Locarno szelleme

A weimari külpolitika fő törekvése először főleg a teljesíthető jóvátételi megoldásokra irányult, s ez határozta meg az 1920–1924 közötti nemzetközi konferenciákat. Emellett a külügyminisztérium és bizonyos ipari körök (elsősorban a feldolgozó- és elektromos ipar, de a nehézipar erői is) a Szovjetunióval való intenzív együttműködést sürgették. A szovjet–orosz gazdaság talpra állítása és kereskedelmi partnerré fejlesztése érdekében Rathenau előbb nemzetközi szindikátus felállításán munkálkodott. Miután az 1922. április–májusban Genuába összehívott nemzetközi gazdasági konferencián meghiúsult a nemzetközi vállalkozás, a szovjet és német résztvevők 1922. április 16-án Rapallóban aláírták szerződésüket, amelyben a két állam kölcsönösen lemondott a háborús kártérítésről, megállapodtak a legnagyobb kedvezményen nyugvó kereskedelmi szerződésről és a diplomáciai kapcsolatok felvételéről.

Rathenau meggyilkolása után Gustav Stresemann külügyminiszter a Német Birodalmat szuverén és a nemzetközi rendszer egyenjogú hatalmává kívánta emelni, amelynek legfőbb feltétele a német gazdaság ereje. „Külpolitikánk egyedüli nagy fegyverét gazdasági állapotunkban látom, mégpedig gazdasági állapotunkban mint fogyasztó ország, s gazdasági állapotunkban mint nagy adós ország más nemzetekkel szemben”. Ezért 1925 januárjában Chamberlain brit külügyminiszternek nyugat-európai biztonsági szerződés javaslatát juttatta el. Intenzív jegyzékváltás után végül az 1925. október 5–16-i locarnói konferencián írták alá a szerződéseket. A garanciaszerződésekben Németország, illetve Franciaország és Belgium lemondott a fennálló határok erőszakos megváltoztatásáról, amelyért Olaszország és Anglia vállalt garanciát. A garanciaszerződést kiegészítették Németország Franciaországgal, Belgiummal, Lengyelországgal és Csehszlovákiával kötött választott bírósági szerződésével, valamint Franciaország Lengyelországgal és Csehszlovákiával kötött kölcsönös garanciális szerződésével.

Stresemann politikáját s „Locarno szellemét” – a győztes és legyőzött partneri viszonyát – kevesen értették meg Németországban. A nacionalista körök a versailles-i szerződéshez hasonló vádaskodásba kezdtek, s még saját pártjában is ellenkezéssel találkozott. A Reichstag jóváhagyását végül is csak a szociáldemokrata szavazatokkal sikerült megszereznie.

Stresemann nemcsak Nyugatra tekintett: 1926. április 26-án német–szovjet barátsági szerződést írtak alá, amely a Szovjetuniónak a kereskedelempolitikai megállapodásokon túlmenően német semlegességet biztosított harmadik hatalommal folytatott háborúja esetén. Így Lengyelország és a Szovjetunió