Metszetek

Ha napjaink közbeszédében felmerül Déry Tibor neve, óhatatlanul emeletes pasaréti villája vagy gesztenyefás, minden kényelemmel felszerelt balatoni nyaralója jelenik meg. S természetesen tulajdonosuk: egy szalmakalapos idős úr, aki piros fonott karosszékben ül a lombok alá telepített malomkő asztal mellett, vendégeket fogad vagy a távoli somogyi partokat figyeli. Ez az írófejedelmi gesztusokkal telített kép sajnos elfedi azt a másik felvételt, amely 1960 áprilisában készült. Az ábrázolt 16 kilóval soványabb, tekintete megfáradt, már-már kifejezéstelen, szürkévé fakult.

Déry Tibor kisebb-nagyobb testi bajokkal és klausztrofóbiával küszködve nehezen bírta ugyan a fogságot, ám nemcsak ahhoz volt ereje, hogy alkalmazkodjon az 1956-os szerepéért kirótt fogházhoz, hanem ahhoz is, hogy alkotóerőit mozgósítva négy fal között megírja a kor egyik meghatározó regényét. A G. A. úr X.-ben nem csupán irodalmi alkotás, hanem írójának számadása múltjáról. Olyan mű, amely mérlegre téve 1956 tapasztalatait – a szabadságvágy, a szocialista álmok lelkes fellángolását, valamint az eszme nevében eljáró szovjet diktatúra közbelépését, nemkülönben a forradalmat cserbenhagyó nyugati távolságtartást –, egész korábbi világképét és művészi magatartását módosítja. Immár nem látja megvalósíthatónak – még reformált formában sem – korábbi szocialista elgondolásait, de nem tud felmelegedni a másik oldal, a tőkés rendben meghirdetett jóléti társadalom iránt sem. Nézeteinek megváltozása mögött az emberi fajban való csalódása áll, amely – tapasztalatai szerint – alkalmatlan arra, hogy az értelem nevében meghirdetett igazságos társadalmi rendet megvalósítsa. 

Természetesen nem újszerű gondolatok. Mások, a század első felében magukat kommunistáknak vallók is eljutottak ide. Egyedülállóvá megfogalmazásuk mikéntje teszi őket, az, hogy az elképzelhető legszigorúbb börtöncenzúra körülményei között formálódtak regénnyé, utópiává, amelynek egyetlen momentuma sem hozható közvetlen kapcsolatba a hétköznapi valósággal: sem a hazai „népi demokráciával”, sem a nyugati tőkés társadalommal. A börtöncellák felügyelője nem tudott mit kezdeni X. város képzelt eseményeivel és szokásaival, emberi kapcsolataival és furcsa intézményeivel. S azokkal a szellemi bakugrásokkal, amelyek hol „jobbra”, hol „balra” vágtak, s még arra is találtak módot, hogy a börtönvilág „rendjét” kifigurázzák. 

Az csak természetes, hogy szabadulását követően – testi