Miért a legnagyobb?

Egy nevezetes megyegyűlés

1840. november 19-én fontos kérdésről tanácskoztak nemes Pest vármegye közgyűlésének tagjai. Ezen a na­pon emelkedett szólásra a háromévi börtön sápadtságát még az arcán viselő Kossuth Lajos, hogy köszönetet mondjon az ellenzéki vezérmegyének a kiszabadításáért folytatott áldozatos és kitartó küzdelemért. Az események visszanyúltak 1837 tavaszára, amikor a Habsburg Birodalom politikai vezetése – Klemens Lothar Metternich kancellár irányításával – megelégelte a polgárosodásért és a nemzeti önrendelkezésért küzdő magyar reformellenzék sikereit, és úgy döntött, fizikai terrorral állja útját ellenfeleinek. Előbb az ellenzék népsze­rű országos vezérét, Wesselényi Miklóst hurcolták fogság­ba és vádolták meg hűtlenséggel, majd letartóztatták az országgyűlési ifjúság hangadóit, elsőként vezetőjüket, Lovassy Lászlót. Ezután a modern politikai köz­véle­mény megteremtésében kulcsszerepet játszó Kossuth Lajosra került a sor, aki éppen belekezdett új lapja, a megyei és a városi politika híreit egybegyűjtő Törvényhatósági Tudósítások országos terjesztésébe.

A hatalmas lendülettel elindított terrorpolitika azonban végső soron nem érte el célját. Az ellenzék éppenséggel erőt merített abból, ahogyan vezérei keményen ellenszegültek az igazságtalan vádaknak és a kíméletlen üldöztetésnek. Amire azonban a Deák Ferenc vezette országgyűlési ellenzék elérte a bebörtönzöttek szabadon bocsátását, sok minden meg­­­vál­tozott. Wesselényit súlyos szembaj támadta meg, és így kényszerűen fel kellett adnia további közéleti tevékenységét, szegény Lovassy pedig beleőrült a börtönben kiállott szenvedésekbe. Kossuth azonban újult erővel tért vissza a politikai küzdőtérre. A szólásszabadság védelmében becsülettel végigvívott harca ekkor már országos tekintélyt szerzett számára, ezért gyűltek össze szép számban a megyei urak is, hogy meghallgassák köszönő szavait.

A beszéd adott pillanatában azután elhangzott a következő, nagyszerű mon­­­dat: „valamint egy nagy és fontos téren a setétséget utálni már megtanultuk volt fényvillogással ama férfiúnál, kinél századokon ható eredményekben sem nem többet, a nemzet úljonszületésén sikeresben munkást, egyszóval kinél nagyobb magyart nemzetem évkönyveiben nem ismerek, s kinek nevét, a Széchenyi István nevet csak buzgó hálával és hű lelkesedéssel emlegetendi minden magyar, amíg lesz magyar.”

A teremben erre kitört a tapsvihar és az ováció – tanúskodik róla számos kortárs beszámoló. És nemcsak a táblabírák éljeneztek, hanem a karzat is, annak ellenére – tehetjük hozzá –, hogy néhány héttel korábban a gróf a pesti ifjúságot leckéztető írást tett közzé a Társalkodóban.

Mindenki örült tehát – kivéve az, akire e szép szavak vonatkoztak. Ezt olvassuk Széchenyi aznap esti naplóbejegyzésében: „Kossuth megragad egy alkalmat, hogy a legnagyobb magyarnak nevezzen. Dübörgő, hosszú tetszés. Én nem indulok meg. Később: Kossuthnak, »Miért emel olly magasra, hol nem tarthatom fel magamat.«”

Kijózanító pillanat – a történelmi le­gendáriumban megőrzött kép, a reformkor két óriásának szellemi-érzelmi találkozása helyett kínos feszengés. A tudományos kutatás ma már pontosan feltárta, miért is nem örült a gróf e kitüntető elnevezésnek. Kossuth ugyanis beszédében nem Széchenyi apoteózisát kívánta elzengeni, hanem a maga életútjának a reformokkal való összekapcsolásáról szólt, és ennek során említette meg a másik halhatatlan érdemeit. Szinte népmesei „technikával” mutatta be önmagát mint „érdemtelen hír- s névtelen homályos polgárt”, aki barátai segítségével a reformok pisla mécsesét „egy kis szövétnekké növelte, mely legalább annyi világot adott, hogy éreznők mellette, mi borzalmas nem jó e térszakon is a sötétség”. Mintha csak a mesebeli kisbojtárt hallanánk, aki nekivág a nagyvilág nak, hogy meg­küzd­jön a házat-hazát fenyegető ellenséggel. Nem kétséges, hogy a börtönt megjárt lapszerkesztőnek minden erkölcsi alapja megvolt ahhoz, hogy az átalakulás ügyét sajátjaként mutassa be. Ám miközben magáról beszélt, ekkor említette meg – méghoz­zá múlt időben! – Széchenyit, és így lényegében felül- (és kívül-) emelte őt a reformokért küzdők táborán.

A lélekemelő szavak kísérete nem tetszett tehát a grófnak; az, hogy itt végső soron nem róla volt szó, noha őt dicsérték; hogy példakép már csupán, s nem a napi küzdelmek vezére vagy legalábbis osztályosa. Emiatt tovább növekedett Kossuth iránti ellenszenve – miközben maga a „keresztapa” hamarosan megismételte és így tovább nyomatékosította kijelentését 1841-ben megjelent, Felelet című röpiratában, amelyben Széchenyinek a Pesti Hirlap modorát támadó írása, A kelet népe érvelésével vitatkozott. Ebben írja, hogy „Ki korán jő, isoláltan [elszigetelve] áll, ’s az egyedülállónak lépteit maradandó hatás nem követheti. […] A’ ki későn jő, fényes nappal gyújt világot, ’s még hálát adhatunk, ha működése csak haszontalan. […] Gróf Széchenyit a’ kor szükségeinek hatalma alkalmas perczben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik. […] Ujjait a’ kornak üterére tevé, és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom én őt legnagyobb magyarnak.”

A röpiratot olvasó kortársak természetesen pontosan ismerték a két politikus közötti feszültséget, sőt, talán azt is megérezték, hogy a pesti megyegyűlésen elmondott beszéddel immár a reformerek új nemzedéke, az 1840-es évek programadói jelentkeztek be a politikai arénába. Ez azonban az elnevezés terjedésében nem okozott fennakadást. A közvélemény örült az alkalomnak, hogy lelkesedhet Széchenyiért, és hamar kikopott az emlékezetből a beszéd konkrét kontextusa. Aki csak hallotta a díszítő és elismerő jelzős szerkezetet, úgy vélte, Kossuth éppen azt fogalmazta meg, amit Széchenyiről mindnyájan gondoltak és elismételve most ki is mondtak. És az elnevezés elindult máig töretlen hódító útjára.

A magyar „civilizátor”

De miért is érezték úgy a kortársak, akik az elnevezést felkapták és terjeszteni kezdték, hogy az igazat hallják, hogy Széchenyire valóban illik ez a fokozhatatlan elismerést tartalmazó állítás? Két tényező kölcsönhatása érvényesült: a gróf valódi tetteinek és annak a korai kultusznak a hatása erősítette fel egymást, amely az államférfit az 1820-as évek közepétől kezdve körbevette és népszerűsítette. Mindkét tényező a korabeli nyilvánosságban a lehető legszélesebb körben terjesztette a gróf tevékenységének eszméit, tennivalóit és eredményeit. Ám nemcsak a részletek gazdagsága hatott, hanem az összefüggések felismerése is: a közönség ekkorra már megértette, hogy Széchenyi zsenialitása éppen ebben mutatkozik meg. A gróf ugyanis jóformán egyetlen reformjavaslatot sem talált ki saját maga. Az ő erőssége annak felismerése volt, hogy ez a sok tucat lenyűgöző alkotás miképp tudja a legszorosabb kapcsolathálóban erősíteni egymást, és összességük, szerkezetük miként rajzolja elénk a modern Magyarország új arculatát.

„Közepesülni" kell, vagyis nemzeti centrumra van szükség – hirdette a gróf –, ahol összetalálkozhatnak a változásra törekvő erők, ahol eszmecseréjükből modern, kritikai közvélemény születik, amely megvitatja a teendőket és ellenőrzi azok végrehajtását. Ez a központ nemcsak szellemi, hanem fizikai helyszín is, ahová oda kell csábítani a honfitársakat. 

Így lóverseny kell, a lótenyésztés gazdasági és katonai érdekein túl főképp azért, hogy az arisztokrácia és a vagyonos réteg ennek révén is összegyűljön, és mind több legyen az „eszmesúrlódásra" az alkalom. Casino kell, tulajdonképpen klub, mint Angliában, mert az a politikai informálódás és véleményalkotás ideális helyszíne. Szabályozni kell a Vaskapunál a Dunát, hogy a folyó ne legyen „vak zsák" többé, hanem hullámain a hajók elérjék a tengert és Isztambult, és így Pest lehessen a Kelet-Európa és a Balkán felé irányuló nyugati anyagi és szellem export grandiózus elosztóállomása. Híd kell, hogy a középkorias elkülönültségüket még őrizgető városkákból a gazdasági forgalom és a közlekedés fellendülése révén nagyváros és mindezek végső folyományaként igazi magyar főváros – Budapest! – szülessen, amelynek gazdasági ereje akár az egész Habs­burg Birodalom uralkodói centrumát is átcsábíthatja Bécsből a magyar Duna partjára. És emiatt is óbudai hajógyár kell, meg hengermalom, fönt, a Gellért-hegyen Nemzeti Pantheon, a Duna-parton Nemzeti Színház, gőzhajózás a Balatonon, selyemhernyókat tápláló szederfasorok a falvak főutcáin, a szintén Angliában megismert, folyóvizes tisztálkodási készülékek a kastélyok, polgárlakások, parasztporták folyosóvégein, gázvilágítás, azután csónakda és egészségnevelő sportintézmények – nem volt olyan szeglete a ma­gyar világnak, ahová ne ajánlott volna valami újat és nagyszerűt a magyar „civilizátor”. 

Egy nemzetet megtartani

Ezt a nagyszerű, komplex látomást ugyanakkor összefogta egy még tágabb gondolatkör: a magyar nemzetről mint ideális közösségről formálódó nézeteinek összessége. A haladás civilizatorikus eszméit belső indíttatásból elsősorban a magyar nemzet mint az ő számára elsődleges közösség életviszonyainak fejlesztése érdekében konkretizálta. Az ember társas lény, csak csoportban képes emberként létezni, és miként az közismert, a 18. század közepe táján az európai társadalmak történetében egy új közösségtípus kezdett kialakulni, amelyet a kortársak – középkori eredetű, de változó értelmű kifejezéssel – nemzetnek neveztek el. 

Természetesen mindig is létezett egy-egy csoport számára az az élmény, hogy őket összekötheti a nyelv, a létfenntartás, az átélt tapasztalatok (történelem), továbbá annak közössége, ahogyan mindezt a csoport tagjainak nevelési stratégiáiban, szokásaiban stb. áthagyományozzák utódaikra. A né­pek (etnikumok) összetartozási élménye azonban – alighanem a polgári átalakulás részeként és eszközeként jelentkező, új típusú kommunikáció hatására – most felerősödött, sokkal szo­rosabbá vált, még mélyebben tudatosult, új vonásokat vett fel. Széchenyi nemzedéke persze ezzel a csoportpszichológiai folyamattal még nem volt, nem lehetett tisztában, így a maga magyarságát nem történeti jelenségként élte meg, hanem ugyanolyan teremtett adottságnak tekintette, mint a többi nemzet létét, voltaképp az egész természeti környezetet körülöttünk – a világot, ahogyan azt a Bibliában leírtak szerint az isteni gondviselés a semmiből létrehozta. 

Mivel azonban a nemzet mint új közösségtípus mintája az egyik legősibb közösségtípus, a vallásos csoport, kezdettől megvolt annak a lehetősége, hogy a nemzet tagjai az új közösségi szolidaritást, a nemzeti érzést nemcsak ősi örökségnek, hanem valamiképpen feladatnak is tekintsék, amelyet ugyanolyan erkölcsi kötelesség teljesíteni, mint a Szentírás bármely más morális parancsát. Nos, Széchenyi hazafiságának, – a gyermekkori környezet ezer öntudatlan mozzanatában, azok identitásformáló azonosulásaiban rögzülő – nemzeti érzésének alighanem ez volt a legerősebb sajátossága: izzó erejű erkölcsi elköteleződés és felelősségvállalás annak az isteni küldetésnek a beteljesítésére, mely sze­rint ha egyszer létrehozta a magyar nemzetet, akkor annak sorsán, sorsa jobbításán az arra hivatottaknak munkálkodniuk kell. 

Széchenyi így fogalmazta meg ezt A kelet népe lapjain: „Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni s szeplőtelen minéműségében kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve, végcéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni: kérdem, lehet-e ennél minden kesertől tisztább érzés; hacsak mint hangya íly megdicsőítéshez egy paránnyal is járulhatni, van-e ennél emberek közt, kiktől lelki örömök el nem zárvák, édesb osztályrész?” A hazaszeretet te­hát az isteni világtervnek az az „energetikai egysége”, amely az egyes nemzetek – mint az emberiség egyenrangú részei – fejlődését mozgatja, előbbre viszi. Ahogy a Világban pontosan kifejtette: „Minél többet s mélyebben tekinték a múlt idők rajzába, mely leghívebb tükre a jövendőnek; minél tisztább világban kezdém látni a jelenkor eseteit: annál erősb hitté vált keblemben, hogy a munkásságnak legnagyobb rugója a honszeretet, a munkásságnak legbi­zonyosb követője a gazdagság, erő s erény, s hogy így a köz­gyarapodás, nem­zeti súly s lakosok tiszta erkölcse honszeretetből fakad leg­inkább.”

Széchenyinél a haza és haladás gondolata számos ponton, roppant eredeti alakzatokban kapcsolódott össze. Példák százai helyett idézzünk egyet. Mindennapi öltözködésében például előnyben részesítette a kényelmes és célszerű nyugati divatot a kockás nadrágtól a széles karimájú kvéker kalapig – így ábrázolja őt Sterio Károly híres akvarellje is a Duna-parton. Ám eközben ugyanilyen műgonddal törekedett a báli divat „megmagyarosítására” is! Az 1839. évi farsangi bálra emlékező Podmaniczky Frigyes följegyezte, hogy a táncszünetben Széchenyi így fordult környezetéhez: „»Hanem, uraim, különös dolog előttem, hogy itt szebbnél-szebb idegen táncokat táncolnak, de a legszebb táncot, a mi magyar táncunkat nem!« – »Nincs a tánc-ordnungban [táncrendünkben]!« – szólt egy erős hang a sokaságból. – »Éppen az a hi­ba! – válaszolta a gróf arra fordulva, hon­nan a hang jött –, s én nem értem, miért ne lehetne itt a magyar táncot szintúgy járni, mint azokat a többieket? «” A fiatal Orczy István báró azonnal „vette a lapot”, és előbb elropta szólóban, majd a testvérével mutatott be egy tüzes csárdást. Széchenyi – folytatja Podmaniczky – „midőn a fiatal báró gyönyörű húgával ily szépen és népiesen járták el a magyar nép táncát, s az éppen olyan volt, milyennek ezt ő óhajtotta, boldog volt, s vastag szemöldjei s bajusza dacára is meglátszott arcán a gyönyörködésnek és teljes elégültségnek és egy előre sejtett siker és elégtétel érzetének kifejezése. Számítása sikerült. Ritkán láthatták őt oly derült arccal. A gróf nyájas szavakkal köszönte meg az ifjú bárónak szívességét, s vele kezet szorítva mondá: »Ez az én táncom.«”

A kortársaknak tehát az volt a tapasztalatuk, hogy a kivételes áttekintő­képességű, komplex szemléletű, kreatív ötletekkel teli zseni mély erkölcsi elköteleződéssel szentelte életét a magyar nemzet mint a számára isteni küldetéssel kijelölt közösség fölemelésére. Ezt az 1830-as években közismertnek számító tényt és közösségi élményt fogalmazta meg különleges nyomatékkal Kossuth nyelvi telitalálata, így pillanatok alatt elterjedt és közkedveltté vált a hazai nyilvánosságban.

Mit gondolt az utókor?

A „legnagyobb magyar” tiszteleti név természetesen nem maradt volna fenn a születésétől máig eltelt 176 esztendőben, ha az újabb és újabb nemzedékek Széchenyi-képében nem éltek volna tovább vagy éppenséggel nem születtek volna frissen olyan vonások, amelyek újra és újra hitelesítették ezt az állítást. Pedig kultusza, amely már életében övezte, a dualizmus korai időszakában nem kapott újabb lendületet, mert a bécsi udvarban mindig is maradtak fenntartások a gróffal szemben. Bár budapesti szobrára már a halála után néhány nappal megindult a gyűjtés, éppen húsz esztendő telt el, mire Engel József alkotását felavathatták az Akadémia palotája előtti parktükörben. 

Az ezekben az években mindent uraló ún. közjogi kérdés – röviden: Ma­gyar­ország viszonya Auszt­riá­hoz – Deák és Kossuth alakját emelte a középpontba, előbbi a kiegyezés védelmezőinek, utóbbi a kritikusainak lett a vezére, majd szimbóluma. Hogy Széchenyi gondolati öröksége révén új pozíciókat lehetne találni e régi vitában, csak a századforduló után került a hazai szellemi élet homlokterébe, olyan méltatók tollán, mint például ifj. Andrássy Gyula. Ezt a lehetőséget azután a két világháború között nagy hatású koncepcióvá formálta Szekfű Gyu­la, a korszak reprezentatív történésze, aki a trianoni katasztrófa magyarázatának szánt nagy jelentőségű munkája, a Három nemzedék lapjain a grófot szembeállította a 19. század liberális politikai csoportjaival, és egyenesen minden idők magyar politikája tévedhetetlen útmutatójává, megfellebbezhetetlen erkölcsi mércéjévé avatta. 

A második világháború után azonban fordult a kocka. A szovjet segítséggel hatalomra kerülő kommunista csoport felismerte, hogy a szimbolikus politika szintjén múltat kell magának találnia, vagyis törekvéseinek szer­ves előzményt kell keresnie a magyar történelmi hagyományban. A jól megválasztott múltnak ugyanis azt kellett sugallnia, hogy képviselőjének hatalomra kerülése nem idegen fegyverek erőszakos műve, hanem történelmi szükségszerűség volt. Széchenyi ekkor e szerepre nem jöhetett szóba, részben a gyűlölt Horthy-korszakban kialakult kultusza miatt, de azért sem, mert a „munkások és parasztok államának” hogyan is lehetne egy arisztokrata a politikai példaképe. Így a Moszkvából hazatérő kommunisták inkább Kossu­thot választották, pedig vele is voltak sú­lyos „bajok”: egyfelől nem volt elég­gé „osztályharcos”, másfelől a függetlenségért folytatott küzdelemmel is kínosan összeforrt a neve. Kossuth személyének kisajátítása tehát csak durva történelmi hazugságok kitalálásával és erőszakos sulykolásával együtt volt lehetséges, így többek között azzal is, hogy Széchenyiből ellenpontként sö­tét hazaárulót kellett csinálni.

A manipuláció azonban nem tudta tönkretenni Kossuth valódi örökségét: 1956-nak vezérlő csillaga lett a függetlenségért harcoló, demokratikus gondolkodású államférfi. Őt tekintette Nagy Imre is politikai példaképének. A forradalom leverése után így megpecsételődött Kossuth sorsa: az új rezsim sem Rákosiék „hamis”, sem Nagy Imre „igaz” Kossuthját nem használhatta fel múltkereső céljaira. Új hősöket kellett találnia. Így került a képbe ismét Széchenyi, akiről 1960-ban, halá­lának centenáriumán újra engedélyezték a megemlékezést. Történészkörökben ekkor már feléledt az igény, hogy újra foglalkozni lehessen a „legnagyobb magyar” életművével. A pártközpontban pedig ráeszméltek arra, hogy Széchenyi megünneplésével két legyet is üthetnek egy csapásra: egyfelől kapóra jött a gróf bírálata az úgymond meggondolatlan, „rossz forradalmár” Kossuth ellen, másfelől pedig újra aktuális lett a „magyar civilizátor” mítosza. 

Mint tudjuk, a levert forradalomra adott reakcióként elindult a kádárista kísérlet egy „élhetőbb” szocializmus kialakítása érdekében. Ebben a helyzetben a hatalom jól használhatott egy olyan történelmi személyiséget, aki egykor azt mondta: ne foglalkozzunk azzal, hogy egy nagy birodalomba tartozunk – törődjünk csak a magunk há­za tájával, itt csináljunk korlátozott modernizációt, jobb életkörülményeket stb. Azt hiszem, nem túl nehéz kitalálni, kire kellett emlékeztetnie en­nek az „új” Széchenyinek… 

1960-ban tehát újra tarthattak akadémiai megemlékezést a gróf haláláról, könyvek jelenhettek meg róla, meg­kezdődött „politikai” rehabilitációja. Ez a korlátozott új Széchenyi-kultusz azután végigkísérte az egész Kádár-korszakot. Ebbe például jól illeszkedett, hogy az új gazdasági mechanizmus propagandájában is megjelent a re­former Széchenyi alakja. 

A hatvanas években már alkotó­ereje teljében lévő történészgeneráció felismerte, hogy a politika oldaláról megnyílt egy lehetőség, és azt gondolták, hogy ha Széchenyit ebben a szerepkörben mutatják be, az valamiképp ideológiailag erősíti a Moszkvától független magyar „út” esélyét, és így áttételesen az egész magyar társadalom jobb életlehetőségeit szolgálja. Sőt, Széchenyi itt egy még szélesebb összefüggésbe is beleilleszkedett: ekkoriban indult meg a Habsburg Birodalom, a kiegyezés és a dualista rendszer átértékelése. Az ötvenes években Deák mű­vét még az imperialistákkal kötött sö­tét alkuként ábrázolták. A gazdaságtörténeti kutatások új eredményeinek figyelembevétele azonban megalapozta a kiigazítást: immár azt hangsúlyozták, hogy az alkukötés mélyebb összefüggések felismeréséből fakadt, és valójában 1848 követeléseiből csak annyi volt reálisan elérhető, amennyi 1867-ben megvalósult. Ez megint csak kapóra jött a pártközpont illetékeseinek: azt sugallta, hogy Magyarország nem önmagában modernizálódik, ha­nem egy nagyobb egység részeként. Ezt pedig lehetett úgy is érteni, hogy a nagyobb egység a KGST és a szovjet birodalom, amelybe beletartozunk. A történészek tehát jóhiszeműen úgy érezhették, hogy ha azt bizonyítják, milyen kiváló esélyei és eredményei voltak a magyar modernizációnak a Habsburg Birodalmon belül, és milyen nagyszerű volt Széchenyi koncepciója, aki nem akart ütközni Béccsel, azzal a kádári Magyarországon élők esélyeit is javítják: lám, nem konfrontálódunk Moszkvával, és mégis elviselhetőbb világban élünk, mint a többi szocialista ország lakói. 

Ez a lendület persze néha kissé „meg­hegyezte” a tollat. Nem kétséges, hogy Széchenyinek és Kossuthnak rengeteg vitája volt egymással és nagyon nem szerették egymást. De ezt a vitát a történészek és közírók egy része tovább élezte, érzelmileg is túlszínezte, sokakra rákényszerítve a döntést: csak úgy lehet az egyiket elismerni, ha ugyanakkor gyűlöli a másikat. Ez pe­dig nyilván nagyon jól jött azoknak, akik az ’56-tal azonosított Kossuthot háttérbe akarták szorítani a magyar közgondolkodásban. Azok, akik ma Széchenyi egykori vitaellenfelét bántják, és azt hiszik, alábecsülése mindenképpen szükséges ahhoz, hogy a grófot nyugodt szívvel tisztelhessék, sajnos nem is sejtik, hogy voltaképp még mindig a rég letűnt pártközpont manipulatív akaratát hajtják végre...

A Kádár-kori Széchenyi-kultusz egyéb­ként hamar kinőtte a hatalom szabta kereteket, mert még a róla elnevezett szocialista brigádok szövetsége is olyan értékeket hirdetett és érvényesített, amelyek végső soron a korban jól ismert „áthallásos” beszéddel kritizálták a pártállami diktatúra silányságait, ostobaságait és embertelenségét. A rendszerváltozás óta pedig a Széchenyi-tisztelet új lendületet vett és napjainkban is dinamikusan terjed.

Áttekintve a „legnagyobb magyar” tiszteleti név eddigi 17 évtizedének történetét, megállapíthatjuk, hogy majd minden korszakban olyan Széchenyi-képnek szolgált jelzőjéül, amelynek nemhogy csökkent volna, csak tovább fokozódott a ragyogása. Egyedül a sztálinista diktatúra idején, az 1950-es évek első felében szünetelt állami kultusza és minősült „osztályellenségnek”, ám ez csak még tiszteltebbé tette nevét a diktatúra ellenfeleinek táborában! A magyar emberek máig töretlenül szeretik ezt az elnevezést, szívesen használják, mert egyetértenek Arany Jánosnak a Széchenyi-örökségre vonatkozó, beteljesült jóslatával: „Nőttön nő tiszta fénye, / amint időben, térben távozik.”