Megalakult Tisza István második kormánya

Kormányalakítástól a világháború kirobbanásáig

Az 1905. évi országgyűlési választásokon elszenvedett vereséggel véget ért az 1867-es kiegyezés talaján álló Szabadelvű Párt 1875 óta tartó harminc éves egyeduralma, s vele együtt a szabadelvű korszak – 1903 novemberében Tisza István által alakított – utolsó kormánya is megbukott. A király által ezt követően miniszterelnökké kinevezett báró Fejérváry Géza darabontkormánya 1906 februárjában lemondani kényszerült, Tisza pedig bölcsebbnek látta a magyar politikai közvéleményben hitelét vesztett Szabadelvű Pártot feloszlatni. Az 1906. áprilisi választások után hatalomra került Wekerle-féle koalíciós kormányról kiderült, hogy nem tudott érdemi alternatívát kidolgozni.

Emiatt Ferenc József már 1908-tól kezdve mérlegelte, hogy újból Tisza Istvánt bízza meg kormányalakítással. Ezt ekkor még Tisza elutasította, az uralkodó helyette Tisza feltétlen hívét, Khuen-Héderváry Károlyt bízta meg kormányalakítással. Ezzel egyidőben, Tiszának Nemzeti Munkapárt néven 1909 végére sikerült újból egyesítenie a „nemzet és a dinasztia közti együttműködés szellemében”, az 1867-es alapokon politizáló magyar politikai csoportokat.

Az új párt 1910. február 19-én tartotta meg alakuló ülését. Négy hónappal később, az 1910. júniusi választásokon, a mandátumok 62 százalékát megszerezve, Tisza István teljes elégtételt vehetett azzal, hogy visszatért a szabadelvű korszakhoz hasonló egypárti kormányzáshoz. Az öt éve tartó belpolitikai bizonytalanságok, konfliktusok részeként a koalíciós kormány – Tisza kifejezésével szólva „úrlovas” – nemzetiségi politikája nyomán kiéleződtek a nemzetiségi kérdés körüli viták. Az 1907-ben elfogadott Lex Apponyi nyomán felerősödött magyarosítási tervek, a nemzetiségi törvény visszavonását sürgető beadványok, az egymást érő nemzetiségi sajtóperek például jelentős nemzetközi sajtóvisszhangot, valamint a magyarországi nemzetiségek szomszédos rokon nemzeteinek szolidaritását váltották ki.

Tisza István négy éven át hivatalban lévő második – gyakori megkülönböztető nevén: „háborús” – kormányának tagjai 1913. június 10-én a bécsi Schönbrunnban tették le az esküt a király előtt. Nem hirdettek új kormányprogramot, de egyértelművé tették, hogy a közelben lezajlott Balkán-háborúk, a nagyhatalmak közti növekvő feszültségek miatt a Monarchia – és annak részeként Magyarország – legfontosabb feladata a fenyegető nagy háború eshetőségére való minél alaposabb katonai, gazdasági, bel- és külpolitikai felkészülés. Ennek részeként hatványozott erővel folytatta a román egyházi vezetőkkel és politikusokkal a nemzetiségi paktumtárgyalásait. Jelezte továbbá azt is, hogy a románokkal való megegyezés eredményeit az ország többi nemzetiségére vonatkozóan is érvényesnek tekinti.

1914 elején, az egyre nehezebben folyó román tárgyalások idején, Tisza a magyarországi nemzetiségi konfliktusok okait és hátterét a következőképpen határozta meg: „… a nemzetiségi kérdés, ez lélektani kérdés. Ennek a megoldása a lelkekben kell, hogy folyjon. Ennek a megoldása semmi egyéb, mint az, hogy a magyar állampolgári érzés a lelkekben erősebb legyen a faji kérdésnél. És ez hogyan érhető el? Ez csak azoknak az intézkedéseknek az összességével érhető el, amelyek alkalmasak arra, hogy a magyar állampolgársági érzést domináló erejűvé tegyük a lelkekben.” Felismerte tehát a minden kisebbségi kérdés mögött meghúzódó lojalitás-dilemma súlyát és komolyságát, s igyekezett megnyerni a magyarországi görögkeleti és görögkatolikus egyházak és a Román Nemzeti Párt politikai képviselőit arra, hogy a koalíciós korszak nemzetiségi politikájával szakítva, közösen alakítsák ki az anyanyelv szabad használatára, valamint az anyanyelvi oktatási jogok és a nemzetiségi képviseleti elvek új játékszabályait.

Jóllehet a korabeli magyarországi politikai közvélemény értetlenül és fölöttébb kritikusan figyelte a magyar miniszterelnök erőfeszítéseit, 1914 nyarán már mindenkinek fel kellett ismernie azt, amit Tiszát ezekre a tárgyalásokra késztette. Az erdélyi románság iránti bukaresti, a dél-magyarországi szerb és a horvátországi fejleményeket figyelő belgrádi érdekeltségek, s nem kevésbé a tiroli, krajnai, dalmáciai olaszokkal kapcsolatos olaszországi érdeklődés, valamint a cseh–szlovák egységmozgalom prágai szálainak felértékelődése komoly kockázatokkal járhatott a háborús konfliktusban. Tisza István mindezekről folyamatosan konzultált a külügyminisztériumban és a hozzá közel álló bukaresti, belgrádi, római diplomatákkal.

Tisza István „háborús” miniszterelnökségének első éve a szarajevói merénylettel és az annak nyomán kialakult júniusi diplomáciai válsággal, illetve a közreműködésével elkészült 1914. július 23-i belgrádi jegyzék, illetve az öt nappal későbbi hadüzenetben játszott szerepével ért véget. Ebben a kritikus egy hónapban vált igazán kimagasló rangú közép-európai politikussá.

A szarajevói merénylet híre geszti birtokán érte a magyar miniszterelnököt. Két nappal később, június 30-án Bécsben tárgyalt a királlyal és Berchtold közös külügyminiszterrel a trónörökös halála nyomán kialakult helyzetről. Egy nappal később memorandumban foglalta össze álláspontját, amely kezdettől fogva több pontban eltért a bécsi és budapesti politikai elit által szorgalmazott azonnali és minél keményebb, katonai fellépéstől.

A magyar miniszterelnök a merénylethez közel eső időpontot nem tartotta megfelelőnek a hadüzenet elküldésére. Ennek alapvetőn négy okát jelölte meg. Egyrészt a merénylet körülményeinek, Szerbia felelősségének alapos tisztázása nélkül a hadüzenettel Bécs és Budapest a nemzetközi közvélemény és diplomácia világában könnyen a háború kirobbantójának hálátlan szerepébe juthatott volna. Másrészt, a központi hatalmak közül, Románia és Olaszország szövetségi hűségét sem a korlátozott balkáni konfliktus, sem az európai nagy háború kereti közt nem lehetett biztosra venni. Harmadrészt fontosnak tartotta, hogy a Szerbia elleni háborút Bulgária és lehetőség szerint Törökország szövetségének biztosítása után, a Monarchia szempontjából kedvező időpontban indítsák és előre jelentsék be, hogy a Monarchiának Szerbiával szemben semmilyen területi céljai nincsenek, ezért a háborút vele szemben annexió nélküli békével kívánják lezárni. Így kívánta Pétervár tudomására adni, hogy Bécs és Budapest nem akarja felszámolni az Oroszország szövetségének számító Szerb Királyságot. S végül a balkáni szövetséges háttér bizonytalanságai miatt fel kellett vetnie a korabeli ország területének egyharmadát jelentő Erdély biztonságának kérdését is.

Tisza kezdeti háborúellenes álláspontja napról napra gyengült. Ultimátum helyett figyelmeztető jegyzék elküldését szorgalmazta. A büntető háború kezdeményezése helyett – negatív belgrádi válasz esetén – a „kikényszerített háború” alternatíváját vetette fel. A háború kérdésében kezdettől fogva a Németországgal előre pontosan egyeztetett eljárás feltétlen híveként lépett fel. Berlin azonban egyre türelmetlenebb, háborút sürgető magatartást tanúsított, ami a júliusi válság második hetében oda vezetett, hogy a magyar kormányfő a közös minisztertanács egymást követő bécsi megbeszélésein magára maradt. Nem véletlen, hogy amikor július 18-án a minisztertanács ülésén Tisza beleegyezését adta a belgrádi jegyzék elküldéséhez, Tschirschky német követ azonnal tájékoztatta II. Vilmos (1888–1918) német császárt a helyzet változásáról. A jelentés eredeti példányára II. Vilmos Tisza lépését kommentálva azt írta: „Nos, végre egy igazi férfi.”

A dualizmuskori magyar államérdekek szempontjából konstans motívumnak számított a Monarchia és a Magyar Királyság konszolidált kelet- és délkelet-európai szomszédságpolitikai viszonyrendszere. Ennek érdekében a magyar kormány Bosznia-Hercegovina okkupációját és annexióját követően arra törekedett, hogy a szarajevói polgári kormányzat pozitív lépéseivel, a pravoszláv egyházak támogatásával, a kereskedelmi kapcsolatok bővítésével javítsa vagy legalábbis ne rontsa viszonyát Szerbiával, Romániával. Ugyancsak alapvető magyar nemzeti érdeknek számított a Balkán 19. századi államjogi átalakulása során létrejött nemzetállamokkal – Szerbiával, Bulgáriával, Romániával, Albániával – való jó viszony szorgalmazása, a történeti konfliktusok meghaladása.

A világháború kirobbanásakor is a Tisza-kormány által fontos magyar érdekként kezelt szempontnak számított az annexiómentes szerbiai béke tervének rögzítése. Tisza István a maga részéről a háború kirobbanása után sem kívánta ugyanis megváltoztatni a területi és nemzetiségi viszonyokat. Szerette volna megakadályozni a Monarchia és Magyarország népességén belül már egyébként is meglévő szláv demográfiai túlsúly további megerősödését. Attól tartott ugyanis, hogy az ilyen változások óhatatlanul a Monarchia nemzetiségi és államjogi szerkezetének megváltozásához, például a horvátok, csehek, lengyelek részéről már régóta követelt trialista, vagy föderalista megoldásokhoz vezettek volna.

Volt-e esélye az osztrák–magyar monarchikus állameszme nemzeti alapú megújításának, a dunai birodalom 11 nemzet közös hazájává, nemzetállamok szövetségévé való átalakításának? Hol a helye Jászi Oszkár 1918 októberében napvilágot látott konföderációs tervezetének a soknemzetiségű régió világháború utáni átalakítását tervező nagyhatalmi és kisnemzeti forgatókönyvek közt? És mit gondolt Bibó István Közép-Európa föderációs átalakításáról?

Fedezze fel a válaszokat a Szerző Közép-európai tervek és utópiák című tanulmányában!