Megtalálják a taniszi királysírokat, az egyik legnagyobb ókori egyiptomi kincsleletet

Egy új utakat kereső régész

Az ókori egyiptomi Dzsanet, görög forrásokban Tanisz városának romjai egy több mint 30 méteres halom alatt hevertek az egyiptomi Nílus-delta keleti felében, a modern Szan el-Hagarnál. Az első feltárások már a 19. században azonosították a nagyobb romokat. Napóleon egyiptomi expedíciója, majd a korai egyiptomi régészet legnagyobb alakjai, Auguste Mariette és Flinders Petrie is dolgoztak a helyszínen, mielőtt a francia régészeti expedíció 1929-ben megkezdte volna a terepmunkát. Maga a lelőhely a mai napig rendkívüli látványt nyújt, látszólag a semmi közepén egy hatalmas erő által könnyedén szerteszét dobált tonnányi kőtömbökkel, obeliszkek és templomok maradványaival. Az egykori Amon-templomot és a körülötte fekvő várost a keresztény rombolásokat követően a bizánci uralom alatt döntötte romba egy földrengés, az iszaptéglából és egyéb anyagokból készült épületekből létrehozva a ma is látható halmokat.

Pierre Montet régészeti karrierje nem a taniszi ásatással indult. A francia egyiptológus 1921 és 1924 között sikeres régészeti expedíciót vezetett a Földközi-tenger keleti partvidékén fekvő ókori Büblosz kikötővárosában, ahol a bronzkori nemzetközi kereskedelem tetemes részét bonyolították. A középbirodalmi fáraókkal kapcsolatot tartó bübloszi királyok Kr. e. 19. századi sírjait is megtaláló Montet számos lelettel járult hozzá az Egyiptom és a Közel-Kelet közötti kereskedelmi és kulturális kapcsolatok megértéséhez. Eleinte a taniszi ásatási helyszín kiválasztásában is az a szándék vezette, hogy az egyiptomi történelem keleti kapcsolódásait vizsgálja tovább. A Taniszban heverő monumentális kőtömbökön a 20. század elején többször is II. Ramszesz (Kr. e. 1279-1213) nevét olvasták ki Montet elődei, így abban bízott, hogy az Újbirodalom akkor leghatalmasabbnak tartott fáraója által alapított főváros, Per-Ramszesz romjait rejtik a halmok. Az írásos források alapján pedig úgy tudták, hogy „Ramszesz városa” területileg egybeeshet egy korábbi fontos településsel, a nyugat-ázsiai eredetű hükszoszok görög forrásokban Avarisz néven említett fővárosával. Az ókori Egyiptom fénykorának tartott Újbirodalom a hükszoszokkal szemben vívott több évtizedes háborúval indult.

Az egyiptomi forrásokban negatívan ábrázolt hükszoszok eredetének és nyugat-ázsiai kapcsolatainak kérdése az egyiptológia és a közel-keleti régészet visszatérő problémáját jelentette, így Montet számára egyértelműnek tűnt, hogy egykori városukat kell feltárni a kérdés további tisztázásához. Ugyan a feltárás első évtizedében is kerültek elő látványos leletek, pl. II. Ramszesz egyik híres szobra, az igazi és minden tekintetben váratlan felfedezés 1939 elejéig váratott magára, és semmi köze sem volt a hükszoszokhoz.

Sírok váratlan helyen?

1939 februárjában a város egykori szentélyeinek környezetében, Mut istennő temploma mellett folytak az ásatási munkálatok, amikor leomlott téglaépületek halmai alatt egy hatalmas kőtömbökből álló épületmaradvány kezdett kirajzolódni. Sírokra, különösen királysírokra egyáltalán nem számítottak, hiszen az újbirodalminak vélt taniszi épületeken említett fáraók a Királyok Völgyében temetkeztek, távol a templomépületektől. A későbbi kutatások során kiderült, hogy egy téglából emelt, és még az ókorban leomlott felépítmény földalatti sírkamráit találták meg, amelyekbe a régészeknek új bejáratot kellett nyitniuk. A sírok annak idején néhány méter mélységben lehettek, és a temetés során egy aknán keresztül szállíthatták le a szarkofágokat és a túlvilágra szánt mellékleteket a kamrákba, ennek azonban a feltárás kezdetén már nem volt nyoma. A hatalmas gránittömbök használatából egyértelműnek látszott, hogy uralkodói építészeti emlékről lehet szó, melynek elkészítéséhez a közeli, 19-20. dinasztiai épületekből származó köveket használtak fel.

Pierre Montet 1939. február 27-én hatolt be az első sírba. A kamrát betöltő törmelék eltávolításakor egy fáraó nevének hieroglifái váltak olvashatóvá falon, akit II. Oszorkonként azonosítottak. Az I. sírnak (NRT I) elnevezett építmény négy termét az ókorban már részlegesen kifosztották, így az 1. kamrában megtalálták III. Sesonk fáraó sírmellékleteinek egy részét, valamint a 3. teremben II. Takelót szarkofágját. II. Oszorkon és közel tízéves fia, Hornakht temetkezését a negyedik kamra rejtette, a régészek meglepetésére rengeteg sírmelléklet kíséretében.

A kutatás azonnal új irányt vett, a hükszoszok helyett immár a kevéssé ismert, politikailag és kulturálisan egyaránt a zűrzavar és összeomlás korszakának gondolt Harmadik Átmeneti Kor fáraóinak kutatása került a középpontba. Elkezdődött a terület tüzetes átvizsgálása. Az elsőtől északra fekvő, két kamrából álló úgynevezett II. sír (NRT II) egyik helysége üres volt, a másikban egy azonosítatlan kőszarkofágot találtak. Az ellenkező, déli oldalon azonban márciusra egy nagyobb méretű kőépítményt sikerült kiásni, és az ásatás elindult a régészeti szenzációvá válás irányába, ugyanis az új sír két kamráját is kőtömbökkel lezárva találták. Az egyiptológia akkor már több mint száz éve alatt nem fordult még elő, hogy teljesen lezárt és érintetlen királysírt találtak volna. (Még Tutanhamon sírját is feltörték és részben feldúlták az ókorban).

Aranykincsek Tutanhamon után? 

Pierre Montet 1939. március 18-án hatolt be a III. sírba, és a kisebb középső kamrába leugorva olyan élményben volt része, amelyet a régészet rajongói a filmek alapján elképzelnek: egy évezredek óta zárt, kincsekkel teli terembe érkezett, ahol a lámpája fényét egy sólyomfejű ezüstkoporsó verte vissza. A síremlék most felfedezett kamráit az ókorban már feltörték, sőt, újra is hasznosították. Ez a szokás számos ókori egyiptomi síremlék történetében megfigyelhető, Thébában még az előkelőbb magánemberek sírjait is egész családok „bérelték” ki későbbi korokban. A taniszi III. sír esetében a sólyomfejű ezüstkoporsó egykori tulajdonosa egy bizonyos II. Sesonk volt, akit akkor más emlékről még nem ismertek, azóta is csak két szoborfelirata került elő. Montet további két, másodlagosan elhelyezett múmiát is talált a koporsó mellett. Erre a leletre már a közvélemény is kíváncsi volt. Sesonk ezüstkoporsóját három nap múlva Farouk egyiptomi király jelenlétében nyitották fel. Mivel a megtalált kamrák leleteinek elsődleges felmérésére, dokumentálására is sort kellett keríteni, valamint biztonságuk érdekében megfelelően elhelyezni a Kairói Múzeumban, így az ásatás csak a következő idényben folytatódhatott.

A III. sír eredeti tulajdonosa továbbra is az 1. kamrában pihent, temetése óta zavartalanul. A görögösen I. Pszuszennész (egyiptomi Paszebakhaenniut) néven ismert fáraó teste, szarkofágja és teljes sírfelszerelése csaknem 3000 éve egy rézgörgőkre szerelt méretes gránit kőtömb mögött hevert, érintetlenül. Pierre Montet 1940. február 15-én nyitotta fel az egyiptológia történetének első háborítatlan fáraósírját, megtalálva a teljes királyi sírfelszerelést, nemesfém-tárgyakat és a fáraó belsőszerveit őrző kanópusz-edényekkel. A hatalmas kőszarkofág felnyitását szintén Farouk király jelenlétében kellett elvégezni, uralkodói szintű találkozó esetében akkor is szigorú protokollt követnek, ha évezredek választják el őket egymástól. A régészeket és a közönséget egyaránt lenyűgözte a fáraó arcát borító színarany maszk, melyhez hasonlót még a Tutanhamon-sír felfedezése óta láttak. Igaz az aranyat kék berakások nem díszítették, de a királyi ékszer összsúlya vetekszik az újbirodalmi királyi előd kincseivel. Pszuszennész aranykorongokból és láncokból álló nyakéke önmagában 8 kilogrammot nyom, lapis lazuli nyakékei 10 kg, egyes berakott arany karperecei 4 kg súlyban készültek.

Az ókori egyiptomi királyi ideológia szerint minden fáraó – halandó hivatalviselő emberléte mellett – Hórusz isten földi megtestesülése, így ebből az aspektusból az isteni szférába tartozik, és nem különbözik elődeitől. Ez az eszme ad legitimitást a fáraók számára egymás emlékeinek szemrebbenés nélküli újrahasznosításához is. I. Pszuszennész kőszarkofágja sem az ő számára készült eredetileg, hanem II. Ramszesz fia és örököse, Merneptah fáraó faragtatta magának, és a Királyok Völgyéből hozták ide.

Áprilisban sor került a szomszédos, 2. kamra felnyitására is. Pszuszennész ezt eredetileg feleségének, Mutnodzsmetnek szánhatta, azonban az ókori Egyiptomban szent hely „nem vész el, csak átalakul”, így a régészek nem lepődtek meg, hogy az utód Amenemopet fáraó hasonlóan gazdag temetkezése ebből a helységből került elő. Az ásatások a III. sír keleti oldalán feltártak egy kisebb építményt (NRT IV), ami talán Amenemopet eredeti, különálló nyughelye lett volna, mielőtt – már fáraóként – beköltözött a szüleihez.

Az aranykincsek megtalálásának híre mindig gyorsan terjed, nem volt ez máshogy a taniszi ásatás esetében is. A napilapok mellett számos természettudományos folyóirat, köztük a Nature is beszámolt a felfedezésekről. A helyszínen dolgozó régészek azzal szembesültek, hogy egyre nagyobb számban érkeznek a helyiek az ásatás helyszínére. A leleteket biztonságuk érdekében katonai kísérettel szállították a Kairói Múzeum zárt raktárába.

1940 után a már zajló II. világháború következtében a régészeti terepmunka évekre lehetetlenné vált, így a modern sírrablók meglátták a kínálkozó lehetőséget. Feldúlták a régészek szállását, ásatási raktárait, valamint részben magát a lelőhelyet is. Szerencsére csak néhány falat tudtak megrongálni, és kisebb kőszobrokat vittek el a helyszínről. A háború végét követően 1946-ban indulhatott újra a francia expedíció feltáró munkája, de az új leletek kárpótolták őket a kihagyott időért. Február 13-án Alexandre Lézine felnyitotta a III. sír 3. és 4. kamráját, amelyekre korábban nem került sor. Mindkettőben egy-egy ókori tábornokot helyeztek nyugalomra, viszont amíg a 3. kamrában Ankhefenmutnak csak a koporsója maradt meg, a szomszédban Undzsebauendzsed sírfelszerelése csaknem annyi aranykincset tartalmazott, mint a „lakótárs” fáraóké. Még egy gyönyörű kivitelű aranymaszkot is kapott, természetesen a sávos királyi fejkendő nélkül. Egyes sírmellékleteinek feliratai arról tanúskodnak, hogy magától I. Pszuszennész fáraótól kapta őket ajándékba. A taniszi sírokban talált leletek száma összesen nagyjából 600 darabot számlál. Ez ugyan elmarad a Tutanhamon-sír több mint 5 000 darabos felszerelésétől, azonban itt a Nílus-delta nedvesebb környezetében csak a nemesfémből és kőből készült tárgyak maradtak fenn.

Fáraók és tábornokok – Kik nyugodtak a sírokban?

A történelmet „nagy birodalmakra” és hozzájuk köthető „nagy vezetőkre” osztó szemléletnek köszönhetően bizonyos korszakok könnyen megkapják a zűrzavar, instabilitás, és főleg a hanyatlás bélyegeit. Ezeknek az értékítéleteknek a késői Újbirodalom, majd a rákövetkező, úgynevezett Harmadik átmeneti kor esetében részben van létjogosultságuk, azonban pont a taniszi leletek segítenek árnyalni a képet.

Mind az írott, mind a régészeti források már a 19. dinasztia közepétől, nagyjából a Kr. e. 13. század végétől olyan gazdasági, politikai, társadalmi és környezeti válságtünetekről árulkodnak, amelyek együttes képe egy globális krízist rajzolt ki, és a tudományos diskurzus a késő bronzkori mediterrán világ összeomlásaként foglalja össze, amelynek a Hettita birodalom és a Mükénéi civilizáció is áldozatul esett.

A természettudományos-éghajlattörténeti kutatások egy komolyabb kiszáradási időszakot azonosítottak a Földközi-tenger keleti medencéjében, amely megroppantotta a mezőgazdaságon alapuló társadalmak létfenntartását. A 20. dinasztia (Kr. e. 12–11. század) idején több forrás is említi a thébai sírokon dolgozó munkások ellátásának (=fizetésének) ismételt elmaradását, ami kiterjedt sztrájkhullámhoz vezetett már III. Ramszesz idején. Éhínségről írnak a hettitákkal kapcsolatban is, akiknek még Merneptah fáraó is élelmiszersegélyt küldött. Részben az éhínségre, részben a belső ellátás és rendfenntartás hiányára vezetik vissza a Királyok Völgyének szisztematikus kifosztását is, amelyről több 20. dinasztia korabeli „rendőrségi akta” jellegű papirusz is tudósít.

A megfelelő időjárás biztosítása minden premodern uralkodó és vallási rendszer feladata, mondhatni „kozmikus” kötelessége. A folyamatos belső ellátási problémák a 20. dinasztia végére az északi és déli országrész ellentétét okozták, rövid ideig polgárháborús konfliktusokat is kiváltottak. Elsősorban Théba környéke került ezek középpontjába, ahol az Amon főpapi tisztségeket betöltő család egyben hadseregparancsnoki és gazdasági vezetőt tisztségeket halmozva épített ki egy olyan rezsimet, amelyben döntéseket maga Amon adott orákulum formájában. Szmendész/Neszubanebdzsed alatt az északi Tanisz vált közben a királyi hatalom központjává, és ennek a 21. dinasztiának volt a tagja I. Pszuszennész és Amenemopet is.

Az éghajlatváltozás és éhínség a régióban migrációs nyomással is járt. A Földközi-tengeren keresztül az úgynevezett tengeri népek több hullámban támadták az egyiptomi, kis-ázsiai és közel-keleti partokat, váltogatva a fosztogatást és a letelepedési szándékot. Hasonló helyzetbe kerültek az Egyiptomtól nyugatra élő, összefoglalóan ma líbiaiként emlegetett törzsek (Líbia neve is az egyik korabeli törzs, a Libu nevéből eredhet), akik képesek voltak Memphiszt, vagy akár a thébai régiót is fenyegetni. A támadásokat a betelepülési hullámok szakították meg, több törzs is otthont kapott a fáraóktól, eredetüket valamennyire megőrizve betagozódtak az egyiptomi társadalomba, sokszor katonai szolgálatot teljesítve. Belőlük kerültek ki a Kr. e. 10–8. századra a Sesonk, Oszorkon, Takelót nevet viselők uralkodók a 22-23-24. dinasztiák részben párhuzamos ideje alatt. A 22. dinasztia egyes királyai választották Tanisz szentélykörzetét végső nyughelyüknek, hiszen közvetlen elődeik példáját követték.

A fentiek alapján Egyiptom egy általános hanyatlás irodalmi toposzát sugallhatná, azonban a Taniszban végzett ásatások segítenek cizellálni ezt a képet. A fáraóknak még mindig hatalmukban áll nemcsak templomokat, hanem egész városokat építeni, fejleszteni, sírjaikat monumentális kőtömbökből építeni, temérdek művészi aranykinccsel ellátni. I. Pszuszennész a Királyok Völgyéből hozat magának szarkofágot, és az északi fáraók uralkodási évszámait a déli országrészben továbbra is feljegyzik. Apokaliptikus világvégét, mai filmeket idéző kataklizmát Egyiptomban nem látunk, de a korabeli irodalmi műveik, főleg Venamon jelentése érzékletesen árulkodnak a változó világ bajairól.

Ramszesz, Sisák és Indiana Jones

Pierre Montet haláláig meg volt győződve arról, hogy II. Ramszesz egykori fővárosát találta meg, azonban a 20. század második felében induló kiterjedt, egyre modernebb tudományos módszerekkel dolgozó osztrák ásatások Manfred Bietak vezetésével Qantir és Tell ed-Dabaa területén azonosították az egykori Per-Ramszeszt és megtalálták a hükszoszok valóban elő-ázsiai kulturális eredetet mutató leleteit is. A Harmadik átmeneti kor egyre fontosabb és népszerűbb kutatási téma, nemzetközi konferenciák sorát szervezték az elmúlt években, és elkészültek a korabeli feliratos vagy régészeti emlékek átfogó kiadványai is. A múzeumi gyűjtemények szintén jobban figyelnek a kor emlékeire, a Szépművészeti Múzeum két Sesonk-emléket is őriz. Tanisz feltárását a francia régészek folytatták, és Montet nyomdokain haladva ma már összesen hét sírépítményt ismerünk a királyi temetőből. Érintetlen aranykincsek nem kerültek elő.

Pierre Montet munkájának nemzetközi elismerését a maga idejében a II. világháború megakadályozta, munkája azonban Hollywoodnak köszönhetően került újra reflektorfénybe. Indiana Jones ugyanis az Elveszett frigyláda fosztogatóiban éppen Taniszban keresi az ószövetségi kincset, amikor beesik egy földalatti verembe. A háttérben éppen egy feltáró expedíciót látunk dolgozni. Az egész jelenet más szempontból sem puszta fikció, hiszen az Ószövetség szerint Sisák, Egyiptom királya fosztotta ki először Jeruzsálemet. Ebben a történetben valószínűleg a taniszi fáraókat követő és a 22. dinasztiát alapító I. Sesonk fáraót ismerhetjük fel, aki karnaki felirata szerint Kr. e. 925-ben hadseregével valóban felvonult és zsákmányolt Szíria-Palesztinában.