Még hidegebb napok

1944–45-ben a Tito ve­zet­te új rend­szer tu­da­to­san nyúlt a tár­sa­da­lom meg­fé­lem­lí­té­sé­nek esz­kö­zé­hez. A meg­tor­lást, az ál­la­mi ter­ror kü­lön­bö­ző for­máit, köz­tük a tö­me­ges ki­vég­zé­se­ket, a ki­te­le­pí­té­se­ket, a va­gyon­el­kob­zást, a kény­szer­to­bor­zást, a csak vélt bű­nö­kért ki­sza­bott sú­lyos bör­tön­bün­te­té­se­ket, a szü­lő­föld­ről tör­té­nő örö­kös ki­til­tást min­den va­ló­sá­gos és fel­té­te­le­zett el­len­sé­gé­vel szem­ben al­kal­maz­ta. A rep­ressziót nem ke­rül­het­ték el a ma­gya­rok sem. A tö­me­ges ki­vég­zé­sek, a gyak­ran kö­zép­ko­ri mód­sze­re­ket idé­ző meg­tor­lá­sok rög­tön a par­ti­zá­nok 1944. ok­tó­be­r ele­ji dél­vi­dé­ki be­vo­nu­lá­sa­kor meg­kez­dőd­tek és 1944. no­vem­ber vé­géig tar­tot­tak. A rep­resszió ezután sem szűnt meg, de igye­kez­tek azt az adott kor­ban ér­vé­nyes „for­ra­dal­mi” jo­gi nor­mák kö­zé szo­rí­ta­ni.