Lá­to­ga­tás Neu­illy­ben

Bán­ffy Mik­lós (Ko­lozs­vár, 1873 – Bu­da­pest, 1950), a tria­no­ni Ma­gyaror­szág ké­sőb­bi kül­ügy­mi­nisz­te­re (1921–1922) a pá­ri­zsi bé­ke­de­le­gá­ció­nak nem volt tag­ja, 1920 ele­jén Lon­don­ban pró­bált be­fo­lyá­sos tá­mo­ga­tó­kat sze­rez­ni Ma­gyaror­szág­nak. E cél­ból po­li­ti­kai és üz­le­ti tár­gya­lá­so­kat foly­ta­tott Ang­liá­ban, mi­köz­ben fo­lya­ma­to­san tá­jé­koz­tat­ta a bé­ke­de­le­gá­ciót – el­ső­sor­ban Beth­len Ist­vánt – ta­pasz­ta­la­tai­ról. Egy al­ka­lom­mal fel is ke­res­te a de­le­gá­tu­so­kat a Bo­is de Bo­u­lo­gne-­ban, hogy sze­mé­lye­sen ad­jon át bi­zal­mas in­for­má­ció­kat. En­nek a ta­lál­ko­zó­nak „ka­lan­do­sí­tott” tör­té­ne­tét me­sé­li el az aláb­bi szö­veg – Bán­ffy 1945-ben köz­zé­tett visszaem­lé­ke­zé­sei­nek egy rész­le­te –, mely­ben erő­sen érez­he­tő a szer­ző sze­mé­lyi­sé­gét jel­lem­ző szel­le­mes-i­ro­ni­kus at­ti­tűd.