Királynék bűnbakszerepben a középkori Magyarországon

A középkori magyar királynéknak volt egy nagyon sajátságos „funkciójuk", mégpedig az, hogy rossz kormányzás vagy nehéz idők esetén bűnbakká válhattak. Ez a „funkció„ két királynénk életébe került, egy harmadiknak pedig - halála után - „erkölcsi meggyilkolásához" vezetett. Alábbi írásunk azokat a különös jellemzőket kísérli meg feltárni, amelyek alkalmassá tették a királynékat erre a „szerepre", azon a közhelyszerű (középkori) zsidó-keresztény előítéleten felül, amely a nőket általában - mint Éva utódait - a Gonosz képviselőinek tekintette.

Az időrend szerinti első példa csak részben tartozik a témánkhoz, mivel ez esetben a fejedelemasszonyt csak implikációk alapján kiáltják ki bűnösnek, olyan dolgokért, amelyeket a krónikaíró ítél el (és nem az alattvalók). Arra a negatív képre gondolok, amelyet Merseburgi Thietmar festett Saroltról, Géza nagyfejedelem feleségéről, Szent István anyjáról. Gyakran idézik a színes beszámolót, amely úgy írja le Beleknegit (Sarolt szláv neve), mint aki erősen ivott, vitéz módjára lovagolt, sőt egyszer megölt egy embert. Férjéről, Gézáról pedig azt írja Thietmar, hogy az igaz hithez való ragaszkodásában gyenge volt, és állítólag egyszer kijelentette: elég gazdag ahhoz, hogy egyszerre hódoljon a pogány és a keresztény isteneknek. Kimondott kapcsolat nincs a Saroltról rajzolt negatív kép és férjének távolról sem tökéletes kereszténysége közt, ám túlságosan jól ismert a kegyes és vallásos, férjét megtérítő vagy a hitben megerősítő királyné figurája ahhoz, hogy ne arra gondoljunk, a leírást az előbbi tükörképének, afféle rossz példának szánták, amelyet a királyi feleségeknek nem szabad követniük.

A legérdekesebb eset talán Sarolt menyéé, Bajor Gizelláé, Szent Istvánnak, az ország első