rubicon

Nagy-Britannia, a vonakodó európai

A múlt vonzásában
14 perc olvasás
Nagy-Britannia évszázadokon keresztül az európai egyensúly őrzője volt, anélkül, hogy önmagát a mérleg valamelyik serpenyőjébe helyezte volna. Századunkban a fényes elszigeteltség ideje lejárt, Angliában mégis kisebb volt az összetartozás-érzés az európai kontinenssel, mint például Franciaországban vagy Németországban. Csak akkor merült fel az európai egységfolyamathoz csatlakozás igénye, amikor a hidegháborús világpolitikai megosztottság az Egyesült Államokhoz fűződő különleges kötelékeken lazított, s a dekolonizáció a birodalmi dicsőséget tette tünékeny illúzióvá. Mindezeken túl gazdasági traumák sorának kellett érnie a szigetországot, hogy hidat akarjanak verni az Európai Közösség felé.

Az Egyesült Királyság óriási erkölcsi tőkével került ki a második világháború vérzivatarából. A dicsőséges illúziót csak erősítette, hogy az ország példátlan szociálpolitikai fejlődésen ment át. Az 1945. júniusi választásokon elsöprő győzelmet arató Munkáspárt ugyanis választási ígéreteinek minden betűjét betartva, államosította a főbb iparágakat, s megteremtette a világ egyik legátfogóbb társadalombiztosítási rendszerét. Eközben a háborúban elfáradt angol tömegek csaknem közönnyel vették tudomásul, hogy India – az első világháború óta tartó huzavona után – 1947-ben elnyerte függetlenségét, s néhány más gyarmat is önállóvá vált, bár a Nemzetközösség tagja maradt.

Kívülről szemlélve

A háborút követően Winston Churchill, a tőle megszokott aforisztikusan frappáns képszerűséggel, a brit külkapcsolatokat a következő prioritásokkal jellemezte: Nagy-Britannia legfontosabb mozgási közege a világban a Nemzetközösség. A második koncentrikus kör az angol–amerikai különleges viszony (special relationship), s csak a harmadik – a leglazább külkapcsolati függőség – az Európához

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.