rubicon

Magyarország és a Szovjetunió

16 perc olvasás

A szovjet befolyásolás és nyomásgyakorlás teljes egészében 1956 után sem szűnt meg, de az 1950-es években jellemző – nemritkán belpolitikai fordulatokat előidéző – beavatkozásokra sem Hruscsov, sem Brezsnyev alatt nem került sor. Kádár még a látszatát is kerülni igyekezett annak, hogy az egyes belpolitikai döntések szovjet nyomás vagy utasítás eredmé­nyeképpen születtek meg, ám a Szovjet­unióhoz való igazodási kényszer, különösen a külpolitikai vonalvezetésben, továbbra is megmaradt. A „korlátozott szuverenitás” doktrínája az 1968-as csehszlovákiai eseményekkor érvényesült a legerőteljesebben, ami komoly próbatétel elé állította a kétoldalú kapcsolatokat és a két pártvezető viszonyát is. A sokak által „különutasnak” tekintett Kádár menesztésére nem került ugyan sor, de a magyar gazdasági reformkísérlet elvérzett.

Magyarország és a Szovjetunió háború utáni kapcsolatrendszerének történetében 1956 egyfajta választóvonalat jelent. A magyarországi események és az azok megismétlődésétől való félelem mindkét oldalt a kapcsolatok jellegének újragondolására ösztönözte, és a szovjet vezetést arra késztette, hogy revízió alá vegye a kelet- és közép-európai országokkal addig folytatott politikáját, megváltoztassa annak módszereit és eszközeit. A megváltozott politika lényegét Hruscsov a következőképpen fejezte ki az 1958. novemberi szovjet–lengyel tárgyalások alkalmával: „Belpolitikai kérdésekben mi senkire nem erőszakolunk rá semmit, ha pedig valamit tanácsolunk, azt egyenesen [megmondjuk]. Mindenről önök döntenek. Nemzetközi kérdésekben elmondjuk a véleményünket, és itt tanácskozunk. Ez nem irányítás vagy parancsnoklás, ha­nem politikai számítás.”

Hiba lenne ugyanakkor

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.