Magyar világutazók távoli világrészeken

A va­dász­él­mé­nyek iz­gal­mait meg­sok­szo­roz­hat­ja, ha eg­zo­ti­kus tá­ja­kon, a ha­zai­tól min­den vo­nat­ko­zás­ban el­té­rő tá­ji kör­nye­zet­ben cser­kész­het a va­dász. A rit­ka pil­la­na­tok­ra, a vad elej­té­sé­re év­ti­ze­de­kig em­lék­szik, an­nak el­le­né­re, hogy út­leírá­sai­ban ter­je­del­me­sebb ré­sze­ket szen­tel az uta­zá­sok so­rán szer­zett él­mé­nyek­nek, ta­pasz­ta­la­tok­nak, em­be­ri ta­lál­ko­zá­sok­nak. A tá­vo­li vi­dé­ke­ken meg­tett utak, az eg­zo­ti­kus ős­er­dei vagy sza­van­nai, oly­kor ma­ga­s­hegy­sé­gi kör­nye­zet ön­ma­gá­ban el­lenáll­ha­tat­lan mág­nes­ként von­zot­ta ha­zánk fiait, vál­lal­ko­zó szel­le­mű, a koc­ká­za­tok­tól sem vissza­ria­dó va­dá­szait Af­ri­ka, Ázsia, Ame­ri­ka leg­ne­he­zeb­ben hoz­zá­fér­he­tő, leg­va­dabb tá­jai­ra.

A köz­tu­dat­ban so­káig élt az a vé­le­ke­dés, mely sze­rint a múlt­ban csak a va­gyo­nos, dús­gaz­dag arisz­tok­ra­ták en­ged­het­tek meg ma­guk­nak költ­sé­ges va­dász­uta­zá­so­kat. S va­ló­ban, a legis­mer­tebb va­dá­szok, Ap­po­nyi Hen­rik, Szé­che­nyi Zsig­mond, Te­le­ki Sá­muel, Voj­nich Osz­kár föld­bir­to­kaik jö­ve­del­mé­ből sze­rel­ték fel ka­ra­ván­jai­kat, s min­den ké­nye­lem­mel el­lá­tott va­dász­tá­bo­raik­ban fi­ze­tett he­lyi se­gí­tők tu­cat­jai les­ték kí­ván­sá­gai­kat. A ha­tal­mas úti­költ­ség, a ha­jó- és poggyász­je­gyek árá­nak elő­te­rem­té­se, a drá­ga lő­fegy­ve­rek és lő­sze­rek, a tá­bo­ri fel­sze­re­lé­sek meg­vá­sár­lá­sa, a lét­fenn­tar­tás biz­to­sí­tá­sa, az en­ge­dé­lyek be­szer­zé­se, az út­vo­na­lak meg­té­te­le, a va­dak bő­ré­nek, tró­feái­nak ki­ké­szí­té­se, ha­za­jut­ta­tá­sa, Af­ri­ká­ban a te­her­hor­dók, a pa­ga­zik és a he­lyi ve­ze­tők, a ki­ron­gó­zik fi­ze­té­se szá­muk­ra nem oko­zott nagy gon­do­kat, mert a duz­za­dó er­szény az ős­er­dők sű­rű­jé­ben is gyó­gyír­ként ha­tott szá­mos prob­lé­má­ra. A gaz­dag­ság azon­ban nem bűn, s elő­nyei nem ho­má­lyo­sít­hat­ják el te­he­tős va­dász­uta­zóink ér­de­meit. Az ő uta­zá­saik is messze túl­mu­tat­tak a kri­ti­ku­saik ál­tal csu­pán úri passzió­ként em­le­ge­tett te­vé­keny­sé­gen.

A va­ló­ság­ban azon­ban szá­mos sze­gény­sor­ból szár­ma­zó, va­gyon­ta­lan, de min­den meg­pró­bál­ta­tást vál­la­ló, lé­nye­gé­ben ön­fenn­tar­tó ma­gyar va­dászt is is­me­rünk. Ők ke­ser­ves mun­ká­val, ren­ge­teg nél­kü­lö­zés­sel, nyo­masz­tó bi­zony­ta­lan­ság­gal küsz­köd­ve jár­ták a vi­lá­got. Lét­fenn­tar­tá­suk min­den fel­té­te­lé­ről a va­dá­szat ré­vén, az elej­tett zsák­mány, a tró­feák, il­let­ve a kiegé­szí­tő te­vé­keny­ség­ként foly­ta­tott ál­lat­gyűj­tés és ér­té­ke­sí­tés ki­szá­mít­ha­tat­lan jö­ve­del­mé­ből kel­lett gon­dos­kod­niuk. A va­dász­zsák­mány szá­muk­ra a szó szo­ros ér­tel­mé­ben éle­tha­lál­kér­dés volt, mert meg­él­he­té­sü­ket ki­zá­ró­la­go­san ez biz­to­sí­tot­ta. Nem szá­mít­hat­tak ott­ho­ni tá­mo­ga­tás­ra, önere­jük­re, ta­lá­lé­kony­sá­guk­ra vol­tak utal­va. 

E ka­te­gó­riá­ba tar­to­zott Bí­ró La­jos, Xán­tus Já­nos, Kit­ten­ber­ger Kál­mán, Mé­szá­ros Kál­mán, Mol­nár Gá­bor és Sás­ka Lász­ló. Ők va­la­mennyien szin­te tel­je­sen önerő­ből, a nul­lá­ról in­dul­va tet­tek em­lé­ke­ze­tes va­dász­uta­kat, s hó­na­po­kig, oly­kor éve­kig tar­tó ex­pe­dí­cióik – ered­mé­nyei­ket te­kint­ve – sze­mer­nyit sem ma­rad­nak el va­gyo­no­sabb va­dász­tár­saik tel­je­sít­mé­nyei­től.