Minden idők legnagyobb sakkcsatája

Ötven évvel ezelőtt, 1972. július 11-én délután öt órakor az izlandi Reykjavíkban Lothar Schmid, a mérkőzés bírája elindította az órát, és ezzel kezdetét vette minden idők legfontosabb és leghírhedtebb sakkpárviadala. Sem azelőtt, sem azt követően nem volt, és minden bizonnyal nem is lesz hasonló jelentőségű és népszerűségű sakkcsata, mint az amerikai Bobby Fischer és a szovjet Borisz Szpasszkij mérkőzése, amely két hónapon keresztül uralta a nemzetközi médiát és izgalomban tartotta az egész világot.

Az 1972-es év a hidegháború, az Egyesült Államok és a Szovjetunió világpolitikai játszmájának nevezetes esztendeje volt. Katonai téren a kölcsönös elrettentésnek nevezett katonai patthelyzet, politikai téren az enyhülés jellemezte az időszakot. Nixon amerikai elnök az év elején Kínába látogatott, majd Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral 1972 májusában aláírták a fegyverzetkorlátozásról szóló Salt–1 megállapodást.

Ám a hidegháború korántsem szorítkozott pusztán katonai területre, a fegyverkezési versenyre vagy helyi háborúkra. Legalább ennyire fontos volt a lelkek megnyerése, vagyis annak bizonyítása, hogy az adott politikai rendszer magasabb rendű a másikhoz képest. Erre szolgáltak érvként a két világrendszer sajátosságaihoz kapcsolódó ideológiai, illetve morális érvek, valamint a tudományos vagy kulturális eredmények. A hetvenes évek elején ezeken a területeken az amerikaiak nem álltak jól. Igaz, hogy az űrversenyben a holdra szállás révén sikerült nem csupán egyenlíteni, de talán némi előnyt is kicsikarni, ám a vietnámi háborúban nemcsak a harctereken, de a propagandaháborúban, morális téren is vesztésre álltak.

A hidegháború kulturális versenyszámai közül különösen érdekesnek mutatkozott a sakk. A játék intellektuális és harci jellege, ideológiai semlegessége és megkérdőjelezhetetlen civilizációs tekintélye miatt a sakkban elért sikereket a közvélemény szemében az intellektuális felsőbbrendűség bizonyítékaként lehetett bemutatni. Márpedig a sakk terén a világháborút követően csaknem negyedszázadig teljes volt a szovjet hegemónia. 1948-tól csak szovjet sakkozók nyertek világbajnokságot– Botvinnik, Szmiszlov, Tal, Petroszjan és Szpasszkij –, sőt valamennyi döntő szovjet házidöntő volt. Mindez nem volt véletlen, a kommunista vezetés erősen támogatta a sakkot; a hatvanas években a Szovjetunióban 3 millió sakkjátékost tartottak nyilván. Egy szovjet sakkiskolai könyv szerint „a sakk kétségtelen bizonyítéka a szocialista kultúra felsőbbrendűségének a hanyatló kapitalista társadalmak felett”.

Ám 1972-ben szokatlan dolog történt: több mint két évtized után egy nem szovjet versenyző, az amerikai Bobby Fischer lett a világbajnok szovjet Borisz Szpasszkij kihívója. Fischer 1943-ban született Chicagóban egy lengyel zsidó anya és hivatalosan egy német apa gyermekeként, ám biológiai apja az Amerikába emigrált magyar Neményi Pál fizikus volt. Korán megmutatkozott rendkívüli tehetsége, tizenhat éves korában – addigi legfiatalabbként – már nemzetközi nagymester volt. Egyéb irányú tanulmányait hamar abbahagyta, minden energiáját, figyelmét és idejét a sakk kötötte le. Húszévesen úgy nyerte meg az Egyesült Államok bajnokságát, hogy még csak döntetlen játszmája sem volt, mind a 11 ellenfelét megverte, ami azóta is példátlan a sakktörténelemben. Ugyanakkor már korán elhíresült extravagáns viselkedéséről és követeléseiről. Folytonosan kifogást emelt a termek megvilágítása, a nézők zajongása és általában a versenyek körülményei ellen, s magasabb pénzdíjakat követelt – ami a sakk akkori viszonylag csekély amerikai népszerűségét figyelembe véve nem feltétlenül volt megalapozott. A nyilatkozatai sokszor arrogánsak voltak, viselkedése olykor a paranoia jegyeit mutatta. A mérkőzésről tudósító Arthur Koestler „mimofánt”-nak nevezte, aki egyszerre olyan érzékeny, mint a mimóza, de olyan „vastagbőrű, mint az elefánt, képes belegázolni bárkinek az érzelmeibe”. Fischernek a szovjetekről a lehető legrosszabb véleménye volt, „disznócsordának”, „csalóknak” nevezte és mániákusan szidta őket.

A versenyek rendezői sokszor meghajoltak követelései előtt, hiszen a zseniális amerikai vonzotta a figyelmet, ám így is olykor egy-másfél évre eltűnt a versenyekről tiltakozásképpen vagy más rejtélyes ok miatt. Az, hogy 1972-ben egyáltalán megmérkőzhetett a világbajnoki címért, Benkő Pálnak köszönhető. Fischer nem indult az amerikai zónaversenyen, Benkő azonban visszalépett a javára, így lehetővé vált, hogy Fischer részt vegyen a Palma de Mallorcán rendezett zónaközi versenyen, amelyet fantasztikus hajrával – az utolsó hét játszmában győzve –, nagy fölénnyel nyert meg. A világbajnokjelöltek páros mérkőzésekből álló tornáján Fischer szintén példátlan eredményeket produkált. A világ legjobb sakkozói voltak az ellenfelei; a negyeddöntőben a szovjet Tajmanovot, majd az elődöntőben a norvég Larsent verte egyaránt 6:0 arányban – ezzel sorozatban a 19. győzelmét aratta. A döntőben az exvilágbajnok szovjet Petrosztjan sem jelentett akadályt (6,5:2,5). 

Szpasszkij, a 35 éves világbajnok, a szovjet sakk-kultúra ragyogó képviselője látszólag nem aggódott. Addigi mérkőzéseiken még sosem szenvedett vereséget Fischertől, két döntetlen mellett korábban háromszor is győzött ellene – Fischer egyik alkalommal sírva is fakadt. Míg az amerikai magányos sakkfanatikus volt, Szpasszkij érdeklődése sok mindenre kiterjedt, kedvelte a társasági életet, műveltségben is megelőzte ellenfelét. Szpasszkij kedvenc írója Dosztojevszkij volt, míg Fischer leginkább képregényeket szeretett olvasni.

A mérkőzést óriási érdeklődés előzte meg, amit Fischer húzódozása és követelései csak tovább tápláltak. Már június 24-én meg kellett volna érkeznie a helyszínre, Reykjavíkba, de még 28-án is visszafordult a New York-i repülőtérről. A média Nyugat és Kelet, a szabad világ és a kommunizmus, a két világrendszer nagy összecsapásaként harangozta be az eseményt, és a közvélemény is így élte meg. Nemcsak a szovjet politikai vezetés tekintette presztízskérdésnek, de az amerikai is; Nixon elnök levélben gratulált Fischernek korábbi győzelmeihez, nemzetbiztonsági főtanácsadója, Henry Kissinger, a későbbi külügyminiszter pedig telefonon felhívta a habozó Fischert: „Amerika azt akarja, hogy menj oda, és győzd le az oroszokat!” Ennek, no meg egy angol milliomos felajánlásának is volt köszönhető, hogy ha késve is, de hosszú huzavona után, július 11-én elkezdődhetett a mérkőzés.

Ironikus, hogy miközben a közvélemény Fischert a szabad világ, míg Szpasszkijt a kommunizmus reprezentánsának tekintette, valójában családi indíttatásuk éppen az ellenkezője volt ennek. Szpasszkij több szovjet sakkozóval ellentétben sosem lépett be a kommunista pártba. Apai nagyapja tekintélyes ortodox pap volt, a cári duma tagja; és az orosz nagymester szűkebb körben mindig is hangoztatta, hogy ő nem a szovjet dicsőségért játszik, hanem Oroszországért. Ezzel szemben Fischer szülei a harmincas években lelkes kommunistaként egy ideig Moszkvában éltek – nem véletlen, hogy Fischert és családját az FBI, míg Szpasszkijt a KGB tartotta szoros megfigyelés alatt.

Az első játszma Szpasszkij győzelmét hozta, ám a második játszmára nem került sor. Fischer tiltakozott a fényviszonyok, a kamerák, a sakktábla színei és a nézők ellen. Az óra elindult, de mivel az amerikai egy óra elteltével sem jelent meg, Szpasszkijt hirdették ki a játszma győztesének. A 2:0-s előny jelentősnek számított, és talán ez is csábította arra Szpasszkijt, hogy könnyelműen belemenjen Fischer követelésébe, és a harmadik játszmát egy nézőktől elzárt, hátsó szobában játsszák. Fischer sötéttel nyert, ezután készséggel beleegyezett, hogy a további játszmákra visszatérjenek a nagyterembe – a lélektani előny már az övé volt. A negyedik játszma döntetlenje után az ötödikben a világbajnok végzetes hibát követett el és veszített, míg a hatodikat Fischer olyan pazar játékkal nyerte, hogy még ellenfele is megtapsolta. Most már Fischer vezetett, ami nem akadályozta meg abban, hogy folytonos panaszaival és késéseivel állandósítsa a feszültséget, ugyanakkor váratlan megnyitásaival és újításaival Szpasszkij sokszor nem tudott mit kezdeni. A világbajnok a 11. játszmában aratott sikerével még szépíteni tudott (6,5:4,5), ám ezután Fischer már nem hagyott esélyt, és végül 12,5:8,5 arányban győzött.

A világbajnoki mérkőzésnek a sakkozás népszerűsítése szempontjából óriási jelentősége volt. Az Egyesült Államokban és a világ nagy részén, ahol addig a sakk csak a szemüveges, élhetetlen fiatalemberek szórakozása volt, most milliók által követett, a legnagyobb nézettséggel folyó esemény lett; show-műsorokban közvetítették és magyarázták a lépéseket, a sakk-könyvek és sakk-készletek hiánycikké váltak. Fischer győzelme az amerikai milliók számára a nemzeti önbecsülés megerősödését jelenthette. A hidegháború alakulására persze a küzdelemnek lényeges hatása nem volt. A zajos sakkháború csendes árnyékában Kissinger titkos tárgyalásokat folytatott Észak-Vietnám képviselőjével, Le Duc Thóval, ami 1972 októberében megállapodáshoz vezetett. Ezzel nagy lépést tettek az 1973-ban megkötött béke irányába.

A mérkőzés mindazonáltal megpecsételte a két hős sorsát. Fischer 29 évesen gyakorlatilag befejezte pályafutását, komoly mérkőzésre már sohasem vállalkozott, három év múlva meg is fosztották világbajnoki címétől. Szpasszkij jobban járt, de – ahogyan mondták – aki Fischertől páros mérkőzésen egyszer vereséget szenvedett, az ezt már soha nem tudta kiheverni – Szpasszkij sem tudott többé a világbajnoki cím közelébe kerülni. Bizonyos értelemben mindketten elhagyták a zászlót, amit a hidegháborúban kényszerűségből vagy vállaltan képviseltek: Szpasszkij 1976-ban kiköltözött a kapitalista Franciaországba, Fischer ellen pedig az amerikai hatóságok elfogatóparancsot adtak ki, mivel 1992-ben az akkor bojkott alá tartozó Jugoszláviában vállalt 5 millió dollárért visszavágót Szpasszkijjal. Fischer Amerika ellensége lett, és már soha nem térhetett haza – a kilencvenes években Budapesten is élt –, míg végül sikereinek színhelyén, Reykjavíkban hunyt el 2008-ban.