Meg­tar­tó em­lé­ke­zet

Az el­múlt év­szá­za­dok há­bo­rúi so­rán éle­tü­ket vesz­tett ka­to­ná­kat a leg­több eset­ben tö­meg­sí­rok­ban föl­del­ték el, s ezt a felada­tot leg­több­ször nem a győz­te­sek vé­gez­ték el, ha­nem több­nyi­re a kör­nyék la­kos­sá­ga. Volt, ami­kor ön­ként – fő­leg ha az „övéik­ről” volt szó –, s volt, ami­kor kény­szer ha­tá­sá­ra vé­gez­tek el a „felada­tot”. A le­he­tő­ség sze­rin­ti gyors és tö­me­ges te­me­té­sek­re nem egy eset­ben – vagy szin­te ki­vé­tel nél­kül min­dig – kö­ze­gész­ség­ügyi ok­ból ke­rült sor.

Is­me­re­te­sek a ma­gyar múlt­ból olyan pél­dák, ami­kor fő­ne­me­si csa­lád tag­ja vál­lal­ko­zott ar­ra, hogy job­bá­gyai se­gít­sé­gé­vel te­mes­se/te­met­tes­se el a hő­si ha­lot­ta­kat. Ka­ni­zsai Do­rottya cse­le­ke­de­te tör­té­nel­mi­vé ma­gasz­to­sult, ami­kor a mo­há­csi csat­vesz­tés (1526) után a ma­gyar eleset­tek föl­di ma­rad­vá­nyait mél­tó mó­don te­met­tet­te el.

A tör­té­ne­lem fo­lya­mán az egy­más­sal szem­ben ál­ló/ha­da­ko­zó fe­lek kö­zött kiala­kult az a gya­kor­lat – amely egyéb­ként nem min­dig ér­vé­nye­sült –, hogy egy­más ha­lot­tait is meg­fe­le­lő tisz­te­let­tel ke­zel­jék, megad­ják ne­kik a vég­tisz­tes­sé­get. Ez a pél­dás­nak is te­kint­he­tő ma­ga­tar­tás a 19. szá­zad­ban tel­je­sen el­fo­ga­dot­tá vált, és a szo­kás­jo­got las­san a nem­zet­kö­zi sza­bá­lyo­zás vál­tot­ta fel. A kü­lön­bö­ző or­szá­gok nem­zet­kö­zi