Miért veszítettünk Bernben?

Győzelem esetére minden játékosnak Nyugaton beszerezhető személygépkocsit és régóta halogatott dél-amerikai, pénzes túrát ígért a hatalom (a kommunizmus előtt vagyonokat kerestek a minden télen Latin-Amerikába utazó magyar profi csapatok), de a kilátásba helyezett jutalmakból nem lett semmi. Végképp valósággá vált, amit addig csak üres szavaknak hittünk: a német profik a magyar amatőrökkel találkoztak és nagy meglepetésre felülkerekedtek, hogy aztán a nyugati profi sport és futball gyorsvonatként száguldjon el a keleti, versenyképtelen sportstruktúra mellett.

Az ’56-ban hatalomra kerülő Kádár Jánosnak aztán – főleg Puskás, Kocsis, Czibor disszidálásának fényében – nem volt szüksége többé az addig hallatlanul népszerű Aranycsapat mítoszára, pláne nem a futballmeccseken hazafias élményeket megélő tömegek kiszámíthatatlan reakcióira. 

„Hetvenezer ember közé lövetni nem tréfadolog” – mondta a rá jellemző cinizmussal egy KB-ülésen a hatvanas években arról, mit gondol a meccsre járó, nehezen kontrollálható tömegekről. Így lett az elveszített világbajnoki döntő sok szomorú folyamat, de talán a forradalomban testet öltő végső elkeseredés elindítója is. A magyar futball fejlődését mindenesetre év­tizedekkel vetette vissza a döntő, illetve az a tendencia, amely, mint láttuk, óhatatlanul egy ilyen bukáshoz kellett hogy vezessen.

Pedig 1954 nyarán tényleg majdnem világbajnokok lettünk.