1912. június 7-én Kovács Gyula ellenzéki képviselő, a Függetlenségi és 48-as (Justh) Párt frakciójának tagja nem léphetett volna be a képviselőház üléstermébe. Az előző napokban verekedés miatt néhány képviselőtársával együtt őt is kitiltották, ezért a sajtókarzaton foglalt helyet, ott várta izgatottan a megfelelő alkalmat. 11 óra után néhány perccel az elnöki pulpituson megjelent Tisza István gróf, házelnök, hogy megnyissa az ülést. A gróf alig mondott két mondatot, Kovács a sajtókarzat korlátján átlépve az ülésterembe ugrott. „Van itt még egy ellenzéki képviselő” – kiáltotta, és forgópisztolyával három lövést adott le az elnöklő Tiszára.
A merénylet híven tükrözte a korszakra jellemző elmérgesedett politikai viszonyokat. Az ellenzéki támadások és a gyűlölet legfőbb célpontja a kormánypárt, a Nemzeti Munkapárt vezére, Tisza István, az országgyűlés elnöke volt. A századforduló kimagasló államférfija két ízben töltötte be a miniszterelnöki hivatalt. Nemzeti szabadelvűként hitt a szabadságban, a parlamentarizmusban, de mindenekelőtt magyar hazafinak tekintette magát, akinek a legfontosabb Magyarország egysége – vagy ahogy ő fogalmazott – „az osztatlan és egységes magyar állam” fenntartása és fejlődése volt. Emiatt tartotta múlhatatlanul fontosnak az Osztrák–Magyar Monarchia védelmi képességeinek megerősítését, az országgyűlés előtt lévő véderőtörvény keresztülvitelét.

Forrás: Wikimedia Commons
Tisza, mint kortársai közt egyre többen, a közelgő nagy háborútól tartott: „Folytonosan kísért bennünket egy nagy európai háború veszélye és szelleme… Nekünk készen kell lennünk és pedig békében kell elkészülnünk a háborúra” – vallotta. A délszláv és a román irredenta törekvések, valamint az orosz birodalom olyan fenyegetést jelentett a kiegyezéskori Monarchia és Magyarország fennmaradására, ami megkívánta az erős hadsereget. Az ellenzék azonban már tizenegy hónapja obstrukcióval lehetetlenítette el a véderőjavaslat tárgyalását.
Az obstrukció a kor parlamenti ellenzékének legfőbb fegyvere volt; a lényege, hogy általa a legváltozatosabb módszerekkel lehetett hátráltatni egy-egy törvény elfogadását. Az eszközök közé tartoztak a végeérhetetlen, többórás szónoklatok, a legapróbb kérdésekről tartott név szerinti szavazások kikényszerítése, illetve végső esetben zajkeltő eszközök, sípok, kereplők és trombiták bevetése is. Volt eset, amikor az ellenzéki képviselők még a teremőrök provokatív bántalmazásától sem riadtak vissza.
1912. május 22-én az országgyűlés munkapárti többsége Tisza Istvánt választotta házelnökké, az egyetlen embert, akiről feltételezni lehetett, hogy van ereje és bátorsága letörni az obstrukciót. A választás sem ment botrány nélkül; az ülésterem közepére állított szavazóurnát éppen Kovács Gyula próbálta meg elragadni, de a kormánypárti képviselők leteperték. Tisza megválasztása olaj volt a tűzre; a politikai feszültség másnap tüntetésekhez, majd erőszakhoz vezetett. A rendőrség és a tüntetők összecsapásának hat halálos áldozata és sok sebesültje volt.
Végül néhány nappal később, június 4-én Tisza a magyar parlamentarizmus történetében példátlan eszközhöz folyamodott: a házszabályt megkerülve fogadtatta el az országgyűlés többségével a véderőjavaslatot, ráadásul a tiltakozó és az ülés folytatását trombitálással és sípolással lehetetlenné tevő képviselőket karhatalommal vezettette ki a teremből. Az eljárás rendkívüli felháborodást keltett a sajtó és a közvélemény ellenzéki oldalán. Tisza sokak szemében ekkortól gyűlölet tárgya lett: törvénytelenséggel, zsarnoki önkénnyel, az alkotmány sárba tiprásával, becstelenséggel vádolták.
Ebben a végletekig felfokozott hangulatban ragadott fegyvert 1912. június 7-én Kovács Gyula. Forgópisztolyából összesen négy lövést adott le. Az első hárommal Tisza Istvánt célozta, ám mindegyik lövés célt tévesztett – az egyik lövés nyomát máig is őrzi az elnöki pulpitus faburkolata. A negyedik golyót önmagának szánta a merénylő: a helyszínen főbe lőtte magát.
Tisza megőrizte a hidegvérét, a szemtanúk szerint egyáltalán nem zavarta meg az incidens. Csak a karzaton ülő feleségének jelezte egy kézmozdulattal, hogy nem érte baj, aztán néhány sajnálkozó szót követően folytatta az ülés levezetését. „Tisztelt Ház! A most lefolyt eset egy szerencsétlen őrültnek a cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól” – mondta Tisza, ám ebben tévedett.
Először mindenki azt hitte, hogy a negyedik lövés halálos volt, ám Kovács nemcsak Tiszát, de önmagát is elhibázta, mindössze könnyebb sérülést szenvedett, hamar felépült. Az ellenzék és a közvélemény egy része a nemzet megmentőjeként ünnepelte, kórházi ágyát ellepték a rajongók virágai. Az ellenzéki sajtó a merényletet is a Tisza elleni gyűlöletkeltésre használta fel. A merénylet másnapján – a korabeli politikai publicisztika minden szabályát megszegve – így írt a Népszava a „Tisza gazsága kimeríthetetlen” című cikkében: „Ennek a szerencsétlen országnak a becsületét még mindig tapossa, köpdösi Tisza, az őrült gazember. […] Az ellenzék pénteken is megtette, amit tehetett […] Engednek az erőszaknak, mert azzal mit sem érne az ország, ha módot adnának a legfőbb bitangnak arra, hogy sorra legyilkoltassa őket. Mert ez a tébolyult állat képes lenne erre is.”
Tiszát nem félemlítette meg a gyilkossági kísérlet, és azt sem bánta, hogy a közvélemény egy része és az ellenzéki lapok hősként ünnepelték a merénylőt, ám a bírósági ítélet elkeserítette. Kovács Gyula ügye 1912 decemberében került az igazságszolgáltatás elé, ám az esküdtszék öntudatzavarra hivatkozva felmentette a gyilkossági kísérlet vádja alól. Az ítéletben Tisza és sokan mások is a közállapotok végletes züllését, elvadulását látták; Fejérváry Géza báró, egykori miniszterelnök egy tudósítás szerint így nyilatkozott: „Nem maradok olyan országban, ahol ilyen gyalázatosságok történhetnek” – és valóban el is költözött Bécsbe. Bizonyára ez a botrányos ítélet is közrejátszott abban, hogy az országgyűlés 1914-től az esküdtek szerepét korlátozó intézkedést hozott.
Kovács Gyula rövid politikai pályafutása azonban véget ért. Hamarosan lemondott a képviselőségről, és eltűnt a közéletből is. Amerikai emigrációban halt meg 1963-ban, 89 éves korában.
Az országgyűlésben eldördülő lövések nem hatottak kijózanítólag a politikai közhangulatra. Tisza István 1913-tól ismét miniszterelnök lett, és további pályája során végig számolnia kellett azzal, hogy valahol készülődnek a gyilkosai. Amikor 1916-ban egy merénylő lelőtte Karl Stürgkh osztrák miniszterelnököt, Tisza így emlékezett rá: „Nagyon értettük egymást Károllyal. Mind a ketten tudtuk, hogy meg fognak gyilkolni, de én azt hittem, előbb rajtam lesz a sor.” Érezte, aligha kerülheti el a tragikus véget. Mindez azonban nem rettentette el attól, hogy mindig azt tegye, amit az ország szempontjából a leghelyesebbnek gondolt.
Pályafutása során Tisza István ellen később több merényletet is megkíséreltek, míg végül az utolsó alkalmával beteljesedett a végzete: 1918. október 31-én a Hermina úti villájában a forradalmi katonatanácshoz köthető fegyveresek agyonlőtték.