Litván György

Idő­igé­nyes hi­va­tás a tör­té­né­szi, ide nem elég a te­het­ség, ren­ge­te­get kell ta­nul­ni, ku­tat­ni, tá­jé­ko­zód­ni an­nak, aki ma­ra­dan­dó ered­ményt akar elér­ni. Ezért azt mond­juk, nem jó ké­sőn kez­de­ni, mi­kor az egész rö­vid­re sza­bott em­ber­élet is ke­vés er­re. Lit­ván idő­ben kezd­te, de sok évet vesz­tett. Mi se­gí­tet­te, hogy ké­sei új­ra­kez­dés­sel, 35-36 éve­sen mégis fel­so­ra­koz­ha­tott a leg­job­bak mel­lé? Ki­vé­te­les ké­pes­sé­gei mel­lett nem min­den­na­pi aka­rat­erő és mun­ka­bí­rás, szer­vez­ni és kon­cent­rál­ni tu­dás, az apai mű­velt­ség át­su­gár­zá­sa, hoz­zá ha­son­ló fel­ké­szült­sé­gű fe­le­sé­gé­nek se­gít­sé­ge, a gye­rek­kor­ban meg­szer­zett nyelv­tu­dás.

Az egye­te­men tör­té­nel­met és szo­cio­ló­giát ta­nult – Sza­lai Sán­dor­tól, Haj­nal Ist­ván­tól – a leg­jobb évek­ben, mi­kor már le­hul­lot­tak a Hor­thy-é­ra szel­le­mi kor­lá­tai, de még nem rak­ták fel az új kor­lá­to­kat. Mi­re vég­zett és le­szol­gál­ta két ka­to­na­évét, a szo­cio­ló­gia már til­tot­tá vált. Sza­bó Er­vin­nel kez­dett fog­lal­koz­ni, aki nem­zet­kö­zi lá­tó­kö­rű szo­cio­ló­gus, tör­té­nész, bib­liog­rá­fus volt, ra­di­ká­lis szo­cia­lis­ta és li­be­rá­lis egy­szer­re, a párt­ve­ze­tő­ség el­len­zé­ke és Jászi Osz­kár ba­rát­ja. 1955-ben je­lent meg el­ső ta­nul­má­nya Sza­bó Er­vin­ről, meg­bí­zást ka­pott vá­lo­ga­tott írá­sai kö­tet­be szer­kesz­té­sé­re.

Lit­ván ku­ta­tó­nak sem olyan könyv­moly volt, aki csak beül a könyv­tár­ba, és át­rág­ja ma­gát azon, amit ott ta­lál. Min­den­hol ke­re­sett, ahol le­he­tett, így ju­tott el Sza­bó Er­vin ta­nít­vá­nyá­hoz, Kőhalmi Bé­lá­hoz, bár nem tud­hat­ta, hogy ő őr­zi Sza­bó Er­vin két­ezer le­ve­lét. Lit­ván több­ször el­me­sél­te ezt a ta­lál­ko­zást: Kőhalmi balol­da­li em­ber lé­té­re sem szán­ta rá ma­gát, hogy köz­gyűj­te­mény­be ad­ja a félt­ve őr­zött kin­cset, nem bí­zott azok­ban, akik Sza­bót mint va­la­mi gya­nús fur­csa­sá­got ke­zel­ték. Mi­köz­ben sok min­dent el­me­sélt Lit­ván­nak, hall­ga­tott a le­ve­le­zés­ről, de mind na­gyobb szim­pá­tiá­val fi­gyel­te ezt az iz­gá­ga fia­tal­em­bert, aki meg­le­pő mér­ték­ben