár egyértelművé tette, hogy csak akkor tud majd segíteni a magyaroknak, ha elhárították a francia veszélyt. A déli határt Szulejmán seregeinek ellenében tehát jelentős európai segítség nélkül kellett megvédeni. A kérdés az volt, mi lesz a fő célpontja az 1521-es török hadjáratnak?

Az ostrom

1521. június 18–19-én fontos haditanácsot tartottak Szófiában: a török hadvezetés egyik része azt pártolta, hogy mindenképpen először a stratégiai fontosságú Nándorfehérvárt kell bevenni. Más török vezérek viszont Szabács várának bevételét, illetve utána a Budáig való előre nyomulást javasolták Szulejmánnak. Az ifjú szultán engedélyezte mindkét terv egyidejű végrehajtását. Szabács július 7-én esett el, a védők az utolsó emberig védték a várat. Szulejmán utána parancsot adott egy híd felépítésére, hogy seregével aztán átkelhessen a Száván, azonban nem állt a törökök rendelkezésére kellő számú hajó a tervezett pontonhíd megépítéséhez, illetve a folyó is megáradt.

Az egyedüli célpont ezután már csak Nándorfehérvár maradt, aminek a bevételéhez azonban elengedhetetlen volt előbb Zimony elfoglalása (1456-ban ugyanis innen indult a keresztesek győztes ellentámadása). A vár július 12-én esett el, és innentől kezdve az oszmán tüzérség a gyengébb, víz felőli falakat is lőni tudta, így Nándorfehérvár védőinek jóval hosszabb vonalat kellett biztosítaniuk. A körülbelül 700 katonából álló sereget Oláh Balázs és Móré Mihály vicebánok vezették. Ők voltak Héderváry Ferenc, és az ekkor még kiskorú Török Bálint bánok helyettesei. Emellett helyi civilek is védték a várat, az ellenfél azonban sokkal hatalmasabb lehetett. II. Lajos 200.000 török támadásáról adott hírt, a valóság ezzel szemben ennek a töredéke lehetett, de így is minimum 40 ezer, harcedzett katona ostromolhatta a várat.

A törökök a folyamatos ágyúzás mellett aknákat is ástak a falak ledöntése érdekében, de a magyarok ezt ellenaknákkal semlegesítették. Sőt, a védők képesek voltak a várból is kitörni: az egyik alkalommal több tüzért is megöltek, illetve az egyik török parancsnokot elrabolták, akit később csak nagy nehézségek árán sikerült kiszabadítani. Szulejmán augusztus elsején érkezett Nándorfehérvár alá, másnap pedig általános rohamot indított a vár ellen – sikertelenül. Csak ezen a napon legalább 500 török veszett oda. A hősies védekezés ellenére a magyarok igencsak nehéz helyzetbe kerültek: a csatározások jelentős mértékben csökkentették a nándorfehérváriak lőszer- és élelmiszerkészletét. Augusztus elejétől a védők kénytelenek voltak lóhúst fogyasztani. Augusztus 8-án a folyók alacsony vízállása miatt a törökök a part felől is tudtak támadni, a védők a fellegvárba szorultak vissza. Augusztus 16-án és 26-án újabb általános rohamokat sikerült visszavernie a védőknek. Végül augusztus 29-én, a vár átengedésekor, már csak 72 fő maradt életben. Miért tartottak ki idáig? Minden bizonnyal bíztak a magyar király felmentő seregének érkezésében.

Fontos kihangsúlyozni, hogy II. Lajos nem maradt tétlen a török hadjárat idején, tervben volt a török támadás visszaverése. Kezdetben kérdés volt azonban, hogy az Isztriától Erdélyig tartó védelmi határvonalon hol támad pontosan a török, hiszen a magyar sereg összpontosítását csak akkor lehet megkezdeni, mikor már tudni lehet ezt a fontos információt. A magyar hadvezetés továbbá tisztában volt azzal, hogy a törökök ellen minél nagyobb sereggel kell szembeszállni a siker érdekében. A nyár vége – azaz a mezőgazdasági betakarítás befejezése – előtt egy ilyen erős sereg felállítása azonban nem volt lehetséges. A török sereg logisztikai ellátottsága ezzel szemben sokkal fejlettebb volt, s ilyen szoros határidőkkel nem kellett foglalkozniuk.

A magyar király augusztus 22-én érkezett Tolnára, majd innét tovább indulva immáron egy tekintélyes sereggel (legalább 20 ezer fővel) egészen Mohácsig jutott el. A dolog szépséghibája, hogy ekkor már szeptember eleje volt, azaz Nándorfehérvár elesett. A magyar hadvezetés elhatározta a vár visszafoglalását, azonban ezt megakadályozta a táborban kitört vérhas-járvány. Szeptember végén maga II. Lajos is elkapta a vírust, így kénytelen volt visszavonni a tervet.

Nándorfehérvár eleste után

Visszatérve a várvédő hősökre: a védelmet vezető Oláh Balázs vicebán azzal a feltétellel adta át az erődítményt, hogy katonáival szabadon elvonulhatnak. A törökök kérték, hogy az elvonulók vegyék fel az iszlám vallást, és álljanak török szolgálatba, erre azonban senki sem volt hajlandó. A szultáni napló szerint augusztus 29-én „a dél elmúlása után a vár kapuja kinyittatván, a hitetlenek kezdtek kihurcolkodni holmijokkal, feleségeikkel és gyermekeikkel... A vár kapitánya és néhány előkelő hitetlen is megjelent, és kezet csókolt a szultánnak, amiért kaftánt kaptak ajándékul... A hitetlenek estig kihurcolkodtak és hajókra szálltak, míg a szerb hitetleneket az alsó várban hagyták. […] mivel a magyar hitetlenek kérték, hogy hazájukba mehessenek, a felséges padisáh mindnyájuknak megengedte; tehát a Dunán hajókon Iszlankamen [Szalánkemén] várába küldték őket […] hogy onnan országukba menjenek”.

Egyes források arról szólnak, hogy bár Szulejmán hitlevelet adott az elvonuló katonáknak, később nem messze Zimonytól mégis lemészárolták őket. Istvánffy Miklós azt írta a XVII. század elején a nándorfehérvári ostrom kapcsán, hogy a törökök „a magyarokat – a tett eskü ellenére – nyomban levágták és megölték; a rácok nagy része is a kegyetlen lekaszabolás és a lemészárlás szerencsétlen sorsára jutott.” A várostromot túlélő 72 főből azonban ismerjük 3 olyan embernek a nevét is, aki a későbbi forrásokban előbukkant, tehát bizonyosan nem lettek a török szultán ígérete ellenére lemészárolva 1521-ben. A városban élő szerbeknek azonban nehezebb sors jutott: őket Konstantinápolyba deportálták. A település legszebb templomát átalakították mecsetté, továbbá megsemmisítették az összes kegytárgyat. Nándorfehérvár és környékét a szendrői szandzsákhoz csatolták, majd megtették annak központjává.

A mai Belgrád török kézre jutásával elveszett a legfontosabb déli végvár. Utána a törökök már szabadon, szinte akadálytalanul eljuthattak Buda vára alá. Két, későbbi II. Lajostól való idézet tökéletesen érzékelteti a magyarok rendkívül nehéz helyzetét. Egyrészt azt írta a magyar és cseh király nagybátyjának, I. Zsigmond lengyel királynak, hogy „Országunk mind szárazon, mind pedig vízen nyitva áll a török előtt, és sohasem lehet boldog és biztonságban mindaddig, míg Szabács és Nándorfehérvár az ellenség kezében marad.” A lengyelek a törökökkel való békekötést tanácsolták II. Lajosnak, aki azonban az alábbi szavakkal utasította el ezt 1525 júliusában: „mivel eléggé ismeretes, hogy ez az ország már máskor épp a fegyverszünet tartalma alatt szenvedett nem kevés kárt, mivel leginkább ilyen időszakban pusztult el földje, lettek várai elfoglalva, egyesek lerombolva, nevezetesen pedig az az igen nemes és alkalmas vár, Nándorfehérvár is béke idején lett elfoglalva.”

Az 1521-et követő években az egyiptomi török közigazgatás kiépítése, illetve a helyi lázadások leverése rövid időt adott a magyaroknak a „nagy összecsapásra” való felkészülésre. Ismerve azonban két ország között már kialakult katonai és gazdasági különbségeket, illetve azt, hogy jelentős külföldi segítségre II. Lajos nem számíthatott, sajnos a végeredményt már borítékolni is lehetett.