Varsó, Rotterdam vagy Belgrád bombázása, majd az angliai légi csata – Coventry és London – után a szövetségesek 1942 februárjától elrendelték Németország szisztematikus szőnyegbombázását, amely az ipari és katonai létesítmények mellett a lakóterületekre is kiterjedt. Ezzel akarták felőrölni a német lakosságnak a rendszer iránti lojalitását, azt remélve, hogy így gyorsabban véget vetnek a háborúnak. 1943 júliusában a Hamburg elleni támadásban 35 ezren veszítették életüket. 1944 végén brit katonai vezetők a London elleni V–1- és V–2-támadások megtorlásaként mérges gáz és biológiai fegyver bevetését sürgették a német városok lakossága ellen. Ha ez el is maradt, Churchill sürgetésére Harris légi marsall 1945 februárjában szőnyegbombázási offenzívát indított. Harris a háború végén még egyszer meg akarta mutatni, mire képesek bombázói, illetve demonstrálni kívánta Nagy-Britannia és az Egyesült Államok katonai erejét. Másik céljuk nyilvánvalóan a német nép kollektív megbüntetése volt, hogy generációkra elvegyék a kedvét olyan politikai szervezethez való csatlakozástól, amely háborút tervez.
1945 tavaszán Drezda, Pforzheim, Schwinemünde, illetve Tokió lerombolása és felégetése a polgári lakosság ellen folytatott légi háború embertelenségének szimbólumává vált. A Nagaszakira és Hirosimára ledobott atombombák nyomán is százezrek haltak meg értelmetlenül. Összességében a Németország elleni szőnyegbombázások során és azt követő tűzvészekben több mint 635 000 német veszítette életét, közöttük 56 000 gyermek. Angol oldalon a bombázások áldozatainak száma hozzávetőlegesen 60 ezer fő volt.
Olvassa a teljes cikket INGYENES regisztrációval!
Csatlakozzon több mint 30.000 Rubicon Online olvasóhoz és fedezze fel a történelmet! Ingyenes regisztrációval:- Prémium tartalmaink közül hármat ingyen olvashat
- Korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunk tartalmához
- Kedvenc cikkeit elmentheti olvasói fiókjába és könyvjelzők segítségével ott folytathatja az olvasást, ahol félbehagyta