Lakásrekviálás a Tanácsköztársaság idején

A világháború kritikus szociális viszonyokat eredményezett Magyarországon, különösen Budapesten. 1918-ra súlyos élelmiszer-, tűzifa- és szénhiány alakult ki, amit tetézett a szinte kezelhetetlennek látszó lakáshiány. Az utóbbi legfőképp a fővárosban okozott kilátástalan helyzetet, ahol a háború idején lényegében stagnált a lakásépítés, és ahová folyamatos volt a beáramlás. Egyes adatok szerint 1914 és 1918 között több mint százezer fővel gyarapodott a főváros lakossága, ehhez a fegyverszünet után hozzáadódott a környező országok által megszállt területekről Budapestre özönlő menekültek és a frontokról hazatérő katonák tömege. Sokan még egy szobát sem tudtak bérelni saját maguk vagy családjuk számára, hanem csak egy-egy ágyat, így tömegessé vált, hogy egy szobában heten-nyolcan vagy még többen éltek. 

Ezeket az embertelen körülményeket az egymást követő politikai rendszerek mindegyike megpróbálta kezelni. Még a háború ideje alatt, 1917 decemberében létrehozták a Központi Lakáshivatalt, majd 1918 májusában az Országos Lakásügyi Tanácsot, amelyek jogkörét az őszirózsás forradalom után megalakuló Károlyi-kormány rendeleti úton kiterjesztette. Az ekkor Garbai Sándor által vezetett testület főbb feladatai a lakbérviták rendezése, a lakásigénylő beadványok elbírálása és a kényszerköltöztetés voltak, de hoztak intézkedést a lakbéremelés tilalmáról, lakbértámogatás és lakbérhátralékok folyósításáról is. Az állapotokat jól jellemzi, hogy 1918 decemberében a kezelhetetlenné duzzadt ügyfélforgalom miatt egy hónapra felfüggesztették a lakáshivatal működését.

Az 1919. március 21-én hatalomra kerülő Forradalmi Kormányzótanács a kritikus lakáshelyzetet is radikális eszközökkel kívánta orvosolni, és ennek érdekében már az első héten több intézkedést is foganatosított.