Mussolini kivégzése

Út a bukás felé

Benito Mussolini 1922-ben került hatalomra. Pár év alatt totális diktatúrát épített ki, politikai ellenfeleit vagy megfélemlítette, vagy bebörtönöztette, vagy pedig meggyilkoltatta. Mindezek ellenére a fasiszta rendszerét az olasz lakosság jelentős része támogatta; sokan úgy érezték, hogy végre jött valaki, aki visszaadta Olaszország becsületét, miután – több százezer olasz katona halálának ellenére – az első világháború lezárása és a „jutalomosztás” nem úgy történt, ahogy az olaszok arról az antant hatalmakkal eredetileg megegyeztek.

A Duce végül azonban a Római Birodalom restaurálása helyett – amelyre ígéretet tett – katasztrófát hozott hazájának. Olaszország a kezdetben győzedelmes náci Németország oldalán belépett a második világháborúba, a hadszíntéri vereségek, illetve a gazdasági nehézségek azonban kikezdték Mussolini fasiszta rendszerének korábbi relatív népszerűségét. 1943 júliusában angol–amerikai csapatok szálltak partra Szicíliában, így a második világháború kimenetele (kezdett egyértelművé válni – főleg a kurszki csatát követően, amely jelentős német vereséggel végződött. Az Olaszország elleni szövetséges légitámadások is fokozódni kezdtek, a civil lakosság már közvetlenül találkozhatott a világháború poklával.

A Fasiszta Nagytanács – a kialakult rendkívül nehéz helyzetben, menteni próbálva a még menthetőt – 1943. július 24-én megvonta Mussolinitól a bizalmat, majd másnap le is tartóztatták őt. Hat hétig volt fogságban, a németek azonban kiszabadították, utána pedig az észak-olaszországi német bábállam – a Salói Köztársaság – élére helyezték. Mindez történt igazából a Duce akaratának az ellenére, aki ekkor már csak árnyéka volt önmagának. Életének ezen szakaszán csak két dolog foglalkoztatta igazán: egyrészt az őt megbuktató fasiszta vezetők kivégzése, illetve az emlékiratainak megírása, amelyet „Felemelkedésem és bukásom” címmel akart megjelentetni. 1945-ben, a halála előtt nem sokkal az alábbiakat mondta egy újságírónak: „Hét évvel ezelőtt még egy érdekes ember voltam. Most szinte egy hulla vagyok […] Nincs több erőm harcolni. Még dolgozom és próbálkozom, de tudom, hogy ez már csak egy színjáték.”

Közeledett, ahogy Mussolini írta, a „színjáték” vége: Észak-Olaszországban 1943 őszétől partizánalakulatok jöttek létre, hogy felszabadítsák országukat a náci és a fasiszta uralom alól. A szövetségesek fegyverrel látták el őket, hogy többek között szabotázsakciókkal támogassák a katonai hadműveleteiket. 1945-re már több mint százezer partizán volt fegyverben, megnehezítve a még megmaradt tengelyhatalmi katonák életét. A szövetségesek április elején nagyszabású katonai hadműveletet indítottak a fronton, 21-én elérték Bolognát, utána pedig már dominószerűen kezdett összeomlani a német hadsereg ellenállása. Több nagyvárost – köztük Milánót is – napokon belül már a helyi partizánok szabadítottak fel, a legtöbb északra vezető (menekülő)útvonal az ő kezükbe került. 

A Duce halála

Mussolini 1945. április 27-én szeretőjével, Clara Petaccival az oldalán próbált elmenekülni a visszavonuló németekkel együtt a szövetségesek és az olasz ellenállás tagjai elől. Feltételezhetőleg Svájcba kívánt menekülni, a németeket közben hátrahagyva, ez azonban nem sikerült. Az észak felé vonuló katonai konvoj a Comói-tó mellett található Dongo közelében beleütközött az 52-es Garibaldi partizánbrigádba. Lövések dördültek, majd tárgyalásokra került sor: az a megegyezés született, hogy a németek teherautóit átengedik, a velük menekülő olaszoknak azonban meg kell adniuk magukat. A partizánok elkezdték átvizsgálni a járműveket: az egyikben úgy feküdt valaki, mintha aludna, sisak a fején, a német katonák csak annyit mondtak, hogy egyik részeg pajtásuk az. A teherautót átvizsgáló partizán azonban felismerte a német katonai köpenybe bújtatott Mussolinit, és innen már nem volt menekvés.

Az olasz (volt) vezért egy bonzanigói parasztházban helyezték el. A partizánok megengedték, hogy a szeretője csatlakozzon hozzá. Dönteni kellett, hogy mi legyen Mussolini sorsa: nem várhattak sokáig, hiszen, akkor a Duce könnyedén a gyorsan közeledő szövetségesek kezébe kerülhet. A partizán vezetők azon a vélemények voltak, hogy Mussolinit az olaszoknak kell elítélniük, rájuk tartozik a Duce sorsa, nem pedig másra. Egy korábban elfogadott határozat, illetve a helyszínen felállított népbíróság ítélete alapján megszületett a döntés Mussolini kivégzéséről. A halálos ítélet végrehajtását Walter Audisiora (partizán nevén Valerióra), az egyik partizánosztag vezetőjére bízták, aki a Bonzagióba vezető útja közben választotta ki a kivégzésre szánt helyszínt, amely Giulino di Mezzegra faluban található az egyik helyi villa kapujánál. Bonzagióba megérkezve felvette Mussolinit és Petaccit, majd visszaindult a kiszemelt helyszínre. Miután megált a kocsi, a Ducét a falhoz rendelte. 

A kivégzés nem ment könnyedén: Audisio gépfegyvere és pisztolya is csütörtököt mondott, ezek után a partizán kísérője nyújtotta át a fegyverét, így harmadik próbálkozásra sikerült csak tüzelnie. Audisio szavaival: „Öt golyó eltalálta [Mussolinit]. Térdre rogyott, a falnak dőlt, de nem volt halott. Újra lőttem. Egy golyó eltalálta Petaccit, és azonnal megölte. Három újabb lövedék érte Mussolini testét, de még mindig lélegzett. Oda mentem hozzá, és egy golyót a szívébe lőttem. Halott volt – végre.” Az olasz partizánvezér elmondása szerint nem akarta Petaccit megölni, a kialakult káosz közben ugrott oda a hölgy, hogy osztozzon Mussolini sorsában.

A drámai epilógus

Április 28-án további tizenöt magasabb rangú fasiszta funkcionáriust is kivégeztek. Közülük ötnek a holtestét – Mussolinijéval és Petacciéval együtt – a milánói Piazzale Loretón tették közszemlére egy Esso benzinkút tetőszerkezetén fejjel lefelé fölakasztva. A holtesteket leköpdösték, kővel dobálták és meg is csonkították. Az egyik szemtanú arról írt, hogy „kielégültséggel határos bosszúálló harag” ragadta el: miközben mélyen megvetette azt a személyt, aki felelős volt mindazért, ami Olaszországgal történt, viszolygott egyúttal a halottakkal szembeni tiszteletlenség láttán.

Így ért véget annak az embernek az élete, akinek a neve, és az általa létrehozott politikai rendszere közel negyed évszázadon keresztül szorosan összefonódott egy egész nemzet történetével. Mussolininek az életében csak egyetlen dolog volt állandó: a hatalomvágy. Minden más, az eszméi, elgondolásai illetve a jelleme a különböző események, történések következtében folyamatosan változtak. Ennek érzékeltetésére tökéletes a már sajnos elhunyt Ormos Mária – többek között az olasz fasizmus legnagyobb magyarországi szakértőjének – megfogalmazása, amely a Mussolini című életrajzi műben szerepel: „1883. július 29 – 1945. április 28. Élt 62 évet. Volt anarchista-szindikalista, nacionál-szocialista agitátor, fasiszta pártvezér, puccsista, diktátor, báb-államfő.”