Középkori útonjárók

Eléggé általános az a nézet, hogy a középkori ember szűkebb lakhelyéről keveset mozdult ki, a feudális rendszer alapvetően mezőgazdasági jellege megakadályozott minden hosszabb távollétet, és a katonákon, követeken, kereskedőkön kívül más nemigen kelt útra. A középkor azonban sokkal mobilabb volt, mint gondolnánk.

Már maguk az uralkodói udvarok sem egyetlen helyhez kötődtek. Az állandó és egyetlen főváros intézménye ugyanis elég későn alakult ki, sőt a Német-római Birodalomnak soha nem volt mai értelemben vett fővárosa. Aachen, Regensburg, Frankfurt mellett Goslartól vagy Wormstól egészen Dél-Itáliáig terjedt a császárok mozgástere. A magyar királyok pedig Esztergom és Fehérvár mellett épp úgy otthon voltak Óbudán – majd Budán –, mint Visegrádon, Diósgyőrött vagy Zólyomban. A királyi oklevelek datálása szerint pontosan követhető uralkodóink itineráriuma („útonjárásnak meg írása”, ahogy Szenci Molnár Albert 1604-ben fordítja). Nem egy diploma íródott útközben, valamely nagy tölgyfa alatt.

Nemcsak az uralkodó, hanem távoli országokba küldött követei is nagyszámú kísérettel mozogtak. Követséget tanultságuk, nagyobb diplomáciai érzékük okán sokszor egyházi férfiak viseltek. A főpapok egyébként is gyakran keltek útra: a kánonjog például előírta a visitatio liminun Apostolorum utazást, amelyet ad limina útként is emlegetnek. Az