Megkezdődik az olasz–török háború

Olaszország gyarmatosít

Olaszország az egyik leggyengébb gyarmatosító államnak számított, akinek valós ereje eltörpült a többi nagyhatalom mellett. Itália a nemzeti egységet is csak külföldi segítséggel tudta létrehozni, ráadásul az olasz államok egyesítése, a nemzetállam megteremtése a többi nagy európai államhoz képest később történt. 1861-ben kiáltották ki az Olasz Királyságot, Velence 1866-ban, Róma pedig csak 1870-ben lett az egységes királyság része, így a fiatal ország csak megkésve tudott nekiállni a gyarmatosításnak. Horvát Jenő történész találóan idézte fel ezzel kapcsolatban Otto von Bismarck egyik mondását: az olaszoknak ugyanolyan nagy az étvágya a gyarmatosításra, mint az angoloknak és a franciáknak, csak rosszak a fogaik.

A nagyhatalmi státusz megszerzéséről álmodozó, már egységes Olaszország igen hamar gazdasági és politikai vetélkedésbe került Franciaországgal. 1881-ben a franciák elfoglalták Tuniszt, ez pedig szinte egyenes úton vezetett ahhoz, hogy 1882-ben Olaszország szövetségre lépjen Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával. Az olasz gyarmatszerzési törekvések a nyolcvanas években erősödtek fel, nagy részben azért, hogy a hatalmon lévő politikai elit az akkoriban jelentkező belpolitikai válságot levezesse. Róma a nyolcvanas évek végétől a mai Szomália és Eritrea területén szerzett gyarmatokat, az Abesszínia (Etiópia) meghódítása azonban 1896-ban teljes kudarcot vallott. Többek között ez a vereség késztette arra Olaszországot, hogy rendezze kapcsolatait Franciaországgal: a két ország befejezte az egymással szemben folytatott vámháborút, illetve elkezdték az észak-afrikai érdekeik egyeztetését. 

Líbia, az új Eldorádó?

Olaszországban a századforduló után egyre jobban erősödő nacionalizmus komoly nyomás alá helyezte az olasz kormányt, szinte elvárás lett, hogy a királyság szerezzen további, az anyaországtól távoli területeket. Az olasz politikai vezetőség elsősorban a Balkán és Észak-Afrika felé tekintett, s komoly gazdasági lépéseket is tett, hogy maga felé vonzza az elsősorban oszmán fennhatóság alá tartozó területeket. Mindezzel párhuzamosan a Törökországban hatalomra kerülő, erőteljesen nacionalista ifjútörökök azon kezdtek el dolgozni, hogy megszilárdítsák Isztambul uralmát olyan távoli földeken is, amelyek csak névleg tartoztak a birodalomhoz, mint például Tripolitánia és Kirenaika (mai Líbia területei). Nem kellett sokat várni, hogy a két fél emiatt komoly ellentétbe kerüljön egymással.

Az olasz közvélemény pártolta ezen területek elfoglalását: az olaszok úgy tekintettek ezekre a helyekre mint az új Eldorádó, tele gazdag nyersanyagforrásokkal, piaci lehetőségekkel, sőt, olyan földekre, amelyek még az olasz túlnépesedési problémát is könnyedén megoldhatják majd. Kazareczki Noémi történész részletesen foglalkozott Zubovits Fedor katona és haditudósító sokoldalú életútjával, aki lehetőséget kapott, hogy az 1911-es olasz–török háborút a lehető legközelebbről figyelje. Zubovits az alábbiakat írta a magyar sajtónak, még a háborút megelőzően, hogy a Tripolitániába és Kirenaikába utazó olasz ügynökök hogyan festették le ezeket a területeket: „Az agrikultura ügynöke elmondotta, hogy ha kavicsot vetnek is, árpa, kukorica, bab lesz belőle. […] A bányaipar embere […] a világ összes fémét megtalálta. A politikai ügynökök pedig a föld legszelidebb bárányainak ecsetelték az arabsokat, akik alig várják a török iga lerázását és napi imájukban arra kérik Allaht, hogy mielőbb lehessenek már alattvalói az olasz trikolórénak.” 

Vajójában azonban egész más történt: egy könnyűnek induló hadivállalkozás helyett az olaszoknak egy hosszú és véres háborút kellett vívniuk Líbiáért. Az olasz kormány egy ultimátumot küldött a török félnek 1911. szeptember 27-én, hogy ürítsék ki a szóban forgó területeket, majd miután ez elutasításra került szeptember 29-én, az olaszok még aznap hadat is üzentek. A 35 ezer főből álló olasz expedíciós hadsereg első egységei 1911. október 5-én szálltak partra Tripoliban, a törökök csak néhány ezres helyőrséggel rendelkeztek. Bár a part menti városokat az olaszok könnyedén elfoglalták, ahogy haladtak a szárazföld belseje felé, úgy növekedtek a nehézségeik, illetve az ellenség ellenállása is. Nehezítő körülmény volt, hogy az előzetes várakozásokkal szemben a helyiek nem felszabadítóként fogadták őket, az arab törzsek a törökök irányítása alatt gerillaháborúba kezdtek a megszállók ellen.

Reakciók a Monarchiában

A korabeli magyar sajtó jelentős része elítélte az olaszok agresszív lépését, és sokkal inkább a török féllel szimpatizált. Megfogalmazódott egyrészt az az érv, hogy Olaszországnak háborúzás helyett a belföldi problémáival kellene foglalkoznia, másrészt felmerült az az aggodalom is, hogy a konfliktus tovább eszkalálódhat, akár a Balkánon is hatalmas felfordulást okozhat, ahonnét pedig már csak egy lépés lenne egy nagy háború kitörése.

A Friss Újság korabeli írása például jól érzékelteti a háborúval kapcsolatos ellenérzéseket és félelmeket: „A magyar nemzetet régi testvéri érzés fűzi az olasz nemzethez, amely érzésnek gyökere együttesen vívott szabadságharcokra nyulik vissza. Ez a testvéri szeretet nem gátolhatja a magyar népet abban, hogy az olaszok mostani lépését igazságosság és emberiesség szempontjából csunyának és menthetetlennek ne minősítse. Olaszország a legridegebben, erkölcsi mentséget sem keresve játsza el Törökországgal szemben a farkas és bárány meséjét. A bárány felturbálta a vizet, tehát a farkas felfalja – Tripolist. De még rosszabbat is tesz ez a farkas. A huszadik században, az emberiesség és polgárosultság korszakában ezernyi ezer ártatlan ember életét és Európa nyugalmát teszi kockára – merő kapzsiságból és hatalmi vágyból.”

Felsőbb szinteken is hasonló véleménnyel rendelkeztek, Alois Lexa von Aehrenthal, az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere például az alábbiakat mondta a háborúval kapcsolatban: „Mi legőszintébben kívánjuk az olasz–török háború mielőbbi befejezését, mert itt egy olyan fegyveres összecsapásról van szó, amely egy velünk szövetséges hatalom és egy olyan állam között folyik, amellyel barátságos kapcsolatokat tartunk fenn. A béke helyreállításához fűződő érdekeink annál is intenzívebbek, mert egy hosszabb háború veszéllyel járhatna a közel-kelet status qóujának tartósságára. Bizakodunk, hogy ez a veszély nem fog bekövetkezni.”

Érdekességek a háborúról

Ez a háborús konfliktus „dicsekedhet” azzal az elsőséggel, hogy először itt dobtak le bombát repülőgépről, 1911. november 1-jén. A dobás szót tényleg szó szerint kell érteni: Giulio Gavotti olasz pilóta visszaemlékezésében szerepel, hogy előre eltervezte, hogy meg fog próbálkozni ezzel, illetve, hogy számolt is azzal, ha sikerül neki, akkor ebben ő lehet az első. A bevetése során, miután észrevette a megsemmisíteni kívánt célpontot, egyik kezével erősen megragadta a kormányt, a másikkal pedig elővett egy másfél kilós bombát, és az ölébe vette. A megfelelő pillanatban kibiztosította és ledobta azt a kinézett célpontjára, egyúttal ügyelve arra, el ne találja a repülőgépének szárnyát. Még pár másodpercig láthatta a bombát, amint zuhant lefelé, aztán pedig eltűnt. „Kis idő múlva egy kis sötét felhőt látok a tábor közepén. Szerencsés vagyok. Eltaláltam a célt." – írta az olasz pilóta visszaemlékezésében. Ezzel a cselekedetével pedig egyben forradalmasította a hadviselést.

A háború a logisztika területén is hozott látványos eredményeket. Zubovits visszaemlékezése jól érzékelteti az itteni hadszíntér nehézségeit, amely majd a második világháború idején is szintén kemény dió volt a hadviselő feleknek. „Sejtelme sem lehet a sivatagban való előrenyomulásról annak, a ki nem látta. Tizenkét ló huz egyetlen ágyut. […] A világ egyetlen katonaságánál se láttam akkora szekerész-tábort, mint amekkora az olaszoknak van. Hihetetlen! Minden ezrednek több száz lova, szamara van. Minden tiszt igen nagy kofferén kivül ágyat és sátrat visz magával. Az altisztek is ládaszámra viszik saját fölszereléseiket magukkal. […] Több ló, öszvér, szamár van az olasz táborban, mint fegyver. Szerencsétlen egy hadjárat ez, ahol maga a természet esküdött össze az olaszok ellen: sivatag homokja, sziklák tömege, vízhiány…” 

A magyar haditudósító úgy látta, hogy ha az észak-afrikai hadszínteret nem választotta volna el a tenger Olaszországtól, akkor az olasz sereg fele már rég dezertált volna. A logisztikai problémákat csak tetézte, hogy a kezdeti 35 ezres olasz hadsereg létszámát – mivel elmaradt a gyors siker, és egyre csak keményebb ellenállásba ütköztek a törökök és a helyi arab törzsek részéről – 100 ezer főre kellett emelni.

Olasz győzelem – egy világháború nyitánya?

A háború elején az olaszok – még amikor bíztak a gyors győzelemben – próbálták a konfliktust szűkebb keretek között tartani, elsősorban a nagyhatalmak kedvéért, akik aggódtak a háború továbbterjedése miatt. A szárazföldön elszenvedett súlyos veszteségeik miatt azonban taktikát váltottak: a haditengerészetükre támaszkodva – amely jóval erősebb volt a töröknél – 1912 tavaszán a hadműveleteik súlyponthát áthelyezték az Égei- és a Földközi-tengerre, elkezdték bombázni a Dardanellák erődjét, sőt, partra szálltak Rodosz szigetén is. Az olaszok sikerével párhuzamosan elkezdtek zúgolódni a Balkán népei: a törökök ebben a helyzetben kénytelenek voltak felhagyni a a hadakozással. A háború a lausanne-i béke megkötésével ért véget 1912 október 18-án: Törökország elismerte Olaszország hatalmát a mai Líbia térsége felett – azonban a török szultán maradt e területek vallási vezetője – továbbá az olaszok megkapták a Dodekanészosz-szigeteket is.

Bár az Olasz Királyság hivatalosan az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségese volt, a magyar sajtó és a közvélemény inkább a törököket pártolta, és egyben aggódva figyelte, mi minden történik a Balkánon. Meg is volt az oka rá: Róma sikereit látva a Balkán népei felbátorodtak, és készek voltak közösen szembeszállni a törökkel. Előbb megalakították a Balkán Ligát, majd miután az apró Montenegró hadat üzent Törökországnak, kevesebb mint két héten belül az újonnan létrejött szövetség többi tagja is így tett. Az Oszmán Birodalom veszített, Szerbia pedig – főleg miután győztesen került ki a második Balkán-háborúból is – felbátorodott, s így még egy lépéssel közelebb kerültünk az első világháború kitöréséhez. Ennek a láncolatnak az egyik kezdő eleme volt az 1911–12-es olasz-török háború, illetve az olaszok győzelme.

Hogyan jött létre az egységes Olasz Királyság? Kik voltak az egységmozgalom vezető alakjai? Mit jelent a Risorgimento kifejezés? 

Fedezze fel a válaszokat Hahner Péter Risorgimento – Az egységes Olaszország létrejötte című cikkében!