Lövések az országgyűlésben

1912. június 7-én Kovács Gyula ellenzéki képviselő, a Függetlenségi és 48-as (Justh) Párt frakciójának tagja nem léphetett volna be a képviselőház üléstermébe. Az előző napokban verekedés miatt néhány képviselőtársával együtt őt is kitiltották, ezért a sajtókarzaton foglalt helyet, ott várta izgatottan a megfelelő alkalmat. 11 óra után néhány perccel az elnöki pulpituson megjelent Tisza István gróf, házelnök, hogy megnyissa az ülést. A gróf alig mondott két mondatot, Kovács a sajtókarzat korlátján átlépve az ülésterembe ugrott. „Van itt még egy ellenzéki képviselő” – kiáltotta, és forgópisztolyával három lövést adott le az elnöklő Tiszára.

A merénylet híven tükrözte a korszakra jellemző elmérgesedett politikai viszonyokat. Az ellenzéki támadások és a gyűlölet legfőbb célpontja a kormánypárt, a Nemzeti Munkapárt vezére, Tisza István, az országgyűlés elnöke volt. A századforduló kimagasló államférfija két ízben töltötte be a miniszterelnöki hivatalt. Nemzeti szabadelvűként hitt a szabadságban, a parlamentarizmusban, de mindenekelőtt magyar hazafinak tekintette magát, akinek a legfontosabb Magyarország egysége – vagy ahogy ő fogalmazott – „az osztatlan és egységes magyar állam” fenntartása és fejlődése volt. Emiatt tartotta múlhatatlanul fontosnak az Osztrák–Magyar Monarchia védelmi képességeinek megerősítését, az országgyűlés előtt lévő véderőtörvény keresztülvitelét.

Tisza, mint kortársai közt egyre többen, a közelgő nagy háborútól tartott: „Folytonosan kísért bennünket egy nagy európai háború veszélye és szelleme… Nekünk készen kell lennünk és pedig békében kell elkészülnünk a háborúra” – vallotta. A délszláv és a román irredenta törekvések, valamint az orosz birodalom olyan fenyegetést jelentett a kiegyezéskori Monarchia és Magyarország fennmaradására, ami megkívánta az erős hadsereget. Az ellenzék azonban már tizenegy hónapja obstrukcióval lehetetlenítette el a véderőjavaslat tárgyalását.

Az obstrukció a kor parlamenti ellenzékének legfőbb fegyvere volt; a lényege, hogy általa a legváltozatosabb módszerekkel lehetett hátráltatni egy-egy törvény elfogadását. Az eszközök közé tartoztak a végeérhetetlen, többórás szónoklatok, a legapróbb kérdésekről tartott név szerinti szavazások kikényszerítése, illetve végső esetben zajkeltő eszközök, sípok, kereplők és trombiták bevetése is. Volt eset, amikor az ellenzéki képviselők még a teremőrök provokatív bántalmazásától sem riadtak vissza.

1912. május 22-én az országgyűlés munkapárti többsége Tisza Istvánt választotta házelnökké, az egyetlen embert, akiről feltételezni lehetett, hogy van ereje és bátorsága letörni az obstrukciót. A választás sem ment botrány nélkül; az ülésterem közepére állított szavazóurnát éppen Kovács Gyula próbálta meg elragadni, de a kormánypárti képviselők leteperték. Tisza megválasztása olaj volt a tűzre; a politikai feszültség másnap tüntetésekhez, majd erőszakhoz vezetett. A rendőrség és a tüntetők összecsapásának hat halálos áldozata és sok sebesültje volt.

Végül néhány nappal később, június 4-én Tisza a magyar parlamentarizmus történetében példátlan eszközhöz folyamodott: a házszabályt megkerülve fogadtatta el az országgyűlés többségével a véderőjavaslatot, ráadásul a tiltakozó és az ülés folytatását trombitálással és sípolással lehetetlenné tevő képviselőket karhatalommal vezettette ki a teremből. Az eljárás rendkívüli felháborodást keltett a sajtó és a közvélemény ellenzéki oldalán. Tisza sokak szemében ekkortól gyűlölet tárgya lett: törvénytelenséggel, zsarnoki önkénnyel, az alkotmány sárba tiprásával, becstelenséggel vádolták.

Ebben a végletekig felfokozott hangulatban ragadott fegyvert 1912. június 7-én Kovács Gyula. Forgópisztolyából összesen négy lövést adott le. Az első hárommal Tisza Istvánt célozta, ám mindegyik lövés célt tévesztett – az egyik lövés nyomát máig is őrzi az elnöki pulpitus faburkolata. A negyedik golyót önmagának szánta a merénylő: a helyszínen főbe lőtte magát.

Tisza megőrizte a hidegvérét, a szemtanúk szerint egyáltalán nem zavarta meg az incidens. Csak a karzaton ülő feleségének jelezte egy kézmozdulattal, hogy nem érte baj, aztán néhány sajnálkozó szót követően folytatta az ülés levezetését. „Tisztelt Ház! A most lefolyt eset egy szerencsétlen őrültnek a cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól” – mondta Tisza, ám ebben tévedett.

Először mindenki azt hitte, hogy a negyedik lövés halálos volt, ám Kovács nemcsak Tiszát, de önmagát is elhibázta, mindössze könnyebb sérülést szenvedett, hamar felépült. Az ellenzék és a közvélemény egy része a nemzet megmentőjeként ünnepelte, kórházi ágyát ellepték a rajongók virágai. Az ellenzéki sajtó a merényletet is a Tisza elleni gyűlöletkeltésre használta fel. A merénylet másnapján – a korabeli politikai publicisztika minden szabályát megszegve – így írt a Népszava a „Tisza gazsága kimeríthetetlen” című cikkében: „Ennek a szerencsétlen országnak a becsületét még mindig tapossa, köpdösi Tisza, az őrült gazember. […] Az ellenzék pénteken is megtette, amit tehetett […] Engednek az erőszaknak, mert azzal mit sem érne az ország, ha módot adnának a legfőbb bitangnak arra, hogy sorra legyilkoltassa őket. Mert ez a tébolyult állat képes lenne erre is.”

Tiszát nem félemlítette meg a gyilkossági kísérlet, és azt sem bánta, hogy a közvélemény egy része és az ellenzéki lapok hősként ünnepelték a merénylőt, ám a bírósági ítélet elkeserítette. Kovács Gyula ügye 1912 decemberében került az igazságszolgáltatás elé, ám az esküdtszék öntudatzavarra hivatkozva felmentette a gyilkossági kísérlet vádja alól. Az ítéletben Tisza és sokan mások is a közállapotok végletes züllését, elvadulását látták; Fejérváry Géza báró, egykori miniszterelnök egy tudósítás szerint így nyilatkozott: „Nem maradok olyan országban, ahol ilyen gyalázatosságok történhetnek” – és valóban el is költözött Bécsbe. Bizonyára ez a botrányos ítélet is közrejátszott abban, hogy az országgyűlés 1914-től az esküdtek szerepét korlátozó intézkedést hozott.

Kovács Gyula rövid politikai pályafutása azonban véget ért. Hamarosan lemondott a képviselőségről, és eltűnt a közéletből is. Amerikai emigrációban halt meg 1963-ban, 89 éves korában.

Az országgyűlésben eldördülő lövések nem hatottak kijózanítólag a politikai közhangulatra. Tisza István 1913-tól ismét miniszterelnök lett, és további pályája során végig számolnia kellett azzal, hogy valahol készülődnek a gyilkosai. Amikor 1916-ban egy merénylő lelőtte Karl Stürgkh osztrák miniszterelnököt, Tisza így emlékezett rá: „Nagyon értettük egymást Károllyal. Mind a ketten tudtuk, hogy meg fognak gyilkolni, de én azt hittem, előbb rajtam lesz a sor.” Érezte, aligha kerülheti el a tragikus véget. Mindez azonban nem rettentette el attól, hogy mindig azt tegye, amit az ország szempontjából a leghelyesebbnek gondolt.

Pályafutása során Tisza István ellen később több merényletet is megkíséreltek, míg végül az utolsó alkalmával beteljesedett a végzete: 1918. október 31-én a Hermina úti villájában a forradalmi katonatanácshoz köthető fegyveresek agyonlőtték.