Merényletek az Egyesült Államok elnökei ellen

Az Amerikai Egyesült Államok elnökeinek első nemzedéke a felvilágosodás korában nevelkedett, s ezért őszintén hitt abban, hogy a tisztességes embereket az ész és nem az érdek irányítja. E nemzedék olyannyira feleslegesnek tartotta a politikai pártokat, hogy még az alkotmányban sem tett róluk említést. Pártok természetesen létrejöttek, ezt a tényt azonban a politikai vezetők afféle ideiglenes anomáliának, a politikai élet „gyermekbetegségének” tekintették, amely idővel eltűnik.

Az első elnökök ezért minden hazafi harmonikus együttműködésében reménykedtek. George Washington megpróbálta elnyerni mindkét párt, a federalisták és a jeffersoni republikánusok támogatását. Thomas Jefferson is csak finoman befolyásolta a törvényhozást, mérsékelt republikánusokat hívott meg kormányába, és beiktatási beszédében kijelentette: „Mindannyian republikánusok vagyunk és mindannyian federalisták vagyunk!” Utóda, James Madison elnöksége idején az amerikai–brit háború (1812–1815) tovább csökkentette a pártviszályokat, s az elnök abban bízott, hogy a szövetségi kormányzat nem áll majd egy-egy párt irányítása alatt, hanem afféle érdekektől mentes alkotmánybíróságként irányítja az országot. James Monroe kormányzatának első éveiben, az 1810-es évek végén pedig úgy tűnt, hogy a pártok hamarosan el is tűnnek a közéletből.

A Washington beiktatását követő három évtized pártviszályai viszonylag mérsékeltek voltak, s ráadásul egy szűk, hasonló érdekeltségű és kultúrájú politikai elit köreire korlátozódtak, amely nem kívánta mozgósítani a társadalmat. Az átlagembernek ezért úgy tűnhetett, hogy az elnök együtt kormányozza az országot a Kongresszus képviselőivel és szenátoraival, ha pedig így van, akkor erőszakos félreállítása sem eredményezne politikai változást.

Az első merénylet-kísérlet

Az 1830-as évekre a politikai légkör megváltozott. A gazdasági növekedés felgyorsulása új etnikai, regionális, gazdasági és politikai konfliktusokhoz vezetett, kiépültek a társadalmat mozgósító, modern tömegpártok, s általánossá vált a nyíltabb és leplezetlenebb politikai érdekérvényesítés. A karizmatikus, szenvedélyes és határozott Andrew Jackson 1828-as választási győzelme következtében az elnöki hatalom nem csak erőteljesebbé, de személyesebbé is vált – vagyis egyesek rajongtak az új típusú elnökért, mások viszont hevesen gyűlölték. Jackson úgy vélekedett, hogy ő az egyetlen szövetségi tisztviselő, akit a nép egésze és nem csak egy-egy állam lakossága választott meg, tehát nem a képviselőknek és a szenátoroknak, hanem neki kell kimondania a végső szót minden fontosabb kérdésben. Kormányzata idején (1829–1837) többször élt vétójogával, mint elődei összesen, s ezért aligha véletlen, hogy ő volt az első elnök, aki ellen merényletet kíséreltek meg.

1835. január 30-án a hatvannyolc éves, vékony, de szálegyenes öregúr egy elhalálozott képviselő búcsúszertartásán vett részt a Kapitóliumban (a Kongresszusnak nevezett törvényhozás épületében). Amikor kilépett a kapun, a várakozók közül egy férfi nekiszegzett egy Derringer márkájú, egylövetű pisztolyt, és három méterről meghúzta a ravaszt. A gyutacs akkorát durrant, hogy mindenki azt hitte, a fegyver sült el, de a lőpor nem kapott lángra a csőben, és golyó is benne maradt. Mindenki kővé dermedt meglepetésében, Jackson pedig, ahelyett, hogy fedezéket keresett volna, felemelte a botját, s rárontott támadójára. A merénylő még el tudta sütni a bal kezében tartott, másik pisztolyát is, az eredmény azonban (valószínűleg a nedves időjárás miatt) újra csak egy durranás volt. A támadót ekkor már elfogták, a dühös Jacksont pedig, aki mindenképp szeretett volna ráhúzni egyet a botjával, elvonszolták a helyszínről.

A merénylő Richard Lawrence volt, egy harmincöt év körüli szobafestő. Azzal vádolta az elnököt, hogy három éve megölte az apját (az illető jóval korábban meghalt), Jacksont okolta a neki járó pénz visszatartásáért is, és a brit trón örökösének nevezte magát. A bíróság öt perc tanácskozás után őrültté nyilvánította, s haláláig elmegyógyintézetben tartották. A merénylettel csak annyit ért el, hogy alaposan megnövelte az elnök tekintélyét: rajongói azt hangoztatták, kizárólag az isteni gondviselésnek tulajdonítható, hogy két működőképes, megfelelően megtöltött pisztoly egymás után csütörtököt mondjon. Már ekkor is sokan akadtak, akik összeesküvésre gyanakodtak, s a Demokrata Párt tagjai Jackson ellenfeleire, a Whig Párt vezetőire gyanakodtak. Mivel a merénylő korábbi George Poindexter, Mississippi állam szenátorának a házát festette ki, a demokrata pártiak őt vádolták a felbujtással, s Poindextert nem választották meg egy újabb időszakra.

Andrew Jackson nyolc közvetlen utóda közül senki sem tűnt olyan erőteljes vezető személyiségnek, akit érdemes erőszakkal eltávolítani az útból. Amikor Zachary Taylor elnökkel végzett a kolerafertőzés 1850. július 9-én, egyesek arra gyanakodtak, hogy arzénmérgezésben halt meg. Ezért 1991. június 17-én a kentuckyi Louisville-ben kihantolták és megvizsgálták az egykori elnök csillagos-sávos lobogóval leterített földi maradványait. Arzén nyomát azonban nem találták meg, és azt sem tudták megállapítani, kinek is állt volna érdekében 1850-ben az elnök félreállítása.

Az első sikeres merénylet

Az amerikai polgárháború (1861–1865) felszította az indulatokat és a gyűlölködést, Abraham Lincoln pedig a rendkívüli állapotokra hivatkozva alaposan megnövelte az elnökség hatalmát. 1864 augusztusának egyik éjszakáján egy ismeretlen merénylő rálőtt a magányosan lovagoló Lincolnra, de csak a kalapját lyukasztotta ki. Nem valószínű, hogy a déli államok Konföderációjának politikusai vagy katonatisztei álltak volna a merénylet mögött, hiszen tisztában voltak azzal, hogy az Unió elnökének megölése semmit sem változtatna az erőviszonyokon, s csak felszítaná az északiak bosszúvágyát.

John Wilkes Booth, a huszonhat éves színész azonban nem gondolkozott ilyen józanul. A csinos, fekete hajú fiatalember a Konföderációval rokonszenvezett, a rabszolgaságot áldásnak tartotta, s vadul gyűlölte Lincolnt. Őt okolta élete minden problémájáért: krónikus rekedtsége azzal fenyegette, hogy színészi pályafutása hamarosan véget ér, és sikertelen pennsylvaniai befektetései sem jövedelmeztek. Kapcsolatba lépett a Konföderáció ügynökeivel, s felkínálta nekik, hogy elrabolja Lincolnt – arra azonban nincs bizonyíték, hogy a tekintélyesebb déli politikusok közül bárki is tudott volna terveiről. Végül a társadalom peremén élő, s őt mélységesen tisztelő, fiatal barátaival szőtt összeesküvést az elnök, az alelnök és a külügyminiszter egyidejű meggyilkolására. Amikor pedig Lincoln a polgárháború győzedelmes befejezése után három nappal, 1865. április 11-én azt javasolta, hogy adjanak politikai jogokat a műveltebb és a hadseregben szolgáló feketék számára, a csoport akcióba lépett.

Április 14-e estéjén George A. Atzerodt a szállásán, egy fogadóban várta Andrew Johnson alelnököt, de hiába próbált az italból bátorságot meríteni, mégsem tudta rászánni magát a gyilkosságra. Booth másik barátja, Lewis Paine viszont betört William H. Seward házába, s késszúrásokkal megsebesítette a baleset miatt ágyában fekvő külügyminisztert. Eközben Lincoln a feleségével együtt a washingtoni Ford Színház elnöki páholyából figyelte mosolyogva Tom Taylor Amerikai kuzinunk című, nagy sikerű vígjátékának előadását. Huszonkét óra tizenhárom perckor Booth belépett a páholyba, s Derringer márkájú pisztolyával hátulról fejbe lőtte. A páholyban tartózkodó Henry R. Rathbone őrnagy rátámadt, Booth egy vadászkéssel megsebesítette, majd a páholyból a színpadra ugrott. Sarkantyúja a páholyt díszítő zászlóba akadt, s a színpadra érve ezért a lábát törte, de még latinul elkiáltotta Virginia állami jelszavát: „Sic semper tyrranis!” (Így járnak a zsarnokok!) A zűrzavarban sikerült elmenekülnie. Lincoln nem tért magához, átvitték a színházzal szembeni házba, ahol másnap reggel meghalt. 

Booth három cinkosát, s egyikük anyját, aki tudott az összeesküvésről, halálra ítélték és felakasztották. Őt magát április 25-én a katonák bekerítették egy virginiai ültetvény csűrjében, s a tűzharcban halálosan megsebesült. Utolsó szavai ezek voltak: „Hiába! Hiába” Mintha megértette volna, hogy éppen azt az embert ölte meg, s avatta nemzeti mártírrá, aki nagylelkűen mérsékelni tudta volna az északiak bosszúvágyát a legyőzött Déllel szemben. Nem ez volt az első, és nem is az utolsó politikai gyilkosság, amely éppen az ellenkezőjét érte annak, amire törekedett.

 Az őrült merénylő

Az elnöki hatalom a polgárháború után meggyengült. Lincoln utódainak többsége úgy érezte, hogy az elnök feladata nem a politikai kezdeményezés, hanem a törvényhozás döntéseinek végrehajtása. Így vélekedett James A. Garfield is, aki 1881. március 4-én tette le az elnöki esküt. Épeszű ember tehát nem akarta volna megölni azt az elnököt, aki pusztán végrehajtó hatalomnak tekinti kormányzatát. 

A negyven éves Charles Julius Guiteau azonban nem volt épeszű. Hittérítőként, pénzbegyűjtőként, ügyvédként és zsarolóként próbált megélni, majd kéretlenül kampánybeszédeket írt több elnökjelöltnek is. Úgy vélte, Garfield neki köszönheti a győzelmét, s ezért megkérte, nevezze ki párizsi konzullá. Két hónapig ostromolta a kormányt, amíg ki nem tiltották a Fehér Ház váróterméből. Megvásárolt hát egy igen drága, elefántcsont-fogantyús British Bulldog márkájú revolvert, amelyről úgy vélekedett, hogy jól fest majd egy múzeumban, s hátrahagyott egy feljegyzést: „Az elnök tragikus halála szomorú szükségszerűség, de egyesíteni fogja a Republikánus Pártot…” Egy hónapig járt Garfield nyomában, lesve a megfelelő alkalmat. Még a főváros börtönét is meg akarta látogatni, hogy megtudja, hová fogják bezárni. Egyszer az állomásig követte az elnököt, de mégsem lőtt rá, mert Garfield a feleségét kísérte ki, és Guiteau nem akarta elkeseríteni a beteges asszonyt. 

1881. július 2-án a washingtoni Baltimore és Potomac Pályaudvaron délelőtt fél tízkor Guiteau hátulról kétszer rálőtt az elnökre. Garfield két fia és külügyminisztere társaságában érkezett a pályaudvarra, testőrei egyáltalán nem voltak. Az egyik golyó a karján sebezte meg, de a másik a gerincoszlopban állt meg. Garfield két és fél hónapon át küzdött az életéért. Háromszor operálták meg, hogy eltávolítsák a csontszilánkokat, s valószínűleg az orvosok sterilizálatlan szerszámai miatt kapott vérmérgezésbe halt bele. Guiteau-t a helyszínen letartóztatták. „A rendíthetetlenek rendíthetetlenje vagyok – jelentette ki. – Én tettem, s azt akartam, tartóztassanak le! Arthur immár az Egyesült Államok elnöke!” Ezzel arra utalt, hogy a republikánusok konzervatív szárnyát támogatja. Fecsegése miatt egyesek arra gyanakodtak, hogy Chester A. Arthur alelnökkel vagy híveivel állt kapcsolatban. A börtönből még tanácsokat adott a következő elnöknek, hogy kikből állítsa össze kormányát.

Védői megpróbálták elmegyógyintézetbe záratni. Guiteau ugyanis a perén versekkel védekezett, jogi tanácsokat osztogatott a hallgatóságnak, sértegette védőit, s elénekelte a John Brown's Body című indulót. Hol arról beszélt, hogy Garfield megölése Isten akarata volt, hol pedig az orvosokat okolta haláláért. Már azt tervezte, hogy felolvasó körútra indult, s jelölteti magát a következő elnökválasztáson, amikor a bíróság 1882. január 25-én halálra ítélte, és június 30-án felakasztották. Táncolva közelítette meg a vérpadot, integetett a nézőknek, kezet rázott a hóhérral, és saját himnuszát énekelte, amely így kezdődött: „Megyek az Uracskához, annyira örülök!”

Az őrült gyilkost a sajtó úgy mutatta be, mint aki a hivatalok hajszolása miatt ragadott fegyvert. Így aztán az értelmetlen merénylet mégiscsak felhívta a társadalom figyelmét a korrupt hivatalosztogatás ellentmondásaira. A következő elnök, Chester A. Arthur 1883-ban a Pendleton-féle közhivatali törvény aláírásával hozzá is látott e gyakorlat felszámolásához.

Az anarchista gyilkos

A XIX. század utolsó éveiben az Egyesült Államok kilépett a világpolitika küzdőterére, s valamennyi társadalmi csoport a megerősödő kormányzat támogatásával kívánta megvalósítani reformtörekvéseit. Újra karizmatikus, erős személyiségek kerültek az elnöki székbe, akikkel egyre többet foglalkozott a sajtó, s egyre jobban rájuk irányult a társadalom figyelme. A kézifegyverek pedig olcsóbbá és pontosabbá váltak. 

1901. szeptember 6-án a népszerű William McKinley elnök a buffalói pánamerikai kiállítás fogadásán sorra üdvözölte a megjelenteket. A testőrén kívül két ügynök vigyázott rá, s jelen voltak a kiállítás rendőrei és a buffalói detektívek is. Tizenhat óra hét perckor Leon Frank Czolgosz, a huszonhét éves detroiti anarchista munkás félrelökte a felé nyújtott kezet, és kétszer rálőtt az elnökre a kezére csavart zsebkendő alatt elrejtett revolveréből. „Ne hagyják bántani!” – kiáltotta az elnök, amikor látta, hogy gyilkosát agyba-főbe verik. „Valami szegény, félrevezetett fickó lehet!” A második gondolata felesége volt, s arra kérte titkárát, óvatosan közöljék vele a merénylet hírét. Az egyik golyó a gyomrába hatolt, megsértette veséjét, és a hasnyálmirigyében állt meg. Egy ideig bíztak felépülésében, de nyolc napos szenvedés után a fertőzés végzett vele. 

Czolgosz lengyel bevándorlók gyermeke volt, magányos gyári munkásként szocialista és anarchista lapokat olvasott, de nem tartozott egyetlen szervezethez sem. A gyilkosság előtt pár hónappal meghallgatta a népszerű anarchista asszony, Emma Goldman egyik előadását, aki azt hirdette, hogy a munkások felszabadításáért folytatott harcban az erőszaktól sem szabad visszariadni. Valószínűleg I. Umberto olasz király meggyilkolása is hatással volt rá, mert pontosan olyan Iver Johnson márkájú revolvert vásárolt, mint amilyet a király gyilkosa használt 1900. július 29-én. A bíróság előtt beismerte tettét, de anarchista létére tagadta a bírák jogát, hogy elítéljék őt. Védőivel nem állt szóba. Villamosszékben végezték ki a New York-i Auburn Állami Börtönben 1901. október 29-én. Utolsó szavai ezek voltak: „Megöltem az elnököt, mert az egyszerű nép ellensége volt, az egyszerű, dolgozó népé. Nem bántam meg… Sajnálom, hogy nem látom az apámat…”

Az értelmetlen merénylet semmilyen jelentős változást sem idézett elő az amerikai kül- és belpolitikában. A törvényhozókat viszont foglalkoztatni kezdte a merényletek problémája. McKinley meggyilkolása után bízták meg az 1865-ben a pénzhamisítás elleni harc céljából létrehozott titkosszolgálatot az elnök védelmével. E védelmet később kiterjesztették a választáson győzelmet arató, de még fel nem esketett elnökökre (1913), közvetlen családtagjaira (1917), az alelnökre (1951), a korábbi elnökre és feleségére (1965), a halott elnökök özvegyeire (amíg újra nem házasodnak) és a korábbi elnökök gyermekeire tizenhat éves korukig (1968), a neves elnök- és alelnökjelöltekre (1968), a neves külföldi látogatókra (1971), az alelnök családjára (1974), s végül az ismertebb elnök- és alelnökjelöltek házastársaira (1976). Az őrzés kiterjed a nap huszonnégy órájára.

A sikertelen merényletek kora

Czolgosz merénylete a Fehér Házba juttatta Theodore Rooseveltet, McKinley alelnökét. Az egyik legtevékenyebb elnöknek bizonyult (1901–1909), és megbánta 1904-ben tett, elhamarkodott nyilatkozatát, mely szerint több elnökválasztáson nem fog indulni. 1912-ben meg is szegte ezt az ígéretét a progresszívek és populisták jelöltjeként. Azzal dicsekedett, hogy erős, mint egy jávorszarvasbika, s ezért kampányát a sajtó erről az állatról nevezte el. 

1912. október 14-én Milwaukee-ban este nyolc előtt elhagyta a Gilpatric Szállodát, s egy autóban állva fogadta az üdvözléseket, amikor egy férfi tíz méterről mellbe lőtte. A golyó áthatolt a zsebében lévő acél szemüvegtokon, beszéd-tervezete ötven lapján, s megállt a bordái között. Roosevelt köhögéssel megállapította, hogy nem köp vért, vagyis nem sérült meg veszélyesen. Ezután megakadályozta, hogy meglincseljék a támadót, s ragaszkodott hozzá, hogy folytassák útjukat a választási gyűlés színhelyére. Ott elmondta, hogy meglőtték, de hozzátette: „Ennél több kell ahhoz, hogy végezzenek egy jávorszarvasbikával!” Másfél órán át szónokolt, s csak ezután hagyta, hogy elvigyék egy kórházba. Semmi baja sem lett, de a választást mégsem nyerte meg, a golyót pedig haláláig a testében hordozta.

A merénylő, a bajor származású John Flammang Schrank magányos vallási megszállott volt, s a bíróság előtt azt vallotta, hogy McKinley elnök szelleme szólította fel a gyilkosságra. Állítólag azt akarta megakadályozni, hogy valaki egy harmadik négyéves időszakon át is betölthesse az elnöki hivatalt. Őrültnek nyilvánították, s a wisconsini elmegyógyintézetbe zárták. 

Theodore Roosevelt közvetlen utódait nem érte életveszélyes támadás. William Howard Tafthez ugyan egyszer hozzávágtak egy káposztát, de ő csak ennyit mondott: „Úgy látom, egyik ellenfelem elveszítette a fejét!” Amikor pedig Warren G. Harding elnökkel agyvérzés végzett a San Francisco-i Palace Hotelben, 1923. augusztus 2-án, egyesek azt terjesztették, hogy a felesége mérgezte meg, nehogy vád alá helyezzék korrupció miatt. Mindennek azonban semmi alapja sincs. Amikor Herbert Hoover elnök 1928-ban Argentínába látogatott, Severino Di Giovanni olasz anarchista a vasúti kocsijának felrobbantását tervezte, de társát, Alejandro Scarfót letartóztatták, mielőtt a sínekre erősíthette volna a robbanószert. Di Giovannit a katonai törvényszék agyonlövette.

A nagy gazdasági világválság újra felszította az indulatokat. Franklin Delano Roosevelt autójára 1933. február 15-én, választási győzelme után, de még beiktatása előtt adtak le Miamiban öt lövést egy népgyűlésen. Roosevelt sértetlen maradt, de hárman súlyosan, s ketten könnyebben megsérültek. Az olasz származású merénylő, Giuseppe Zangara, iskolázatlan kőműves volt, magányos, beteges férfi, aki a gazdagok és hatalmasok elleni gyűlöletét eredetileg Hoover elnök meggyilkolásával akarta kifejezni, de Miamiban élt, és Roosevelt látogatása kapóra jött neki. Alacsony volt, s ezért egy fémszékre felugorva célzott a zálogházban vásárolt, 32-es kaliberű revolverével, de egy miami háziasszony, Lillian Cross ellökte a karját.

Elfogása után a zsebében egy McKinley elnök meggyilkolását ismertető újságcikket találtak. Egyetlen bűnszövetkezettel sem állt kapcsolatban. A bíróságon azt vallotta, hogy „először királyokat és elnököket ölök, utána az összes kapitalistát!” Mivel Anton Cermak, Chicago polgármestere, aki az autóban ült Roosevelt mellett, belehalt sérüléseibe, Zangarát halálra ítélték. 1933. március 20-án végezték ki a raifordi Floridai Állami Büntetőintézetben. A villamosszékhez közeledve elkergette a papot, éljenezte Olaszországot, szidalmazta a kapitalistákat, s azon dühöngött, hogy fényképészek nem örökítik meg halálát.

Harry S Truman 1947 nyarán kapott levélbombákat az angolul Stern Gang, héberül Lehi néven emlegetett, cionista terror-szervezettől. Az amerikai titkosszolgálat azonban hatástalanította a küldeményeket. Ekkoriban a Fehér Ház már olyan rozzant állapotban volt, hogy átépítése idejére az elnök és családja 1948-ban négy évre átköltözött a Pennsylvania sugárút 1651–1653-as számú épületébe, az úgynevezett Blair Házba. 1950. november 1-én, tizennégy óra tizenkilenc perckor két sötét öltönyös, kalapos férfi sétált a ház elé. A Puerto Rico-i Nacionalista Párt, vagyis a függetlenségi mozgalom harcosai voltak. Hazájukat 1898 óta az Egyesült Államok kormányozta. A harminchat éves Oscar Collazo egy német Walter P-38-asból, a huszonöt éves Griselio Torresola egy német Luger-pisztolyból nyitott tüzet az őrségre. Két perc alatt huszonhét lövés dördült el. Truman természetesen az ablakhoz futott, s csak a „Vissza! Vissza!” kiáltásokra hagyta ott. A tűzharc során Torrasolát agyonlőtték, társát megsebesítették, s elfogták. Leslie Coffelt, az egyik őr belehalt sebeibe, a két másik sebesült őr felgyógyult. 

Amikor Collazo figyelmét felhívták arra a tényre, hogy Truman nevezte ki az első bennszülött kormányzót Puerto Ricó számára, s ő terjesztette ki a szigetre a társadalombiztosítási törvényeket is, így válaszolt: „De Truman volt a rendszer szimbóluma! Nem az embert támadtuk meg, hanem a rendszert!” A halálra ítélt Collazónak Truman megkegyelmezett, s a „rendszer” másik „szimbólumától”, Carter elnöktől pedig 1979-ben amnesztiát kapott. Fidel Castro még ebben az évben kitüntette őt.

A leghíresebb merénylet

1963. november 22-én 12 óra 30 perckor a Dallasba látogató John F. Kennedy elnököt lövések találták el autójában, amikor az elnöki kocsisor a Dealey Plazán haladt. Ma már minden történész egyetért abban, hogy a gyilkos Lee Harvey Oswald volt, egy magányos, gyűlölködő férfi, aki sikertelen életének ezzel a merénylettel akart értelmet adni. Igen sokan láttak puskacsövet a tankönyvraktár ötödik emeleti ablakában, ahol megtalálták a távcsővel felszerelt, Mannlicher-Carcano típusú puskát, amelyet ez év januárjában Oswald vásárolt. A puskán rajta volt az ujjlenyomata, s később kiderült, hogy az elnök testébe fúródó két golyó e fegyverből származott. Oswald elhagyta a helyszínt, s amikor egy rendőr megállította, több mint tíz tanú szeme láttára agyonlőtte őt. Egy cipőboltba, majd egy moziba menekült, ahol elfogták. A Dealey Plazán 510 fotó készült a gyilkosság idején, valamint egy Zapruder nevű szemtanú filmfelvétele. Ezeket kielemezve a szakértők arra az eredményre jutottak, hogy a három lövés 8–8,4 másodperc alatt dördült el. Az első golyót feltehetőleg egy faág térítette el, a második az elnök nyakát találta el, s keresztül haladt az előtte ülő John Connally, Texas kormányzója mellén, csuklóján és lábán. Számítógépes animációval azóta bebizonyították, hogy az ötödik emeleti ablakból érkező golyó bejárhatta ezt az utat. A harmadik golyó az elnök fejébe csapódott, s szinte letépte jobb oldalát. A speciális vizsgálatokkal több bizottság is arra a következtetésre jutott, hogy a testeken csak két golyó ment át, s ezek Oswald puskájából származtak.

Nem lett volna olyan esküdtszék, amely ártatlannak nyilvánította volna őt. Csakhogy két nappal a gyilkosság után, délelőtt 11 óra 21 perckor lekísérték a rendőrség lépcsőjén, hogy átvigyék a sheriff hivatalába, s ekkor egy Jack Ruby nevű férfi gyomron lőtte. A seb halálosnak bizonyult. Ez volt az a gyilkosság, amely miatt egyre többen kezdtek összeesküvésre gyanakodni. Pedig Oswald magányos gyilkosként követte el a tettét, vele pedig egy hozzá hasonlóan magányos, korlátolt és agresszív alak végzett. Az azóta eltelt négy évtized során egyetlen bizonyíték sem került elő arra nézve, hogy az amerikai, a szovjet, a kubai titkosszolgálat, vagy éppen a maffia állt volna a merénylet mögött. Pedig rengeteg kubai és szovjet ügynök szökött át az Egyesült Államokba, s a maffia tagjainak beszélgetéseit az FBI éveken keresztül titkos mikrofonok segítségével rögzítette. Az újságok milliókat fizettek volna egy felhasználható dokumentumért – egyetlen egy sem került elő. A Kennedy-gyilkosságról szőtt elméletek „gyártása” viszont nagyszabású és jól fizetett iparággá nőtte ki magát: egy-egy új fantazmagóriát még mindig jó pénzért lehet értékesíteni.

A sokasodó merényletek

Lyndon B. Johnson volt az utolsó elnök, akinek a kormányzata (1963–1969) idején nem került sor merényletre – vagy legalábbis nem tudunk ilyesmiről. Mivel a merénylők, mint láttuk, egymás fellépéséből merítettek bátorságot, s egymás példáját követték, könnyen lehetséges, hogy az elnököket védelmező titkosszolgálat biztonsági okokból feleslegesnek tartotta valamennyi merénylet-kísérlet nyilvánosságra hozatalát.

Richard M. Nixon ellen két merénylet-kísérletről tudunk. 1972-ben a huszonkét éves Arthur Herman Bremer úgy döntött, hogy megöli az elnököt vagy George Wallace-t, Alabama kormányzóját. Április 11-én Ottawában revolverrel a zsebében próbált Nixon közelébe férkőzni, az őrzés miatt azonban lemondott tervéről. Inkább Wallace-ra lőtt négy golyót május 15-én a marylandi Laurelben. A kormányzó deréktól lefelé megbénult, Bremert pedig 53 év börtönre ítélték. 2007 novemberében szabadon bocsátották. 

1974. február 22-én a negyvennégy éves egykori ügynök, Samuel Byck megpróbált elrabolni egy repülőgépet a Baltimore/Washington Nemzetközi Repülőtéren. Az volt a terve, hogy belerepül a Fehér Házba, s így öli meg Nixont. Lelőtt egy rendőrt és két pilótát, hatalmába kerített egy repülőgépet, de nem tudott felszállni, s a kirobbant tűzharcban végzett magával.

Ezután azt az elnökét próbálták egy hónapon belül kétszer is meggyilkolni, aki fedhetetlenül becsületes volt, csak két és fél évig kormányzott, jelentősebb politikai kezdeményezések nem fűződtek a nevéhez, és egyszerűen nem voltak ellenségei. Gerald R. Fordnak még a ragadványneve is Mr. Niceguy, vagyis „Jófiú úr” volt. Ráadásul mindkét merénylő nő volt.  

A kaliforniai Lynette Alice Fromme (becenevén Squeaky, vagyis Cincogó) tizenéves korában inni kezdett, kábítószert fogyasztott, majd a későbbi tömeggyilkos Charles Manson követői közé sodródott, s rövid időre be is börtönözték. Huszonhét éves korában, 1975. szeptember 5-én apáca-szerű, de vörös ruhában elment a sacramentói Capitol Parkba, s egy 45-ös colttal rálőtt az elnökre. Négy töltény volt a tárban, de egyik sem a cső előtt, így a fegyver nem sülhetett el. Életfogytiglani börtönre ítélték, a per során megdobálta az ügyészt, a börtönben kalapáccsal támadt egy fogolyra, s 1987-ben két napra el is szökött. A texasi Carlswellben őrizték, amíg 2009-ben kegyelemmel szabadon nem bocsátották.

Fromme merénylete után tizenhét nappal, a San Francisco-i St. Francis Hotel előtt Sara Jane Moore vette célba 38-as kaliberű revolverével az elnököt, de az arra járó Oliver Sipple ellökte a kezét, és ezért nem találta el. A negyvenöt éves asszonynak már öt férje volt, próbálkozott katonáskodással és könyveléssel is, mielőtt a „forradalmi” erőszakot választotta. Merényletét azzal indokolta, hogy „a kormány hadat üzent a baloldalnak.” Életfogytiglani börtönbüntetést kapott, a kaliforniai Dublin börtönében őrizték, amíg 77 éves korában, 2007-ben megkegyelmeztek neki. 

1979. május 5-én a titkosszolgálat letartóztatta az idegbeteg Raymond Lee Harvey 34–35 éves munkanélkülit, aki vaktölténnyel töltött pisztolyával próbált Jimmy Carter elnök közelébe kerülni a Los Angeles-i Civic Center Mallon tartott beszéde előtt. Zavaros vallomása alapján még egy Osvaldo Espinoza Ortiz nevű, illegális mexikói bevándorlót is letartóztattak. A „Lee Harvey” és az „Osvaldo” nevek minden bizonnyal riasztó hatást gyakoroltak a rendőrségre, de végül bizonyítékok hiányában mindkét gyanúsítottat szabadon bocsátották. 

Jodie Foster rajongója

1981. március 30-án, mindössze kilenc héttel a beiktatása után Ronald Reagan éppen kilépett a washingtoni Hilton Hotelből, ahol az AFL–CIO (Amerikai Munkaszövetség–Ipari Szervezetek Kongresszusa) konferenciáján mondott beszédet, amikor hat lövés dördült el. James Brady sajtótitkár golyót kapott a fejébe, amelytől részlegesen megbénult, egy ügynök és egy rendőr is megsebesült. Az elnököt csak a gépkocsija golyóálló üvegéről lepattanó lövedék találta el. A merénylőt azonnal elfogták, Reagannal pedig a George Washington Kórházba száguldottak, ahol megállapították, hogy a golyó három centiméterre állt meg a szívétől. Az elnök mindenkit elkápráztatott jókedvével és bátorságával. A műtőasztalon fekve megkérdezte orvosait, hogy valamennyien republikánusok-e. Amikor pedig megnyugtatták, hogy a kormány az ő távollétében is működött, megkérdezte: „Miből gondolják, hogy én ennek örülök?” Pontosan egy év múlva, amikor újra megjelent az AFL–CIO konferenciáján, megkérdezték, nem fél-e. Így válaszolt: „Nem. De azért a legrégebbi öltönyömet vettem fel!”

Merénylője, a 25 éves John W. Hinckley, egy olajtársaság tulajdonosának a fia, nem tudta befejezni a Texasi Technikai Egyetemet. Kaliforniában zeneszerzéssel kísérletezett, majd a Yale Egyetemre járó Jodie Foster színésznőt ostromolta szerelmesleveleivel. Előbb repülőgép-eltérítéssel, majd öngyilkossággal akarta magára vonni A taxisofőr című film női főszereplőjének a figyelmét. Végül az elnökgyilkosság mellett döntött, egy ideig Jimmy Carter nyomában járt, s adatokat gyűjtött Lee Harvey Oswaldról. Depresszióval is kezelték. A merénylethez egy 22 kaliberes, Röhm RG-14-es márkájú revolvert használt, amit egy dallasi zálogházban vásárolt. Robbanó golyókkal töltötte meg, azok azonban nem működtek. Valamennyi áldozata életben maradt, s őt azonnal elfogták. Őrültté nyilvánították, és sokáig a washingtoni St. Elizabeths Kórházban őrizték. Sorsával megbékélt, csak azt fájlalta, hogy Jodie Foster ezután sem viszonozta érzelmeit. 2016-ban engedték szabadon.

Gyilkossági kísérletével Hinckley csak megnövelte Reagan népszerűségét. A merénylet utáni általános együttérzés hatására pedig a Kongresszus gyorsan elfogadta az elnök költségvetési és adóügyi terveit.

A legutóbbi esetek

George H. W. Bush elnök ellen a Fehér Házból való távozása után, 1993-as kuvaiti látogatása idején tervezett bombamerényletet Szaddam Husszein iraki elnök tizennégy ügynöke. A kuvaiti hatóságok azonban megtalálták az autóba rejtett bombát, és letartóztatták a gyanúsítottakat. Bill Clinton elnök megtorlásként június 27-én huszonhárom Tomahawk-típusú rakétát lövetett ki az Iraki Hírszerzés Parancsnokságára. 

Clinton ellen 1994-ben három merényletet is elkövettek. Előbb Ronald Gene Barbour egykori katonatiszt akarta lelőni kocogás közben január 21-én, de lemondott tervéről, majd szeptember 12-én Frank Eugene Corder sofőr repült neki a Fehér Ház kertje egyik fájának Cessna típusú repülőgépével, s a helyszínen meghalt. Clinton egyik esetben sem volt a közelben. Október 29-én Francisco Martin Duran huszonkilenc lövést adott le a Fehér Házra az északi kerítésen át, de senkit sem talált el. Negyven év börtönre ítélték. 1996-ban pedig egy manilai látogatás során fedeztek fel bombát egy híd alatt, amelyen az elnök autójának át kellett volna haladnia. Ezt a merényletet már az Oszama bin Laden vezetése alatt álló el-Káida nevű iszlám terrorszervezet készítette elő. 

2001. február 7-én az emocionális problémákkal küszködő munkanélküli, Robert Pickett kezdett lövöldözni a Fehér Házra. Megsebesítették, s három év börtönre ítélték. Ugyanezen év szeptember 11-én hajtotta végre az el-Káida terrorszervezet négy repülőgép eltérítésével a világtörténelem egyik legnagyobb, több mint háromezer halálos áldozatot követelő merénylet-sorozatát. A pennsylvaniai Shanksville közelében lezuhant repülőgép célja valószínűleg a Fehér Ház vagy a Kongresszus épülete lehetett. A terroristák akkor sem érték volna el a céljukat, ha a gép becsapódik a Fehér Házba, mert George W. Bush ekkoriban iskolalátogatáson vett részt a floridai Sarasotában. 

2005. május 10-én Vlagyimir Arutyunian Tbilisziben gránátot dobott az oda látogató George W. Bushra, aki éppen beszédet kezdett mondani egy pódiumon Miheil Szakasvili grúz elnök mellett állva. A gránát nem robbant fel, mert egy zsebkendőbe volt belecsavarva, amely megakadályozta a szerkezet működését. A merénylőt a grúz törvényszék életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

Barack Obama azóta kapott halálos fenyegetéseket, mióta 2007-ben bejelentette, hogy megpályázza a Demokrata Párt elnökjelöltségét. 2008 folyamán az észak-karolinai Charlotte-ban, Miamiban, Denverben és a tennessee-i Brownsville-ben tartóztattak le gyilkossággal fenyegetőző személyeket. 2009-ben Hawaii szigetén tartóztatták le a zavart elméjű Kristy Lee Roshiát, aki Michelle Obama megölésével fenyegetőzött. 2010 áprilisában az észak-karolinai Asheville-ben tartóztatták le Joseph McVeyt, aki rendőrnek álcázva magát az elnöki különgép közelébe férkőzött, de csak szabálysértésben találták bűnösnek. 2011-ben az iszlám vallásra áttért ír ápolónőt, Khalid Kellyt tartóztatták le Dublinban, mert Obama közeli megöléséről nyilatkozott egy lapnak. Ez év november 11-én Oscar Ramiro Ortega-Hernandez lőtt rá kilencszer este kilenckor a Fehér Házra autójából. Obama ekkor Hawaiiban tartózkodott. 2012-ben pedig Georgiában tartóztattak le katonákat azzal a váddal, hogy az elnök megölését tervezték, s végeztek azokkal az ismerőseikkel, akik tudtak erről.

2016. június 16-án a brit Michael Steven Stanford megpróbálta megszerezni egy rendőr fegyverét egy Las Vegas-i népgyűlésen, hogy lelője Donald Trumpot. Egy év és egy nap börtönre ítélték. 2017. szeptember 6-án Gregory Lee Leingang az észak-dakotai Mandan városban egy lopott emelővillás targoncával akarta megölni Trumpot, s behajtott az elnököt kísérő járművek közé. Húsz év börtönre ítélték. Két hónap múlva Manilában tartóztatták le az Iszlám Állam egyik ügynökét, aki az ide érkező Trump ellen tervezett merényletet.

2023. május 23-án a tizenkilenc éves, indiai származású Sai Varshith Kandula egy bérelt teherautóval  kétszer is nekihajtott a Fehér Ház kerítésének. Náci zászlót találtak nála, s nem csak azt vallotta be, hogy meg akarta ölni Joe Biden elnököt, de azt is, hogy át akarta venni a hatalmat. Ítélet máig nem született az ügyében.

Szomorú következtetések

A gyilkosságokat áttekintve hajlanánk arra a megállapításra, hogy egy gazdasági vagy politikai válság, s az elnök határozottabb, személyesebb fellépése, nagyobb népszerűsége némileg megnöveli annak a valószínűségét, hogy merényletet követnek el ellene. Csakhogy Garfield teljesen jelentéktelen személyiség volt, s Franklin Delano Rooseveltet még hivatalba lépése előtt próbálták meggyilkolni. Inkább azt állapíthatjuk meg, hogy a merényletek többségét magányos, pszichológiai problémákkal küszködő, zavaros gondolkodású férfiak és nők hajtották végre, akik valamilyen okból nem tudták megtalálni a helyüket a társadalomban, s így próbáltak értelmet adni életüknek. Kizárólag Truman merénylői és az el-Káida gépeltérítői voltak tagjai egy működő szervezetnek (John Wilkes Booth baráti körét nem lehet szervezetnek tekinteni). Feltűnő, hogy az elnökgyilkosok nagy érdeklődést tanúsítottak más amerikai vagy európai merényletek iránt. Többen is adatokat gyűjtögettek „elődeikről”, ami sajnos arra utal, hogy minden esztelen és erőszakos akció követőkre talál, hasonló tettekre ösztökélve másokat is. Az amerikai elnökgyilkosságok krónikái azt bizonyítják, hogy a merényletek az Egyesült Államokban, a világ legdemokratikusabb országában „demokratizálódtak” a legnagyobb mértékben. Itt a legkönnyebb a fegyverek beszerzése, s ezért jelentéktelen, magányos és ostoba emberek is végezhetnek a világ egyik leghatalmasabb államának vezetőivel. 

Mivel az amerikai merénylők többsége irracionálisan és logikátlanul gondolkodó, magányos személyiség volt, az efféle gyilkossági kísérleteket aligha lehet előre látni és megelőzni. A legtöbb elnök ezt pontosan tudta, és elfogadta, mint afféle foglalkozási ártalmat. Eleanor Roosevelt csak ennyit mondott az újságíróknak 1933-ban, a férje elleni merényletről: „Az efféle dolgokra számítani lehet.” John F. Kennedy pedig e szavakkal próbálta megnyugtatni feleségét: „Ha valaki le akar lőni egy ablakból egy puskával, senki sem akadályozhatja meg, tehát minek izgassam magam emiatt?”