Mi lett belőlük?

Fe­je­del­mek, po­li­ti­ku­sok, had­ve­zé­rek vagy ép­pen her­ceg­prí­má­sok és püs­pö­kök – több­nyi­re így ta­nul­juk és is­mer­jük meg tör­té­nel­münk je­les alak­jait. Ta­lán eszünk­be sem jut, hogy a cí­mek és mél­tó­sá­gok vi­se­lői is vol­tak gye­re­kek, akik sze­ret­tek ál­la­tok­kal és ba­bák­kal ját­sza­ni, még ak­kor is, ha jö­vő­jük, sor­suk ál­ta­lá­ban már né­hány éves ko­ruk­ban el­dőlt. Sze­ren­csénk­re a port­ré­fes­té­szet­ben a ké­ső kö­zép­kor­tól Eu­ró­pa-szer­te, így Ma­gyaror­szá­gon is meg­je­len­nek a csa­lá­di ké­pek és kö­zöt­tük a gyer­me­ke­ket áb­rá­zo­ló, igé­nyes mű­vek. A beál­lí­tá­sok – a fel­nőt­te­ké­hez ha­son­lóan – több­nyi­re me­re­vek, de a gyer­me­ki ár­tat­lan­ság átütő ere­je, a gya­ko­ri „fel­nőt­tes” att­ri­bú­tu­mok (cí­mer, kard, bu­zo­gány, ira­tok, pe­csét stb.) mel­lett meg­je­le­nő ked­ves­sé­gek (ál­la­tok, já­té­kok, vi­rá­gok stb.) né­ha eny­hí­tik a kö­te­le­ző, a 19. szá­zad­ban az­tán las­san­ként felol­dó­dó szi­go­rú­sá­got.