Mi lesz Európa sorsa?

A fia­tal camb­ridge-i köz­gaz­dász, John Ma­y­nard Ke­y­nes fe­jén ta­lál­ta a szö­get, ami­kor 1919-ben azt ál­lí­tot­ta, hogy az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tően a „leg­na­gyobb hord­ere­jű prob­lé­mák nem po­li­ti­kai vagy te­rü­le­ti, ha­nem pénz­ü­gyi és gaz­da­sá­gi jel­le­gűek”. Key­nes a pá­ri­zsi bé­ke­kon­fe­ren­cia ide­jén a Pén­zügy­mi­nisz­té­rium­ban dol­go­zott, így an­nak kép­vi­se­lő­je­ként vett részt a brit bé­ke­de­le­gá­ció mun­ká­já­ban. Emel­lett a pén­zügy­mi­nisz­tert, Au­sten Cham­ber­laint he­lyet­te­sí­tet­te a Leg­fel­sőbb Gaz­da­sá­gi Tanács­ban. Miu­tán csa­ló­dott a kon­fe­ren­cia egész po­li­ti­ká­já­ban, le­mon­dott meg­bí­za­tá­sai­ról, és 1919 de­cem­be­ré­re megír­ta nagy port ka­vart köny­vét, A bé­ke­szer­ző­dés gaz­da­sá­gi kö­vet­kez­mé­nyeit. Nagy-B­ri­tan­niá­ban az el­ső 20 ezer pél­dány 48 órán be­lül el­kelt, s már kezd­ték új­ra­nyom­ni. Egy éven be­lül 100 ezer pél­dányt ad­tak el be­lő­le, ki­lenc nyelv­re le­for­dí­tot­ták, s szin­te nem lé­te­zett olyan plat­form, ahol ne vi­tat­koz­tak vol­na ró­la. Na­pi­ren­den volt a brit al­só­ház­ban, az ame­ri­kai sze­ná­tus­ban és fran­cia hi­va­ta­los kö­rök­ben egyaránt. Nem be­szél­ve a legol­va­sot­tabb nem­zet­kö­zi na­pi-, he­ti-, és ha­vi­la­pok­ról.

A Ke­y­nes ál­tal bon­col­ga­tott kér­dés, hogy mi lesz Eu­ró­pa sor­sa, min­den­kit ér­de­kelt. Ráadá­sul az a ha­tá­ro­zott, kí­mé­le­tet nem is­me­rő hang­nem, amely­ben a könyv író­dott, felért egy had­üze­net­tel, amit az érin­tet­tek nem hagy­hat­tak és nem is hagy­tak vá­lasz nél­kül. Ke­y­nes ugyanis Eu­ró­pa hely­ze­té­nek ka­taszt­ro­fá­lis­sá vá­lá­sáért a né­met bé­ke­szer­ző­dést (a Né­metor­szág­ra ki­rótt ir­ra­cio­ná­li­san ma­gas jó­vá­té­te­li kö­te­le­zett­sé­get) és an­nak meg­te­rem­tőit, Cle­men­ceau-t, Lloyd Ge­or­ge­-ot és Wil­sont tet­te fe­le­lős­sé. (A camb­ridge-i köz­gaz­dász azon­ban alá­be­csül­te az ame­ri­kai el­nö­köt, egy-egy jel­lem­vo­ná­sát túl­sá­go­san ki­hang­sú­lyoz­va ha­mis ké­pet fes­tett ró­la. Nem be­szélt pél­dául ar­ról, hogy Wil­son volt az ame­ri­kai bé­ke­de­le­gá­ció­ban az egyet­len, aki haj­lott vol­na az együtt­mű­kö­dés­re, s ko­mo­lyan ér­de­kel­te Eu­ró­pa sor­sa.)