Az orosz–ukrán háború előrehaladtával egyre többször kerül a híradásokba Kalinyingrád városának neve, ugyanis Litvánia a Kalinyingrádba irányuló orosz forgalmat korlátozó lépésével jelentős mértékben növelte a feszültséget, adott esetben a háború eszkalációja irányába terelve az eseményeket. Éppen ezért célszerű az itthon kevéssé ismert Kalinyingrád történetét alaposabban áttekinteni.
A Balti-tenger vidékéről beszélgetve vagy esetleg oda irányuló utat tervezve a legtöbben egyetértőleg bólintanak Stockholm, Helsinki, Tallinn, Szentpétervár, Riga, esetleg Gdansk említésekor, ugyanakkor Kalinyingrád városát szóba hozva kevesek szeme csillan föl az érdeklődéstől. Ha igen, akkor leginkább azért, mert ma Oroszországhoz tartozó, ám a törzsterülettől Litvánia és Belarusszia által elválasztott, különleges helyzetű exklávéként (külbirtokként) már hallott a városról. Első hallásra erre a névre bármely szibériai, új alapítású szovjet város is büszke lehetne, és ha a városképről néhány fotót látunk, az otromba Szovjetek Háza vagy a házgyári házak sivár betonrengetege, mi tagadás, valóban nem túl hívogató. Ha mindezek után azt állítjuk, hogy ez a település Königsberg néven a Porosz Királyság társfővárosaként mégis majd hétszáz éven keresztül Európa egyik gazdasági-szellemi-kulturális központja volt, finoman szólva is – joggal – kételkedhetnek állításunk helyességében, már csak azért is, mert a városban – ma már – nem élnek németek, és az utcatáblák is cirill betűsek. Pedig a fenti állításunk tökéletesen helytálló. Megdöbbentő lenne belegondolni, hogy hasonló pusztításon és transzformáción átesve akár Berlin, London, Párizs, Róma vagy éppen Madrid is eltűnhetett volna a történelem süllyesztőjében. Éppen ez adja Kalinyingrád hátborzongató különlegességét, hogy hétszáz évnyi német múltat maga mögött hagyva, a szovjet időszakban zárt, katonai városként létezve napjainkra meglehetősen furcsa, gyökértelen élet, miliő alakult ki itt.
Kalinyingrád (Königsberg) történelme kis túlzással Magyarországon kezdődött. Ugyanis a Szentföldről az arab ellentámadások következtében kiszoruló Német Lovagrend új területet keresve magának a Magyar Királyság délkeleti szegletében, Brassó környékén, a Barcaságban rendezkedett be, ám ott hamarosan autonóm hatalomként kezdett viselkedni és nem ismerte el II. András fennhatóságát. Ennek következtében a király katonai erővel kergette ki a vendégszeretetével visszaélő betolakodókat.
A teuton lovagok szerencséjére éppen ebben az időszakban vívták a lengyel fejedelmek (különösen az Északkelet-Lengyelországot uraló Mazóviai Konrád) keresztes háborújukat a még pogány balti népekkel (litvánok, poroszok [pruszok]). Mivel a háború nem a lengyel várakozásoknak megfelelően alakult, kézenfekvő volt, hogy a Német Lovagrendet hívják segítségül (1226). A lovagok, okulva a magyarországi példából, ezúttal jó előre kikötötték, hogy a pogányoktól meghódítandó területen saját államot hozhatnak létre. A keresztes hadjárat ezzel fordulatot vett. A Német Lovagrend a Balti-tenger délkeleti partvidékén legyőzte és germanizálta a poroszokat, amivel egy időben nagy létszámban érkeztek telepesek nyugatról, a német területekről is. Ilyen módon tehát kissé ellentmondásos, hogy a 19. században a német területeket egyesítő Poroszország nevében valójában egy balti nép örökségét hordozza.
A Pregel folyó partján, kikötőnek és révátkelő helynek egyaránt alkalmas helyen 1255-ben alapították meg Königsberg városát, mely kezdettől fogva püspöki székhely volt. Az elnevezés II. Ottokár cseh király előtt tiszteleg, aki jelentős támogatást nyújtott a német lovagok északi keresztes hadjáratához. A lovagrendi állam és Königsberg városa nagy prosperitást élt meg a 13–14. században, bekapcsolódva – egyúttal óriási vagyont szerezve – a hanza kereskedelembe. Königsberg jelentősége azután nőtt meg, hogy az 1410-es grünwaldi vereség következtében a lovagrend elvesztette nyugati területeit (benne a lovagrendi állam addigi székhelyével, Marienburggal [Malbork]) – így a nagymesterek Königsbergbe tették át székhelyüket. A lengyel hatalom erősödésével párhuzamosan gyengült a Német Lovagrend, míg végül a két állam között kötött szerződés deklarálta, hogy a lovagrendi állam Lengyelország hűbérese lett.
Ezt követően 1525-ben a terjedő reformáció nyomán a Német Lovagrend utolsó nagymestere, Hohenzollern Albert protestáns hitre tért és szekularizálta az addigi teokratikus államot, ezzel létrejött a Porosz Hercegség. Bár a 16–18. században a terület több háborúban is ellenséges megszállás alá került (lengyel, orosz, svéd), Königsberget mégsem érte nagy pusztítás. Sőt a Hohenzollern Albert által alapított Albertina egyetem Európa egyik meghatározó szellemi műhelyévé vált.
A Porosz Hercegség 1618-tól Brandenburggal alkotott perszonáluniót a Hohenzollernek vezetésével. A választófejedelmek székhelye ugyan alapvetően Berlin (illetve később Potsdam) volt, de Königsberg megőrizte társfővárosi rangját, amiről jól tanúskodik, hogy 1701-ben itt zajlott az első porosz királykoronázás, és a későbbiekben is a porosz királyok koronázóvárosa maradt, a berlinivel egyenrangú királyi rezidenciával.
Az újkor folyamán megdöbbentő gazdasági-kulturális-tudományos fejlődés zajlott le Königsbergben. A 18. században élt és alkotott a városban Christian Goldbach híres matematikus, akinek nevét a matematikával komolyabban foglalkozók körében a „Goldbach-sejtés” tette halhatatlanná. Sokak számára ismert a híres matematikus, Leonhard Euler, valamint az általa megoldott königsbergi séta problematikája, mellyel a gráfelmélet alapjait fektette le. Az anekdota szerint a gazdag königbsergi polgárok vasárnaponként sétáltak a belvárosban, és az a kérdés foglalkoztatta őket, hogy a Pregel-folyó ágain átívelő hét hídon át tudnak-e úgy haladni, hogy csak egyszer használjanak minden hidat, de mégis visszaérjenek a kiindulópontra. Euler bizonyította be, hogy ez lehetetlen. Königsbergben született és tanult a német romantikus irodalom talán leghíresebb alakja – nem mellékesen zeneszerző –, E. T. A. Hoffmann is. De a város szülöttei közül messze a leghíresebb az újkori európai filozófia egyik legkiemelkedőbb alakja, Immanuel Kant, aki szintén az Albertina egyetem professzora volt.
A város (és környékének) legprosperálóbb időszaka a 19. század volt. Az 1890-es években kiadott Pallas lexikon a következőket írja: „Poroszország második székes fővárosa, erős vár a Pregel partján, több vasúti vonal találkozásánál, nagy vasöntőkkel, gép-, különösen lokomotivgyártással, 16 sörgyárral, gőz- és fűrészmalmokkal, dohány-, gyufa-, zongoragyártással és híres marcipánkészítéssel.” De ezenkívül érdekességként megemlíthető, hogy itt működött Németországban először villamos, itt volt Németország legnagyobb könyvesboltja, az itteni kikötőn több fa és búza áramlott keresztül, mint bármelyik másik német kikötőn, és egyeteme az elsők között volt az országban, ahol nők diplomát szerezhettek. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy megépítették a Pillau (ma Baltyijszk) – Königsberg hajózócsatornát is (hiszen az akkor Frisches Hafnak nevezett Kalinyingrádi-öböl/Visztula-öböl lagúnája túl sekély a nagyobb merülésű hajók számára), akkor igazán képet lehet alkotni a virágzó Königsbergről.
Mindennek a versailles-i békeszerződés vetett véget, ugyanis ennek értelmében – Lengyelországnak balti partvidéket juttatva – Königsberg tágabb környékével, Kelet-Poroszországgal együtt területileg elkülönült Németország többi részétől, így már ekkor exklávévá vált, ami kifejezetten hátrányos gazdasági helyzetet eredményezett. A második világháború apokalipszise után visszatekintve még ez a kor is virágzónak tűnt, de már össze sem volt hasonlítható a boldog békeidőkkel. Ráadásul Kelet-Poroszországot is ugyanúgy sújtotta a számos gazdasági-társadalmi nehézség, mint Németország többi részét. A második világháború elején, 1939-ben Lengyelország megszállásával Königsberg rövid időre ismét beilleszkedett Németország vérkeringésébe, majd pedig a szovjet hadjárat megindulása (1941) után a keleti front kitüntetett jelentőségű központja lett, hiszen mind vasúti csomópontként, mind kikötőként az utánpótlás rajta keresztül áramlott kelet felé, nem beszélve pótolhatatlan jelentőségű iparáról. A helyzetet jól jellemzi, hogy Hitler háborús főhadiszállása, a nevezetes Wolfsschanze – ahonnan a keleti front hadműveleteit felügyelte – is Kelet-Poroszországban, annak déli területén (ma már Lengyelországhoz tartozik) volt.
Königsberg és Kelet-Poroszország sorsa a szovjet előretöréssel párhuzamosan pecsételődött meg. Sztálin már 1943-ban egyértelműsítette a szövetségesek számára, hogy szüksége lesz egy jégmentes balti kikötőre, követelését azzal is alátámasztva, hogy Kelet-Poroszország a németek megjelenése előtt ősi szláv föld volt (a terület őslakosai, a pruszok és litvánok valójában a balti népek közé tartoztak). A szovjet támadásra elkeseredetten (fel)készülő várost meglepetésszerűen érte (már csak a britek addig leküzdhetetlennek hitt távolsága miatt is), hogy 1944. augusztus végén a brit légierő két éjszaka alatt hihetetlen pusztítást végezve szinte a földdel tette egyenlővé. Miután a maradék város romjait erőddé nyilvánították, a szovjetek bekerítették: az utolsó vonat 1945. január 22-én indult Berlinbe – a következő pedig 1991-ben… A kelet-poroszországi polgári lakosságot megpróbálták evakuálni, és a szokatlanul kemény 1945-ös tél közepette is a Hannibál-hadművelet keretében mintegy 2,2 millió főt sikerült kimenekíteni, ezzel tehát a világtörténelem legnagyobb ilyen jellegű akcióját hajtották végre. Az evakuálás során történt több borzalmas tragédia is: a Kelet-Poroszországból menekülő németeket szállító Wilhelm Gustloff hajót (kb. 10 000 utas) január 30-án, majd később a General von Stoyben (kb. 5000 utas) és a Goya (kb. 6000 utas) hajókat szovjet tengeralattjárók torpedózták meg és süllyesztették el a Balti-tenger jeges vizében.
A szovjet hadsereg hosszú ostrom után, 1945. április 10-én foglalta el a romhalmazzá vált várost, de például a tengerparton fekvő Pillau (ma Baltyijszk) csak hetekkel később, április végén esett el. Az első napokban szabad rablás és erőszakoskodás zajlott, hiszen a szovjetek több szempontból is kitüntetett helyként tekintettek Königsbergre. Egyrészt erődvárosként és stratégiai jelentőségű csomópontként komoly hadászati jelentősége volt, másrészt Kelet-Poroszországnál érték el először a német határt, mindaddig csak a németek által megszállt szovjet területet szabadították föl, így itt hatványozottan elégtételt akartak venni a Szovjetunióban elkövetett német rombolásért. Harmadrészt pedig a legtöbb, mélyszegénységből érkező szovjet katona számára ez volt az első gazdagabb, civilizált terület, amely a többéves harc során szinte az „ígéret földjeként” lebegett a szemük előtt, így a rablás és erőszak ehhez mérten óriási volt. Az első igazán híres eset a keletporosz határ közelében fekvő faluban, Nemmersdorfban történt, ahol tömegesen erőszakoltak meg nőket, végeztek ki civileket, köztük 50 francia és belga hadifoglyot is! A települést még vissza tudta foglalni a Wehrmacht, így a náci propaganda megragadta az alkalmat, hogy nyilvánosságra hozza a szovjet brutalitás megrázó példáját. Később azonban ez a sors várt az összes meghódított német területre.
Az óriási háborús pusztítás és a térség lakossága jelentős részének elmenekülése, a borzalmasan nehéz körülmények ellenére a háború utáni első években volt még némi remény – a helyben maradó lakosok részéről – az újrakezdésre. Még német klubok és újságok is indultak, és az oroszoknak szüksége is volt a németek helyismeretére és szakértelmére. Már hivatalos dokumentumokban is elő volt készítve, hogy Königsberg a Baltyijszk nevet fogja kapni, amikor 1946-ban váratlanul meghalt Mihail Kalinyin, a Szovjetunió legfelsőbb tanácsának elnöke, azaz a formális – ám valós hatalom nélküli – államfője. Annak ellenére, hogy már létezett ekkor egy Kalinyingrád, a különleges balti kötődéssel nem rendelkező bolsevik politikusról nevezték el a területet és a várost is. Sztálin pedig 1947-ben úgy döntött, hogy a németeket ki kell telepíteni, a régiót pedig zárt, katonai várossá kell alakítani. Ezek után Kalinyingrád a balti flotta és a szovjet hadsereg „uralma” alá került, teljesen elzárva a külvilágtól, a német lakosság pedig végleg eltűnt a területről. A település- és utcaneveket csak 1950-re sikerült teljesen megváltoztatni, például a Goethe utcából Puskin, míg a Strauss utcából Rimszkij Korszakov lett. A településeken pedig általában az oda települő, kivételezett telepeseket kérdezték meg, hogy milyen nevet választanának, mire ők gyakorta korábbi lakhelyük nevét javasolták, de találunk az új városnevek között szovjet hősöket is: Insterburg a Kelet-Poroszországot elsőként elérő Ivan Csernyahovszkij tábornokról kapta új nevét (Csernyahovszk), Gumbinnen a város mellett harcoló, Szovjetunió hőse kitüntetéssel elismert Ivan Guszev kapitányról kapta új nevét (Gusev). A már fentebb említett Baltyijszk nevet pedig Pillau kapta, nem beszélve az egyszerűen csak Szovjetszkké átnevezett Tilsitről. Mindezek után szinte már alig-alig emlékeztetett valami a német múltra. Az utolsó szimbolikus lépés a königsbergi királyi palota romjainak 1960-as években történő lebontása volt, mondván, hogy az a porosz militarizmus emléke. Helyére az ormótlan és soha be nem fejezett, óriási blokképületet, a Szovjetek Házának torzóját építették, mely ma szinte minden irányból meghatározza a belváros látképét.
A Szovjetunió összeomlása komoly változást hozott a kalinyingrádi terület szürke mindennapjaiba. Egyfelől a térség fokozatosan megnyílt a külvilág számára, ugyanakkor Litvánia és Belarusszia függetlenedésével a két világháború közötti időszakhoz hasonlóan ismét exklávévá vált (ezúttal viszont Oroszország külbirtokaként), annak minden előnytelen adottságával. A helyzeten javítandó már az 1990-es években különleges gazdasági övezetté nyilvánították, könnyített vám- és befektetési lehetőségekkel, mintegy „balti Hongkongként”, ám a várt fellendülés egyelőre elmaradt. Ugyanakkor kétségtelen, hogy némi külföldi befektetés mégis megjelent a térségben, és az idegenforgalomra is egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek, felismerve a természeti környezetben (balti partok), valamint a térség patinás múltjában rejlő lehetőségeket. Oroszország az exklávéhelyzet ellenére továbbra is kitüntetett stratégiai jelentőségű, elvitathatatlan területeként tekint Kalinyingrádra, itt állomásoztatva balti flottáját, valamint az Európai Unió területébe ékelődve más egyéb szárazföldi fegyvereit is. Ehhez mérten igyekszik a hátrányos gazdasági helyzetet kompenzálandó különböző támogatásokkal segíteni legnyugatabbi megyéjét. Ebbe a vonulatba illeszkedik, hogy a nagyvilágnak demonstrálva a megye Oroszországhoz tartozását, a 2018-as labdarúgó-világbajnokság csoportkörének is egyik helyszíne volt!
Mindezek után nem szükséges különösebb jóstehetség ahhoz, hogy Kalinyingrádban azonosítsuk az egyik kritikus pontot, ahol a háború rossz kimenet esetén eszkalálódhat.