Ingyenesen olvasható
Az athéni Agorán amerikai régészek végeznek feltárásokat. Egy vastag falú, valószínűleg börtönként használt épületben 13 teljesen egyforma, alig kétcentis edénykét találtak. Tudjuk, hogy Szókratészt, a filozófust bürökméreggel végezték ki, aminek a halálos adagja éppen belefér ezekbe az edénykékbe. Vagyis az épület azonos lehet Szókratész börtönével, ahol élete utolsó napjait töltötte, és talán ezek közül az egyik edénykéből itta ki a halálos mérget.
De kinek jutott eszébe halálra ítélni és kivégezni egy hetvenesztendős filozófust? Erre a kérdésre pontos választ tudunk adni, mivel név szerint ismerjük Szókratész három vádlóját. A fő vádbeszédet egy fiatal költő, Melétosz tartotta. Egyrészt azért esett rá a választás, mert mint költő mestere volt a szavaknak, másrészt pedig azért, mert aki az eseményeket mozgatta, Anütosz, nem akart a perben főszerepet játszani. Melétosz nagyjából azzal vádolta meg Szókratészt, hogy nem tiszteli Athén isteneit, és helyettük új istenségeket, úgynevezett daimonionokat akar bevezetni. (Igen, jól érzi, aki a démon szót erre a daimonionra vezeti vissza, de Szókratész daimonionjai nem gonosz, hanem az embereket szerető lények voltak.) Szókratész azt válaszolta, hogy a daimonionok az istenek gyermekei, és aki a gyermekeket tiszteli, az nyilvánvalóan tiszteli a szüleiket is. Melétoszt egyébként azzal haragította magára a filozófus, hogy sorra fölkereste a költőket, drámaírókat, és kérte, magyarázzák el műveik egyes részleteit. Csakhogy egyik költő sem tudta megfogalmazni, miért írta pontosan azt, amit írt, ezért Szókratész kijelentette, hogy a költők ostobák, és amit írnak, azt az istenek sugalmazzák nekik.
Ekkor lépett föl a második vádló, Anütosz, a dúsgazdag tímár, vagyis cserzővarga. Ő a nagyapjától és az apjától örökölte műhelyét, amiben már nem ő, hanem szolgái dolgoztak. A spártaiak ellen vívott peloponnészoszi háborúban hadvezérré választották, de csúnya vereséget szenvedett, és elveszített egy fontos területet, a peloponnészoszi Püloszt. Emiatt bíróság elé is állították, de állítólag lefizette a bírákat, és felmentették. Ebből is látszik, hogy nem volt egy gáncstalan lovag, de szerencséje volt. Athén elveszítette a háborút, és a város feletti hatalmat harminc összeesküvő kaparintotta meg, vezetőjük pedig Kritiasz volt, a filozófus, Szókratész tanítványa. Anütosz a harminc zsarnok uralmát megdöntő hadvezérek egyike volt, így püloszi kudarcát elfeledtetve befolyásos politikus lett. Őt az zavarta, hogy Szókratész nyíltan bírálta a helyreállított demokrácia hibásan működő intézményeit, és azzal vádolta az idős filozófust, hogy az ő lelkén szárad, amit egykori tanítványa, Kritiasz tett a zsarnokok időszakában. Valójában azt nem tudta megbocsátani, hogy fia Szókratész tanítványa lett, és ezután nem akarta a tímárműhelyt vezetni. Anütosz rákényszerítette a fiát, hogy maradjon a műhelynél, csakhogy erre ő rákapott a borra, és alkoholistává vált.
A harmadik vádlót Lükónnak hívták, és szónok volt. Őt az borította ki, hogy Szókratész nemes egyszerűséggel hazugsággal vádolta a szónokokat, mert bármit képesek állítani, hogy a közönség kegyét megnyerjék. Neki is volt azonban egy személyes sérelme. Fia, Autolükosz egy dúsgazdag athéni férfi, a nála harminc évvel idősebb Kalliasz szeretője lett, aki pedig Szókratész barátja volt.
Mint látjuk, a vádlók jócskán elfogultak voltak, de kérdés, hogy mivel tudták meggyőzni az esküdtbíróságot, hogy elítélje az idős filozófust. Az esküdtbíróságok Athénban igencsak népesek voltak, a legkisebbnek is ötszáz tagja volt. A perben először a vádbeszéd hangzott el, aztán a védőbeszéd, majd a vád, utána pedig a védelem válaszolhatott röviden. A rendelkezésre álló időt vízórával mérték.
Ahhoz, hogy az esküdtek elfogultságát megértsük, egy újabb író, a komédiaköltő Arisztophanész véleményét kell megismernünk. A zseniális költő írt egy Felhők című komédiát Szókratészről, amiben a filozófust azzal vádolta meg, hogy tanítványaival együtt fölösleges dolgokon töri a fejét. Azt a példát hozta erre, hogy felvetették, hány lábnyit ugrik egy bolha. Az athéni láb 30,82 cm volt, vagyis a kérdést egyszerűen meg lehetett volna válaszolni. Csakhogy a komédia Szókratésze azt akarta megtudni, hány bolhalábnyit ugrik egy bolha. Hogy tudhatjuk meg, milyen hosszú egy bolhaláb? A válasz egyszerű. Fogjunk egy bolhát, vonjuk be viasszal az egyik lábát, majd húzzuk le róla a viaszcipőt. A közepén levő lyuk szélessége pont egy bolhaláb, és ezzel kell lemérni az ugrás hosszát. Természetes, hogy Szókratész és tanítványai sohasem foglalkoztak ilyen ostobaságokkal, de sajnos az egyszerű athéniak számára minden ostobaságnak tűnt, amiről valóban beszélgettek, például hogy mi az erény, és hogyan lehet elérni az erényes életet. Az athéni esküdtbíráknak tehát valószínűleg fogalmuk sem volt arról, mivel is foglalkozott valójában Szókratész. Nem is őt ítélték halálra, hanem azt az idegesítő, vén fecsegőt, akit valójában Arisztophanész, a komédiaköltő teremtett meg.
Az athéni színházba mintegy húszezer néző fért be. A Szókratész-per bírái feltehetőleg a színházból nyerték az ismereteiket Szókratész filozófiájáról, nem pedig a műveiből. Ez utóbbira nem is volt lehetőségük, hiszen Szókratész beszélgetésekkel tanította társait, és a filozófiájából soha egyetlen szót sem írt le. Vagyis nem voltak művei, amiket bárki elolvashatott volna. Mi is csak annyit tudhatunk a gondolatairól, amennyit két tanítványa, Platón és Xenophón lejegyzett.
