Nándorfehérvár, 1456

„… így fu­tott el csú­fo­san, az éj csend­jé­ben, szo­mo­rúan az, aki sok kürt és dob sza­vá­ra, na­gyon vi­dá­man jött” – ír­ta Thu­ró­czy Já­nos, a kortárs kró­ni­kás a II. Meh­med szul­tán (1451–1481) ve­zet­te osz­mán csa­pa­tok Nán­dor­fe­hér­vár alatt el­szen­ve­dett ku­dar­cá­ról. Az 1456-os győ­ze­lem som­más ér­té­ke­lé­se egyál­ta­lán nem túl­zó, hi­szen a Ma­gyar Ki­rály­ság je­len­tős lét­szám­be­li és tech­ni­kai fö­lény­ben lé­vő had­se­re­gen ke­re­ke­dett felül. Az ese­mény túl­mu­ta­tott a ma­gyar his­tó­rián, ugyanis a ke­resz­tény Eu­ró­pa Kons­tan­ti­ná­poly eles­te (1453) után e győ­ze­lem kö­vet­kez­té­ben lé­le­gez­he­tett fel rö­vid idő­re az osz­má­nok fe­nye­ge­té­se során. Az or­szág a ke­resz­tény­ség vé­dő­bás­tyá­já­vá (pro­pu­gna­cu­lum Chri­s­ti­a­ni­ta­tis) vált, és ez a to­posz év­szá­za­do­kon át je­len volt a po­li­ti­kai re­to­ri­ká­ban ép­pen úgy, mint az iro­dal­mi al­ko­tá­sok­ban. A dé­li ha­rang­szó és a csa­ta em­lé­ké­re lé­te­sí­tett Urunk szí­ne­vál­to­zá­sa (trans­fi­gu­ra­tio Do­mi­ni) ün­nep mind­máig a nán­dor­fe­hér­vá­ri dia­dal­ra em­lé­kez­tet.