Muszlim források a korai magyarokról

Vizsgálataink nem elsősorban filológiai jellegűek voltak – bár természetesen felhasználtuk a magyar és nemzetközi arabisztika szerteágazó eredményeit –, hanem igyekeztünk felvázolni s megérteni a vizsgálatba bevont művek belső logikáját és világképét, s reális történeti keretbe ágyazva értelmezni keletkezésük körülményeit. Ily módon vált tisztázhatóvá, hogy a muszlim földrajzi irodalomban – az eddigi feltevésekkel szemben – valójában hová is helyezték el a térképen a madzsgarok (magyarok) országát, és azt is, hogy miért tekintették ezeket a madzsgarokat egyúttal „türknek” is. 

Régóta ismertek olyan anomáliák e szövegekben, amelyek sehogyan sem egyeztethetőek a Kárpát-medencében vagy az Etelközben élő honfoglalókról szerzett tudásunkkal. Ilyen volt például az a megállapítás, hogy a madzsgarok első – azaz keleti – határa a volgai bolgárok szomszédságában húzódik. Egyes szövegváltozatok ráadásul kaukázusi határokról is beszéltek. A kutatás ezen információkat igyekezett leválasztani a „törzsszövegről” – korábbi, elavult ismeretek továbbgörgetésének minősítve őket –, vagy pedig tévedésnek tekintette ezeket: ez volt az ára annak, hogy a madzsgarok leírását legalább az etelközi magyarságra lehessen vonatkoztatni. Kutatásaink során azonban egyre több érv sorakozott fel amellett, hogy Ibn Ruszta szövege – és előképe, Dzsajhání mára elveszett műve – nem a honfoglalók elődeiről szólt. 

E mű a 10. század elején született, és látóköre nem terjedt ki – ahogy még néhány évtizedig más műveké sem – Kelet-Európára: az ismeretek a Volga alsó és középső folyásának vidékére és a Fekete-tenger partvidékére korlátozódtak, a belső területekről csak nagyon homályos ismeretekkel bírtak a szerzők. A madzsgarok szerepeltetése is jól elhelyezhető ebben a képben: nem „alanyi jogon” szerepelnek, hanem mint a volgai bolgárok szomszédai. Itt válik érdekessé a mű keletkezésének – illetve a benne megörökített információk begyűjtésének – történelmi helyzete: a feltörekvő Számánida Birodalom éppen a 10. század legelején igyekezett új, a kazárokat elkerülő kereskedelmi utat kiépíteni a prémvidékek felé. Kereskedelmi partnereik a kazárok ellenében támogatott volgai bolgárok voltak, akiknek a hátában ott voltak a nagyon is erősnek tűnő madzsgarok. Szerepeltetésüknek éppen ez az oka: potenciális veszélyforrást jelentettek a bolgárokra nézve.

De valójában hol is volt ez az ország? A leírás két folyóval határozza meg az országukat, amelyeket a kutatás a Dunával és a Volgával igyekezett egyeztetni, jóllehet ebben az időszakban a Duna neve a lejegyzett formában még nem ismert a muszlim földrajzi irodalomban. Egykor azonban létezett egy olyan térkép, amelyen a madzsgarok országa szerepelt. Ez ugyan mára nem maradt meg, de a Hudúd al-álam című földrajzi munka (982/983) szerzője megpróbálta írásban visszaadni, és a következetes, rendszeres földrajzi jellemzések alapján többé kevésbé meghatározható, hogy hol lehetett a terület: a Volgától nyugatra, a ruszoktól keletre, a Fekete-tengertől pedig jóval északabbra. A folyók, hegyek szomszédságok leírása alapján a területet pontosabban az Oka, a Volga és a Szura folyók által közrefogott területen sejthetjük.

Volt azonban egy másik mű is, amely ismertette a térképen látható adatokat. Abu’l-Fidá 14. századi földrajzíró – egy korábbi, számunkra ismeretlen műre hivatkozva – megadta Madzsgarijja koordinátáit a számunkra is ismert módon, földrajzi szélességekkel és hosszúságokkal. Ezek alapján világos, hogy az ország a volgai Bolgár városától, nyugat-északnyugatra feküdt nem túlságosan nagy, legfeljebb néhány száz kilométeres távolságra. Azaz éppen ott, ahol a Hudúd al-álam alapján is kikövetkeztethető volt. Ráadásul éppen ez az a terület, ahol a magyar népnevet rejtő helyiségnevek fennmaradtak. 

A madzsgarokról szóló információs csomag tér- és időbeli elhelyezése egy másik kérdésre is választ ad. Régóta zajlik arról a vita, hogy a magyar fejedelemség irányítása milyen jellegű volt: kettős, netán szakrális kettős fejedelemség-e, és ebben a rendszerben vajon hol helyezhető el Álmos és legfőképpen Árpád. Csakhogy a magyar hagyományban nincsen nyoma semmilyen kettős rendszernek, és Bíborbanszületett Konstantin leírása sem utal ilyesmire. Ráadásul a Dzsajhání-hagyomány szövegeinek túlnyomó többsége is csupán egyetlen madzsgar vezetőről beszél. Ibn Ruszta szövegét azonban a magyar kutatók szinte kezdettől úgy értelmezték, hogy abban két vezető személyiség került leírásra, a kende és a gyula. Más, idegen nyelvű fordításokban azonban nem így értelmezték ezt a szöveget, és Simon Róbert már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet az ilyen jellegű értelmezés nehézségeire. Ormos István pedig legalábbis kétértelműnek gondolta a mondatot, amelyet tehát minden további nélkül lehet úgy értelmezni, hogy a magyarok vezetőjének a megszólítása (méltóságneve?) a kende, személyneve pedig a Gyula. Az összes többi körülmény is ezt az értelmezést támogatja, csakhogy Gyula nevű kendét nem találunk az Árpádok családfáján – és „melléjük” is nehezen lenne beilleszthető. Fenti elemzéseink fényében azonban erre nincs is szükség: azt a magyar csoportot, melynek élén Gyula kende állhatott, nem Etelközben vagy a Kárpát-medencében kell keresnünk, hanem a volgai bolgárok szomszédságában, a 10. század elején. Véleményünk szerint tehát a muszlim források jelentős része, a Dzsajháníhoz köthető szövegcsoport nem a honfoglaló magyarságról szól, hanem a keleten maradt csoportról. Így ugyan elveszítünk egy forráscsoportot a magyar őstörténet szempontjából, de jobban érthetővé válik a honfoglalás háttere, a magyarság szétszakadása: nem az elődeinkről, hanem elődeink „unokatestvéreiről” tudósítanak e szövegek, és ez sem kevéssé érdekes.

A földrajzi irodalom elvezet egy másik kérdés megoldásához is, ahhoz, hogy miért nevezték a madzsgarokat türknek a korai muszlim források. Ehhez e művek világképének a megértésére volt szükség, amely szerint a lakott világ négy nagy birodalom köré rendeződik. Ezek fejlett magaskultúrák, magcivilizációk, amelyeknek megvannak a maguk perifériái. Az északkeleti birodalom Kína, az északnyugati Rúm, azaz Bizánc. Előbbihez többek között a „türkök”, utóbbihoz pedig a „szaklabok” tartoztak mint periféria. E rendszer mai fogalmaink szerint nem nyelvi és nem etnikai alapú: a kazárok vagy a bolgárok semmiképpen sem tartoznak a türkök közé. Sokkal inkább egyszerűen földrajzi alapú, amely Bizánc és Kína perifériáit határolja el, a választóvonal az Urál-hegység és a Volga alsó folyása. Az, hogy a leírások pillanatában a „szaklabok” között élő magyarokat vagy besenyőket a „türk” népek közé sorolták a muszlim geográfusok, annak volt köszönhető, hogy a róluk szóló, 9. század végi, 10. század eleji információk szerint nem sokkal korábban költöztek át az északkeleti peremzónából az északnyugatiba. Maszúdí azt is megmondja, hogy honnan érkeztek: a besenyők, a baskirdok, a karlukok, a kimekek és az oguzok az Aral-tó környékén álltak harcban egymással, ez lett az oka a nyugatra költözésnek. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a nyugatra sodródó türkök rövid listájában a madzsgarok és a baskirdok sohasem szerepelnek együtt, ráadásul a magyarokat a muszlim földrajzi irodalom előszeretettel nevezi baskirdnak, akkor világossá válik, hogy a madzsgarok is ebből a régióból vándoroltak nyugatra, „nem sokkal” a 10. század első felében alkotó földrajzi írók jelenje előtt. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egy lépéssel hátrébb léphetünk a magyar történelem megismerésében: az írott források világossá teszik, hogy a magyarok a közép-ázsiai sztyepperégióból költöztek nyugatra.