Madeira szigetén nyugszik az utolsó magyar király

Mint ismeretes, IV. Károly az I. világháború végén kialakult közép-európai zűrzavarban kényszerült arra, hogy átmenetileg lemondjon császári és királyi hatalmának gyakorlásáról. 1919. március 24-én feleségével, illetve ekkor még öt gyermekével, brit közreműködéssel hagyta el az egyre veszélyesebbé váló Ausztriát és vonult száműzetésbe Svájcba. Ugyan a helvét hatóságok csak úgy voltak hajlandóak befogadni az uralkodót, ha tartózkodik a politikától, IV. Károly ebben az időszakban is mindvégig kapcsolatban maradt a hozzá hű legitimista csoportokkal, és nem tett le arról, hogy visszatérjen egykori birodalmába. Várta a kedvező pillanatot. Mindazonáltal Ausztria köztársasági fordulata és az 1919. április 3-án hozott bécsi parlamenti határozat, az ún. „Habsburg-törvény” után az 1920. március 1-én, rövid átmeneti időszakot követően államformáját tekintve ismét királysággá váló Magyarországon látszott egyedül lehetőség arra, hogy visszaszerezhesse politikai hatalmát.

Tanácsadóival egyeztetve 1921 tavaszán látta úgy, hogy megérett a helyzet a cselekvésre. Húsvétkor, miután nagy valószínűséggel a francia külügyminisztertől Zita királyné testvérei közvetítésével szóbeli biztatást is kapott, Magyarországra utazott és kísérletet tett a trón elfoglalására. Horthy Miklós magyar kormányzó azonban, elsősorban nemzetközi nyomásra hivatkozva, nem adta át a hatalmat a törvényes uralkodónak. A kudarc után IV. Károly kénytelen volt visszautazni Svájcba, ahol a helvét hatóságok csak átmenetileg fogadták vissza, és arra kötelezték, hogy hat hónapon belül távozzon családjával az országból. 1921-ben felmerült annak a lehetősége, hogy az uralkodópár a gyerekekkel rokonukhoz, a spanyol királyhoz költözzön, mégis más döntés született. IV. Károly magyar támogatóinak és feleségének biztatására, dunántúli magyar katonai alakulatokra támaszkodva 1921 októberében inkább ismét kísérletet tett magyarországi trónjának visszaszerzésére.

Ez a második próbálkozás már az első pillanatokban kis híján tragédiába torkollott. Az uralkodópár a Zürich melletti dübendorfi repülőtérről kívánt titokban Magyarországra indulni. A svájci légikikötő parancsnoka azonban csak Károly értékes karórájának átadása után volt hajlandó elállni annak megakadályozásától, hogy egy felszállásra nem megfelelően felkészített repülőgép mégis a levegőbe emelkedhessen. Vonakodása nem volt alaptalan, mert az indulást követően a túlzsúfolt és számos szabályt megszegő légi jármű majdnem a konstanzi tóba zuhant. Végül a kalandos úton mégis Magyarországra érkező királyi pár hatalomátvételi kísérlete számos hibás döntés és nem megfelelő előkészítés miatt ismét kudarcot vallott. IV. Károlyt és feleségét, aki elkísérte második magyarországi útjára, az 1921. október 23-án lezajlott budaörsi csata után Tatán az antant helyi képviselőinek közreműködésével őrizetbe vették a magyar kormányhű erők. Később, 1921. október 25-én a királyi párt a tihanyi bencés apátságba kísérték, amíg sorsukról nagyhatalmi döntés nem született.

A második visszatérési kísérletet óriási diplomáciai vihart kavart. Prága és Belgrád a Habsburg-ház azonnali trónfosztását és a királyi pár Magyarországról történő eltávolítását követelte, illetve megkezdődött a katonai mozgósítás is. Az európai nagyhatalmak a feszültségek oldására brit és olasz javaslatra a Nagykövetek Tanácsán keresztül Portugáliát kérték fel, hogy fogadja be a királyi párt Madeira szigetén. Elsősorban a római kormány ötlete volt, hogy a lehető legtávolabbra száműzzék az egykori Habsburg uralkodót, remélve, hogy így egy újabb visszatérés megakadályozható lehet. Az olasz vezetés különösen is aggódott, hogy IV. Károly nagyhatalmi támogatással hosszú távon mégiscsak vissza tudja szerezni hatalmát akár Ausztriában is, és így a saint-germaini békeszerződésben Olaszországhoz csatolt német ajkú tiroli területek hovatartozása is megkérdőjeleződhet.

A Nagykövetek Tanácsa döntését Portugália csak vonakodva, két kikötéssel fogadta el. Mindenekelőtt nem volt hajlandó a befogadott uralkodó és családja kiadásainak fedezésére. Lisszabonban hangsúlyozták továbbá, hogy IV. Károlyon kívül sem Zita királynét, sem gyermekeit nem tekintik fogolynak. Brit követelésre azonban hajlandóak volt az egykori uralkodót rendőri felügyelet alatt tartani, hogy meg ne szökjön a szigetről.

1921. október 31-én éjjel indult a királyi pár a távoli úti cél felé. Az utazást Nagy-Britannia szervezte és felügyelte. November 1-én Baja közelében, hatalmas ködben szállt fel Károly és Zita a HMS Glowworm cirkálóra. A hajó elindulása előtt a helyszínen megjelenő pápai nuncius szentmisét celebrált, és több legitimista személyiség is búcsút mondott a távozó királynak. Az uralkodópárt Galacig gróf Esterházy Sándor és felesége, Pallavicini György őrgróf és Boroviczény Aladárné (Schönborn Ágnes) udvarhölgy kísérték. Többen közülük a kalandos utazás első szakaszáról később visszaemlékezést is írtak. Több évtized távlatából a dunai cirkáló kapitánya, Arthur Snagge is beszámolt a hajóútról és a rábízott királyi pár magatartásáról, ennek a levélnek a másolata a Habsburg Ottó Alapítvány által kezelt archívumban is megtalálható. Nemcsak a jelenlévők követték nyomon Károly és Zita száműzetésének állomásait, hanem a magyar és a nemzetközi sajtó is élénk figyelemmel kísérte. Ezekből a forrásokból tudjuk, hogy a rendkívül alacsony dunai vízállás miatt csak körülményesen jutottak el a Fekete-tengerig. Galactól már csak gróf Hunyady József és felesége kísérte Károlyt és Zitát, saját költségükön, a többiek visszafordultak. A szulinai kikötőből november 7-én a HMS Cardiff brit könnyűcirkáló fedélzetén folytatták útjukat. Az utazásról naplót vezetett Lionel Fritzgerald Maitland-Kirwan kapitány, így ezeknek a napoknak az eseményeiről viszonylag részletes információink vannak. A királyi párt, amely hosszú ideig remélte, hogy Málta szigetére viszik őket, csak a Gibraltári-szorosnál értesítették a végső úti célról. A brit cirkáló 1921. november 19-én délelőtt érkezett meg Madeira szigetére, de, amint arról később a kapitány naplójában beszámolt, itt nem szállt ki azonnal a hajóból Károly és Zita, hanem egy rövid ünnepséggel búcsúztak el a legénységtől.

A portugál sziget rendkívül szívélyesen és nagy érdeklődéssel fogadta a királyi párt. Károlyt és kíséretét a Madeira fővárosában, Funchalban található Ried’s Hotelhez tartozó külön épületben, a Villa Victoriában helyezték el. A nagyköveti konferencia követelésének megfelelően a madeirai rendőrség ugyan parancsot kapott a száműzött király felügyeletére, de valójában elsősorban létszám- és pénzügyi gondok miatt csak tessék-lássék teljesítették ezt a kötelezettséget. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy Károly és környezete nemegyszer megkönyörült az utána kémkedő, egyébként rosszul fizetett rendőrökön, és alkalmanként kevés pénzel is segítette is őket.

Madeirára érkezésüket követően a királyi pár legfontosabb feladatának a Svájcban maradt gyerekeik szigetre utaztatásának megszervezését tartotta. Zita szinte azonnal kérvényezte, hogy elmehessen értük. A svájci utazást az is sürgette, hogy az ekkor hatéves második fiánál, Rudolfnál vakbélgyulladást állapítottak meg, és az operáció időpontját is kitűzték. Zita vízumkérelmét a portugál hatóságok jóindulatúan kezelték, de miután Edvard Beneš, Csehszlovákia akkori miniszterelnöke azzal az álhírrel állt elő, hogy az egykori magyar királyné csak azért akar Svájcba menni, hogy legidősebb fiát, Ottót a magyar trónra ültesse, a nagyköveti konferencia rövid időre megakadályozta, aztán pedig szigorú feltételekhez kötötte az ekkor már várandós Zita utazását. Az egykori királyné 1922 januárjában láthatta tehát viszont gyermekeit, de csak összesen néhány órára, mert a helvét hatóságok rendkívül szigorúan bántak vele. Svájc az eredeti megállapodásnál hamarabb kitessékelte Zitát az országból, aki végül Spanyolországban várta be gyermekeit, akiknek a vízuma csak január végére készült el. 

1922. február 2-án érkeztek meg a szigetre. Rudolf főherceg, akit januárban megoperáltak, csak március 2-án csatlakozott a családhoz. A gyerekek mellett ott voltak az udvarhölgyek, a korábbi személyzet és oktatóik, köztük a király udvari papja és Ottó főherceg magyartanára, Zsámboki páter. A villa, amit Károlynak bérleti díj fejében biztosítottak, kicsinek bizonyult, és a szigetre érkező számos turista is állandóan ott tolongott az alacsony kerítés előtt, hogy láthassa, miként él a száműzött császári család. Ezek a tényezők voltak az elsődleges okai annak, hogy az egykori uralkodó egy számára felajánlott, a várostól távolabb eső nyaralóba kívánt költözni. Károly Zita távolléte alatt, ami közel egy hónapot jelentett, megpróbált mindent megtenni, hogy a kinézett épületet lakhatóvá tegye. A száműzött király egyébként részletes naplót vezetett ezekről a napokról, amelyből kiderül, hogy a napi vallásos cselekedetek, rendszeres sajtóolvasás, audienciák mellett vadászni, motorcsónakozni, lovagolni is járt, és kifejezetten belopta magát a szigetlakók a szívébe.

A Funchal fölött magasló hegyen, 800 méter magasan fekvő nyaralóba még februárban beköltöztek, annak ellenére, hogy a tulajdonos óva intett az épület április előtti elfoglalásától. A villa nedves és hideg volt, és nehezen fűthető, de a városi nyüzsgéstől távoli, amit az uralkodó pár különösen fontosnak tartott a gyerekek érdekében. Károly számára fontos szempont volt, hogy a kiadásokat is csökkenteni tudták azzal, hogy elköltöztek Funchalból. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy minden korabeli hírrel szemben a család nem nyomorgott, számos anyagi segítséget kaptak, ráadásul a helyi portugál bankok korlátlan, alacsony kamatú hitel felvételét is biztosították az egykori uralkodónak. Ekkor még remény volt arra is, hogy a nagyköveti konferencia megnyugtató megoldást talál annak érdekében, hogy rendszeres pénzügyi forráshoz juthasson a száműzött király.

A közelmúltban előkerült, a gyermekek nevelői által vezetett naplók részletesen, napi szinten segítenek követni a család életét. Ezekből kitűnik, hogy kiemelkedő szerepet játszott életükben a katolikus hitükből fakadó vallási gyakorlatok végzése, a rendszeres szentmisehallgatás, rózsafüzér-imádság. Mindemellett azonban fontosak voltak a közös játékok, ünneplések, séták és a tanulás is. Az idilli időszakot azonban betegségek nehezítették meg. A gyerekek közül szinte mindig lázas volt valaki, és 1922. március idusán IV. Károly is ágynak dőlt. Az egykori uralkodó vélhetően spanyolnáthában alig kéthetes szenvedés után, április 1-én, harmincnégy évesen elhunyt. 

A Madeira szigetére márciusban érkező gróf Károlyi József beszámolói szerint fiatalkora ellenére Károly szinte teljesen ősz volt már a betegség előtt is, ami meglepte a magyar arisztokratát. A történelem viharai felőrölték ellenálló képességét. Császárként és királyként IV. Károly nagy tervekkel kezdte meg uralkodását. Számos modern intézkedést hozott, így például a világon elsőként felállította a népjóléti minisztériumot Ausztriában és Magyarországon is. Átfogó választási reformot is tervezett. Fontos változtatásokat vezetett be a hadseregben is, és – igaz, túl későn –a Monarchia nyugati felének föderációját is kihirdette. IV. Károly ezenkívül mindent megtett, hogy birodalmát ki tudja vezetni az I. világháborúból. Nem rajta, hanem az antant belső megosztottságán múlott, hogy békeajánlatai sikertelenek maradtak. A tervekből, amelyekkel 1916-ban megkezdte uralkodását, szinte semmi sem maradt, sőt a nagyhatalmi vezetők veszélyes személyként bélyegezték meg. A kudarcok, a száműzetés akaratlanul is megviselték. Elsőszülött fiának, Habsburg Ottónak későbbi visszaemlékezéseiből is tudjuk, hogy már megbetegedése előtt megpróbált mindent átadni gyermekeinek úgy, mint aki már a közeli halállal számol.

IV. Károlyt 1922. április 5-én a madeirai Monte község plébániatemplomában temették el. Zita és a gyerekek egy bő hónappal később orvosi javaslatra elköltöztek Spanyolországba, de ez a rövid közös együttlét örökre meghatározó maradt család számára. Károly legidősebb fia, Habsburg Ottó, aki a király halála előtti pillanatokban is együtt volt apjával, 1972-ben hosszabb cikkben emlékezett meg róla. Zárszóként ebből az írásból álljon itt egy rövid idézet.

„A Quinta do Monte betegszobájában mutatta meg nekem, hogy apám élete nem volt boldogtalan. […] Amikor az ember Teremtője elé áll, Ő előtte csak a kötelesség teljesítése és a jószándék számít. Isten nem azt várja az emberektől, hogy győzelmi jelentéseket hozzanak neki. A sikert Ő adja. Tőlünk csak azt várja, hogy a tőlünk telhető legjobbat tegyük.”