Magyar hadifoglyok Oroszországban, orosz hadifoglyok Magyarországon a Nagy Háború idején

A hadifogság intézménye nem számított újdonságnak az első világháború előestéjén. A hadifogoly mint státusz ugyanabban a pillanatban született meg, mint az első csata győztese és vesztese – és az ellenség kezébe kerülni hosszú évszázadokon át nem számított életbiztosításnak. 

A csata után a harctéren maradt sebesültekről először a 19. század második felétől gondoskodtak intézményi formában – a solferinói csata után megalakult Vöröskereszt vállalta magára ezt a feladatot. A század végén és a századfordulón pedig már egymást érték azok az egyezmények, melyek a sebesültekről és a hadifoglyokról, jogaik biztosításáról szóltak – mintha az európai államok megéreztek volna valamit a közelgő háborúból. Az 1907-es hágai konvenció a hadifoglyok jogait minden apró részletében rögzítette, lényegében a fogva tartó államnak úgy kellett bánnia az ellenséges katonával, mintha az a sajátja lett volna. 

Bár az egyezményeket nem sikerült teljes mértékben megvalósítani, minden fogva tartó állam a saját lehetőségeihez mérten megpróbált gondoskodni a hadifogoly minden emberi szükségletéről: szállásáról, élelmezéséről, ruházkodásáról és a szeretteivel történő kapcsolattartásról. A foglyok – kiváltképp a II. világháború alatti viszonyokhoz képest – rendezett körülmények között vészelték át ezt az időszakot, a békekötés után pedig szabadon visszatérhettek hazájukba.