Klasszicizmus és romantika

A 17. században kialakult klasszicizmus stílusa még sokáig megőrizte népszerűségét, a 18. század végén pedig Lessing, Goethe és más német művészek újra követendő példává tették Európa-szerte. E stílusirányzat művészei a klasszikus görög és római művészet mintáit kívánták követni, az arányosság, az önfegyelem és a józanság értékeit hangsúlyozták. Egy német esztéta, Winckelmann megfogalmazása szerint a művésznek a „nemes egyszerűség és nyugodt nagyság” kifejezésére kell törekednie. Természetességet követeltek, a „természet” azonban mindvégig művi és megszépített maradt. Ma már kissé élettelennek tőnhetnek a klasszicista márványszobrok, a mértani körvonalak szerint megszerkesztett festmények, a görög „hármas egység” szabályait követő drámák. A felvilágosodás, a francia forradalom és a császárság idején azonban elsősorban azt várták el a művésztől, hogy oktassanak, tanítsanak, könnyen felismerhető tanulsággal rendelkező, didaktikus műveket készítsenek, s az efféle céloknak a klasszicizmus felelt meg legjobban. Kelet-Európában ez az irányzat sokáig fennmaradt, még az 1830-as, 1840-es években is olyan klasszicista épületeket készítettek, mint a pesti Nemzeti Múzeum épülete (Pollack Mihály alkotása) vagy a gyömrői Teleki-kastély (Hild József építette).

A 18. század második felében fokozatosan divatba jött az emberi érzelemvilág feltárása és a formai kötöttségek feloldása. E törekvések először a szentimentalizmus irodalmi stílusirányzatában fejeződtek ki. Legfontosabb témája az egyéniség érzelmi lázadása a kor társadalmi szokásai, erkölcse és intézményei ellen. Ezért a szentimentalizmus leghíresebb irodalmi alkotásai társadalmi helyzetük által elválasztott, boldogtalan szerelmeseket mutatnak be. (Schiller: Ármány és szerelem; Goethe: Werther szerelme és halála; Rousseau Új Héloïse; Kármán József: Fanny hagyományai stb.)

A 18. század végétől pedig fokozatosan kibontakozott a klasszicizmus minden szabályát elvető stílusirányzat, a romantika. Képviselői fokozatosan megszabadultak minden formai kötöttségtől, s az egyéniség és az érzelmek teljes művészi szabadságát hirdették. Önfegyelem és józanság helyett az ellentétek és ellentmondások átélésen alapuló ábrázolására, az érzelmek és szenvedélyek teljes felszabadítására törekedtek.

A klasszicizmus megszépített természetétől két irányban is eltávolodtak a romantika művészei. Egyrészt felhagytak a világ megszépítésével, s bemutatták a természetnek és társadalomnak mindeddig elkendőzött rút, fenyegető, visszataszító vagy groteszk elemeit. Ezzel a realista művészet felé nyitották meg