Ingyenesen olvasható
Mikor és hol dőlt el, hogy Erdély egésze visszakerül Romániához? Miért született meg ez a döntés annak ellenére, hogy a nyugati hatalmak támogattak egy korlátozott mértékű területi kiigazítást Magyarország javára a trianoni határvonalhoz képest? Edvard Beneš 1944 februárjában írt, az amerikai titkosszolgálat iratanyagából előkerült francia nyelvű levele hozzásegíthet, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, és ahhoz is, hogy képet kaphassunk arról, miként képzelte el a moszkvai vezetés térségünk háború utáni sorsát.
A moszkvai tárgyalások
Annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy a határkérdés mikor és hol dőlt el, fontos források Edvard Benešnek, a csehszlovák emigráns kormány vezetőjének az 1943 decemberi moszkvai megbeszéléseiről készült jegyzőkönyvek. A probléma az, hogy ezeknek az iratoknak egy része csak összefoglaló, vagyis nem szó szerint közvetítik az elmondottakat. A csehszlovák kormányfő Molotovval folytatott megbeszéléseit azonban szó szerint rögzítették. Eszerint a cseh politikus igyekezett meggyőzni a szovjet külügyminisztert, hogy a Vörös Hadsereg szállja meg Magyarországot, ahol kommunista jellegű forradalomra van szükség.
Beneš szavait a jegyzőkönyvet felvevő Jan Smutny tolmácsolta: „A következő kérdés a magyarok. Sokan azt tartják nálunk, hogy őket – mármint a magyarokat – is szét kell zúzni [znicit – a cseh eredetiben használt szó a szétzúzásra]. Jómagam nem vagyok ennyire radikális. Magyarországon forradalomra, a feudalizmus lebontására van szükség. De, nézete szerint, a britek és az amerikaiak félnek egy Kun Béla jellegű forradalomtól. Ezért szükséges, hogy a szovjetek is részt vegyenek Magyarország megszállásában, nem csak az angol–amerikaiak.” Majd a valóság teljes meghamisításával hozzátette: „El tudom képzelni, mi lenne, ha csak angolok lennének ott. A magyar arisztokraták hétvégékre vadászatokra vinnék őket, és elmagyaráznák, hogy ők a parlamentjükkel Európa legrégibb demokráciája – mindez hazugság, de az angolok beveszik. Majd elmondta, hogy ez így történt a két világháború között. Ennek nem szabad megismétlődnie, ezért fontos kérdés, hogy vegyenek részt a megszállásban. Ami Magyarországot illeti, ragaszkodunk a München előtti határainkhoz” – tette hozzá Beneš, miközben Kárpátalját, Európa kapuját már önként átengedte a Szovjetuniónak.
Molotov bizonytalannak mutatkozott a megszállás kérdésében: „a magyarokat meg kell büntetni. Ami az ország megszállását illeti, nekünk rövidebb utat kell megtennünk, hogy Magyarországra eljussunk, mint a többieknek. De a helyzet még tisztázatlan, illetve jelenleg nem időszerű.” Nem véletlenül mondta ezt, hiszen tudta, hogy a balkáni partraszállás lekerült ugyan a napirendről, de az olaszországi hadjárat még vehetett volna északkeleti fordulatot. Erdélyről szólva Molotov kifejtette: „az Önök (és a románok) közös ellenségei a magyarok. Mi is különbséget teszünk támadóink, így a románok és a magyarok között. A magyarok magatartása velünk szemben rosszabb a románokénál. És ami Erdélyt illeti, ez ügyben a múlt nyáron egy memorandumot juttattunk el az angolokhoz. Ebben kifejtettük véleményünket, miszerint az erdélyi kérdés 1940-es megoldása igazságtalan volt a románok számára.” (Molotov elfelejtette megemlíteni, hogy 1941. június 23-án kilátásába helyezte Erdély visszajuttatását Magyarországnak.)
Beneš válaszul elmondta, hogy „[Iuliu] Maniu [nagy ismertséggel és tekintéllyel rendelkező román politikus, a Nemzeti Parasztpárt vezetője] felvette már a kapcsolatot velem. Kaptam tőle egy üzenetet, melyben a következő áll: megérti, hogy Bukovina és Besszarábia elveszett számukra. Ennek ellenére könyörgött azonban, hogy járjak el az ügyükben Önnél. […] gondolom, hogy Önöknek figyelembe kellene venniük az ő erdélyi érdekeiket.” Molotov megnyugtatta: „Ahogy már megmondtam, mi állást foglaltunk már a románok érdekében. Beneš: Látom tehát, hogy elvben egyetértünk. Molotov: Igen.” A Smutny által lejegyzettek szerint: „Sztálin a magyarokkal kapcsolatban a legélesebb kifejezésekkel élt: ők állítólag még a németeknél is rosszabbak, akik hóhérként őket használják.”
A csehszlovák kormányfő december 16-án, illetve 18-án lezajlott tárgyalásairól csak összefoglaló készült a két fél részéről elhangzottakról:
„Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért, különösen a háború folyamán a Szovjetunió megszállt területeinek lakosságával szemben elkövetett atrocitásokért, amelyekért a megfelelő következményeket viselnie kell. Magyarország területét meg kell szállni. Elsősorban a szovjet hadsereg által, melynek rövidebb utat kell megtennie Magyarországig, mint a többi szövetséges haderőnek. Békés együttműködés Magyarország és a demokratikus államok között a fennálló feudális állam-berendezkedés megváltoztatása nélkül nem lehetséges. Az a terület, amelyet Magyarország Hitler segítségével Csehszlovákiától elvett, visszaadatik a Csehszlovák Köztársaságnak. Románia. A szerződő felek megállapodtak abban, hogy a román nép, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem illethető közvetlen felelősséggel a háborúért, legalábbis nem olyan mértékben, mint Németország. Jogos remény lehet arra, hogy sikerül egy demokratikus Romániát létrehozni. A Szovjetunió is helyesnek tartja, hogy Romániát a Magyarországgal szemben folytatott vitájában támogassa, és segítse abban, hogy az erdélyi kérdésben jogos rendezés jöjjön létre.” Érdemes megemlíteni, hogy ezzel szemben a szovjet vezetés a kollektív felelősség alapján ítélte meg a magyar nép egészét.
Volt-e lehetőség a határkorrekcióra?
Moszkvai tárgyalásairól Beneš úgy tájékoztatta Maniut, hogy „Oroszország a magáénak tekinti a besszarábiai és észak-bukovinai területeket, de nagyon kedvezően viszonyul Erdély Romániához való visszatéréséhez. Hozzátette, hogy Sztálin nagyon neheztel Magyarországra és rokonszenvvel figyeli Maniu tevékenységét.” Ennek azonban ellentmond Ivan Mihajlovics Majszkij külügyi népbiztoshelyettes 1944. január eleji nagy memoranduma a háború utáni rendezés különböző kérdéseiről. Ebben a következőket olvashatjuk: „Az Erdéllyel kapcsolatos háromhatalmi döntést (sic) felül kell vizsgálni a nemzetiségi elvnek megfelelően, de bizonyos előnnyel Románia javára, amelynek [...] a háború után kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kell kötnie a Szovjetunióval, és amely ily módon délkeleten védelmünk fontos tényezőjévé válik. Magyarországot, legalábbis a háborút követő években, nemzetközi elszigeteltségben kell tartani.” Maniu bízott abban, amit moszkvai benyomásai és a Sztálinnal folytatott tárgyalásai alapján Edvard Beneš üzent neki 1944 elején: „Oroszország magáénak tekinti a besszarábiai és észak-bukovinai területeket, de nagyon kedvezően viszonyul Erdély Romániához való visszatéréséhez.”
A Külügyminiszterek Tanácsa – a győztes nagyhatalmak békeelőkészítő fóruma – első, londoni ülésén tárgyalási alapként a román, magyar, bolgár és finn esetben a szovjet békeszerződés-tervezetet fogadta el. A magyar–román határ kapcsán a szovjet küldöttség kifejtette, hogy egész Erdély visszatér Romániához. Ezt azzal indokolták, hogy Románia a Németország elleni háborúban a szövetséges ügynek nyújtott támogatást. Ezzel szemben a brit küldöttség kiemelte, hogy a két ország közötti határvonal megállapításánál az igazságosság szempontját is figyelembe kell venni, és azt nem lehet Románia háborús teljesítménye alapján megítélni. A trianoni magyar–román határ kiigazítása mellett foglalt állást az amerikai, valamint a francia küldöttség is. Mikor Molotov pontosította, hogy a szovjet fél Erdély egészét szándékozik visszaadni Romániának, James F. Byrnes amerikai külügyminiszter elmondta, hogy a határ kis méretű – 7680 négyzetkilométeres módosításával fél millió magyart lehetne visszajuttatni Magyarországhoz. Erre Molotov a trianoni határ helyreállítását a nyugati hatalmak 1920-as állásfoglalásával, valamint a magyar átállás elmaradásával indokolta, de nem zárkózott el az amerikai javaslat tanulmányozásától, és ígéretet tett, hogy arra néhány napon belül visszatér.
Molotov az 1920-as Millerand-féle kísérőlevélre hivatkozott abban az értelemben, hogy a határokat a néprajzi elv figyelembevételével rajzolták meg. Nem mondott igazat, hiszen az idézett levél ennek pontosan az ellenkezőjét állította, sőt, kilátásba helyezte a trianoni határok kiigazítását. Egyik tárgyalópartnere sem volt azonban annyira felkészült, hogy Molotovot helyreigazította volna. Porhintés volt csupán a szovjet külügyminiszter részéről, hogy visszatér a kérdésre, hiszen a bukaresti amerikai követ 1945 decemberi értesülése szerint a szovjet hatóságok már több alkalommal is biztosították a román kormányt, hogy – a britek akadékoskodása ellenére – mindenképpen fenntartják a trianoni határt. Könnyen lehet azonban, hogy a kérdés jóval hamarabb eldőlt, mégpedig már 1943-ban, Moszkvában. Beneš és Sztálin megbeszéléséről ugyan csak összefoglaló készült, amely nem rögzítette kellő pontossággal a felek által elmondottakat. Ennél hűebben adja vissza a közölteket a csehszlovák kormányfő 1944. február 2-án Grigore Gafencunak, a volt moszkvai román nagykövetnek küldött beszámolója, amelyet a szerző az amerikai külügyminisztériumnak is továbbított. A levél az amerikai titkosszolgálat (OSS - Office of Strategic Services) iratanyagából került elő.
„Fenntartjuk azt az álláspontunkat, hogy Erdélyt vissza kell integrálni Romániába [...] Molotov kifejtette, hogy a Szovjetunió ragaszkodik Észak-Bukovinához és Besszarábiához, és az egyéb Romániát illető kérdésekben a Szovjetunió egyetért a csehszlovák állásponttal, vagyis hogy a Szovjetunió kész jószomszédi politikát folytatni Romániával és hogy a magyar–román vitában a Szovjetunió a románok pártját fogja, ugyanabban az értelemben, mint Csehszlovákia. Sztálin nagy érdeklődést mutatott Maniu iránt és aláhúzta, hogy Erdélynek románnak kell maradnia. Egyebek között azt az indokot hozta fel, hogy ezáltal Románia demokratizálása biztosítva lesz. Sztálin és Molotov hangsúlyozta: ennek a szovjet politikának a fejében a Szovjetunió azt követeli, hogy a román ellenzék több aktivitást mutasson és időben sor kerüljön Románia leválására Németországról. Erős ellenszenvet érzékeltem a Szovjetunióban Magyarországgal szemben, valamint egy szilárd eltökéltséget egy demokratikus és szuverén demokratikus Románia iránt. Akárcsak nekem, az oroszok a briteknek is tudtára adták az Erdéllyel kapcsolatos álláspontjukat, és nekik írásban is kifejtették a véleményüket.”
A románok jó lóra tettek, amikor a csehszlovák emigráns kormány fejét kérték fel arra, hogy képviselje az ügyüket Moszkvában. Beneš ázsiója magas volt a szovjet külpolitikában, hiszen alig három héttel a német invázió után a Kreml időt tudott szakítani arra, hogy elsőként elismerje a londoni csehszlovák emigráns kormányt, és ezzel kimentette azt az elszigeteltségből.
Fontos szempont volt a román kiugrás kérdése. Erre utalt Sztálin és Molotov megjegyzése, miszerint e szovjet politika (Erdély átadása) előfeltétele, hogy a román ellenzéknek többet kell tennie Romániának Németországtól történő leválása érdekében. Románia összeomlása nyithatta meg az utat Bécs felé, ezért Moszkva szempontjából Románia kiugrása kulcskérdés volt, hiszen arra lehetett számítani, hogy a Bécsbe, illetve Dél-Németországba irányuló szovjet offenzíva a román összeomlás után gyorsan célba ér, még mielőtt az angolszászok odaérnek.
Karl Pfeffer-Wildenbruch SS tábornok, Budapest német és magyar véderő-főparancsnoka a következőképpen idézte fel azt, amit Malinovszkij marsall, a fővárost ostromló második ukrán front parancsnoka mondott neki hadifogságban. „Kijelentette, ha nem kellene Moszkvában a fejemmel elszámolnia, itt Buda főterén akasztatna fel engem. Teljes nyolc héttel késleltettem bécsi hadműveleteit.” Wildenbruch megjegyezte, hogy Malinovszkij nem számított 50 napos ostromra. Tervei szerint 20 nap alatt kellett volna a várost bevennie, s az így felszabaduló 40 hadosztállyal Dél-Németország felé törnie. Ez esetben Bécs már februárban elesett volna, tavaszra pedig Salzburg is, azaz Erdély sorsa tekintetében a magyar kiugrás sikere vagy kudarca nem volt szempont. Maniu 1943 tavaszán még attól tartott, hogy az a fél kerül előnybe a határkérdés kapcsán, akinek először sikerül kiugrania, és ez a szempont befolyásolta szerinte az esetleges román kiugrás időzítését is. Ezek szerint tehát nem volt mitől tartania. A sztálini ígéret (1943. december) elhangzásakor mindkét fél a nyugati hatalmakkal állt tárgyalásban a különbéke érdekében, és a magyar megbeszélések előrehaladottabb stádiumban voltak, mint a románok.
Sztálin döntött Erdély ügyében
Beneš levele alátámasztja, hogy a szovjet álláspontot részben Románia területi kompenzációja motiválta, hiszen a Szovjetuniónak nem állt szándékában visszaszolgáltatni a románoknak a Hitler–Sztálin paktum keretein belül megkaparintott Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A legfontosabb kijelentést azonban Sztálin tette. Az ő – és egyedül az ő – kezében volt a döntés, és a szovjet, nem pedig a nyugati álláspont érvényesült a szovjet megszállási zónában. „Egyebek között azt az érvet hozta fel, hogy [...] Erdélynek románnak kell maradnia, mert ezáltal biztosítható Románia demokratizálása” – amely a szovjet szóhasználatban a kommunista politikai rendszer bevezetését jelentette. A sztálinista irányú politikai rendszerváltást nevezte meg tehát a szovjet vezető az erdélyi döntés fő okaként.
Románia tekintetében a politikai hovatartozás már közvetlenül a nagyhatalmak teheráni konferenciája után eldőlt. Nem véletlen az időzítés, hiszen ezen a konferencián fogadták el a szövetséges hatalmak, hogy a második front fő csapására Normandiában kerül sor, a balkáni térség tehát minden bizonnyal a szovjet megszállási övezetbe kerül. Jól értette tehát Czikó Nándor, az erdélyi Magyar Népi Bizottság bukaresti tagozatának vezetője, amikor azzal indokolta a Magyar Népi Bizottság elutasító álláspontját a határkiigazítás tekintetében, hogy „a népi demokrácián alapuló rendszer, amely ma Romániában uralmon van, feltétlenül megrendülne akkor, ha a területi kérdés tekintetében akár csekély áldozatot is kellene hoznia.” A moszkvai vezetés legkésőbb 1943 decemberében tehát már eldöntötte, hogy Erdély egésze visszakerül Romániához, aminek fő oka az volt, hogy Romániát már ekkor a szovjet érdekszférába tartozó, sztálinista politikai rendszerű országként jelölték ki.
Az, hogy a két ország fegyverszüneti egyezményébe az a formula került, hogy Erdély egésze vagy annak nagyobb része kerül visszacsatolásra Romániához, nem annak volt köszönhető, hogy a moszkvai vezetés valóban nyitva hagyta volna a határvonal kérdését, hanem gesztusként értelmezhető a nyugati hatalmak iránt. Az Egyesült Államok nem volt hajlandó határkérdésről tárgyalni a békekonferencia előtt. Berry, bukaresti amerikai követ szerint a szovjet hatóságok arról tájékoztatták a román vezetést, hogy a fegyverszüneti tárgyalások során a szovjet kormány egyértelműen vissza akarta adni Észak-Erdélyt Romániának, de ezt megakadályozta, hogy Churchill a végső döntés meghozatalát a békekonferenciára akarta hagyni.
Ez azonban hibának bizonyult. Az amerikaiak és a britek kelet-európai politikája azt a benyomást keltette a szovjet vezetésben, hogy a Szovjetunió a háború után biztos érdekszférával rendelkezhet majd a térségben. Molotov tehát nem mondott igazat, amikor a külügyminiszterek londoni konferenciáján nyugati kollégáinak a magyar átállás elmaradásával indokolta a szovjet álláspontot. Sztálin és Molotov már akkor eldöntötte a kérdést, amikor a magyar átállás folyamatban volt, vagyis függetlenül a végkimeneteltől, és még jóval a román kiugrás előtt. E döntést pedig, amely legkésőbb 1943 végén megszületett, Moszkva hatalmi és ideológiai érdekei diktálhatták. Az a szovjet álláspont tehát, hogy a nyugati hatalmak semmilyen beleszólást nem kaphatnak a leendő érdekszférát érintő kérdésekbe, már a teheráni konferencia után kialakult.
