Ingyenesen olvasható
1945 után a magyar publicisztikában és a történetírásban is tényként fogalmazódott meg, hogy a támadást németek követték el, s a magyar és német katonai vezetés összjátéka volt a „provokáció”. A vita azóta is tart. A téma legismertebb és legalaposabb kutatói közé tartozik néhai Borsányi Julián, aki a támadás után felállított vizsgálóbizottságnak is tagja volt; néhai Ormay József egykori magyar repülőtiszt, aki számos fontos forrást tárt fel és elkészítette a szóba jöhető repülőgépek és bombák típusainak összehasonlítását; néhai Ölvedi Ignác hadtörténész, aki élete végéig a „román verzió” híve volt; néhai Borus József; valamint a kortárs történészek közül a témát alaposan feldolgozó Kovács István és Olasz Lajos.
Az idők során a kutatók többsége – e sorok írója is – arra a megállapításra jutott, hogy a támadók szovjet gépek voltak. Nincs viszont egységes álláspont arról, hogy tervszerű vagy véletlen támadás történt-e. Amikor 1945 után mindenáron a Horthy-korszak katonai és politikai vezetésének elítélése volt napirenden, meg sem lehetett kérdőjelezni a német, illetve a német–magyar variációt. 1979-ben Ránki György felvetése – esetleg szovjet támadók – viharos vitát váltott ki. Igazi eredmény nélkül.
A „bulvárjellegű” elmélkedéseknek se szeri, se száma. Akik azonban források szintjén foglalkoztak és foglalkoznak a témával, a legendás történeteket átlépik, és remélik, hogy talán a valamikori Szovjetunió katonai levéltárának – vagy más levéltáraknak – az anyagaiból előkerülnek olyan dokumentumok, amelyek alapján végérvényes választ kaphatunk.
Ha így lesz, akár pró, akár kontra, de megoldódik a rejtély, s eggyel kevesebb fehér folt marad a magyar történelemben. Levéltári kutatások, repülőműszaki és katonai ismeretek nélkül azonban maradnak a találgatások és az elméletek, hogy kinek milyen érdeke volt vagy lehetett. Eközben elfelejtődik, hogy a szovjet Vörös Hadseregnek is volt kidolgozott haditerve a nemzetiszocialista Németország megtámadására, s abban amolyan mellékirányként Románia és Magyarország is szerepelt.
A légitámadás
1941. június 26-án 13 óra 8 perckor Kassa városában a szirénák légiriadót jeleztek. Amikor a jelzés megszólalt, már robbantak is a bombák, amelyeket három, nem azonosított típusú repülőgépről „szórtak” a városra.
Az események korabeli szemtanúinak észlelései és beszámolói alapján a magyar királyi I. honvéd légvédelmi hadtest parancsnoka, vitéz nemes Justy Emil tábornok 1941. június 27-én Kassa bombázása, szovjetrepülők címmel írt jelentést. Ebben arról számolt be, hogy a Kassát támadó repülőgépek „felségjele [a szemtanúk állítása szerint] a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt felismerhető, ellenben látható volt a rep. gépek törzsén a magyar és szövetséges rep. gépekéhez hasonló sárga gyűrű. A felségjelek valószínűleg be voltak mázolva. A rep. gépek typusát illetően Chirke [Jenő] főhadnagy jelentette, hogy azok 2-3 motorosak voltak, erősen visszahajló szárnyakkal, és általában a Ju–52-höz hasonlítottak. Krudy szds. [Krudy Ádám százados] ezzel szemben azt jelentette, hogy a támadó rep. gépek a saját Savoya typusu nehézbombázókhoz hasonlítottak.”
A városra huszonkilenc bombát dobtak le a repülőgépek, amelyek közül egy nem robbant fel, és egy bomba, amely szintén nem robbant fel, Enyicke településnek „jutott”. (A fel nem robbant bombák szovjet gyártmányúak voltak, és a repeszmaradványokon található – cirill betűs – felirattöredékek is szovjet eredetre utaltak.)
A támadás során találat érte a Bethlen Gábor laktanyát, a Görgey Arthur laktanyát, számos polgári lakóépületet és a Postapalotát. Harminckét halottról, hatvan súlyos és kétszázhúsz könynyebb sebesültről szóltak a hírek. Az épületekben keletkezett károkat milliós nagyságúra becsülték. Kassát és a Rahó–Máramarossziget között közlekedő vonatot ért támadással közel egy időben és azt megelőzően, illetve követően is aktív légi tevékenység volt a térségben. A megfigyelők szovjet, román, német és ismeretlen gépeket is jelentettek, amelyek egy része berepült a magyar légtérbe, míg mások visszafordultak a határról. A támadás következtében riasztott magyar vadászgépeket ugyanakkor számos esetben ellenségnek vélte a légifigyelő-szolgálat, és arra is volt példa, hogy a légvédelem lőtt rájuk. A sokszor említett „sárga jelzés” ugyanis nem jelentett „mentességet” a saját repülőgépek számára, mert addigra már kiderült, hogy a szovjet légierő gépein kevés kivételtől eltekintve hasonló jelzéseket alkalmaztak.
Kik bombázhattak?
A Kassa városát ért bombatámadás óta folyik a vita, hogy vajon kik és miért bombázták Kassát. A korabeli vizsgálóbizottság a fellelt bombamaradványok és a fel nem robbant bomba alapján szovjet támadókat, de legalábbis szovjet gépeket feltételezett. Már 1942-ben megjelentek olyan hírek a magyar sajtóban, hogy a Szovjetunióba menekült (cseh)szlovák repülők „megtorló” akciójáról lett volna szó.
Erről 1942. június 26-án, a Kassát ért légitámadás első évfordulóján a Reggeli Magyarország, illetve a Felvidéki Újság számolt be: „Andrle Ondrij volt kassai rendőr vezette az egy év előtti repülőtámadást.” Ezt egy, a magyar honvédség által megszállt szovjet városban, Dnyepropetrovszkban sikerült „kideríteni”, ahol is egy magyar tisztnek a „szállásadója”, egy orosz tanár elmondta, hogy korábban nála lakott egy szovjet repülő főhadnagy, aki elmesélte, hogy ő vezette a Kassa elleni repülőtámadást. S beszélt arról is, hogy korábban a kassai rendőrség asztalosműhelyében dolgozott, s Csehszlovákia megszűnte után a Szovjetunióba menekült, ahol repülőtiszt lett, mivel korábban a csehszlovák légierő állományában szolgált mint repülő altiszt.
A Honvéd Vezérkar 1938 és 1941 közötti főnöke, Werth Henrik gyalogsági tábornok, illetve vezérezredes a szovjet (hadi)fogságban a Kassával kapcsolatos kérdésekre úgy válaszolt, hogy közegei 1941-ben szovjet gépekként azonosították a támadókat. Nem valószínű, hogy Werthet bármi is befolyásolta volna, hogy mást állítson, mint amiben hitt és amiről számára jelentés készült. A szovjet támadás elméletileg sem volt kizárható. A Honvéd Vezérkar főnöke 2. osztálya (hírszerzés és kémelhárítás) egy korábbi elemzésében azt fogalmazta meg, hogy német–szovjet konfliktus esetén Magyarországot szovjet légi, esetleg szárazföldi támadás is érheti. 1941. június 26-án ezért sem igen gondolhatott senki más támadóra, mint a szovjetekre.
1945 után német–magyar összeesküvésről, provokációról írtak, majd az 1980-as években megjelent a „román” vonal is. Egyértelmű bizonyítékkal a mai napig egyik feltételezés mellett sem tudott senki szolgálni. Így maradnak a feltételezések, amelyek közül a legvalószínűbbnek a szovjet „variáns” látszik.
Természetesen valamennyi feltételezés mellett és ellen lehetséges érveket felhozni, de végleges (?) választ csak az egykori Szovjetunió különböző levéltárainak alapos kutatása után lehetne adni. Addig maradnak a feltételezések, amelyekbe sok különböző „ötlet is belefér”, de például a szlovák támadók – ha nem szovjet gépen ültek – azért is kizárhatók, mert a szlovák állam hadereje nem rendelkezett olyan repülőgépekkel, amelyekkel a támadást végrehajthatták volna.
Romániának a háború kezdetén alapvető érdeke volt az, hogy a magyarok „ne szerezhessenek érdemeket”, hiszen a gyors sikerrel kecsegtető hadjáratban való aktív román részvétel Európa határainak „újraszabása” alkalmával komoly érvként jöhetett volna szóba. Nem mellékes az sem, hogy a román támadókat egy szovjetunióbeli hadifogolytáborban – Kazany – román hadifogoly tiszttől szerzett ismeretekre hivatkozva, többszörös „azt hallottam” formában „megerősített” információ alapján feltételezték egyes kutatók.
A Német Birodalomnak felesleges lett volna bármiféle „provokációhoz” folyamodnia. Erős német politikai nyomás és „kérés” esetén a háborúban vegyünk részt/ne vegyünk részt kérdésében megosztott magyar katonai és politikai vezetés nem valószínű, hogy sokáig ellenállt volna.
A német támadók „legendája” Krudy Ádám repülőszázados – 1941-ben a kassai repülőtér parancsnoka és a magyar királyi Horthy Miklós Honvéd Repülő Akadémia tanára, a repülőkiképzés vezetője – 1945 utáni elbeszéléseihez köthető. A Képes Figyelő 1946. március 16-i számában arról beszélt „szenzációs leleplezésében”, hogy a támadók egyértelműen németek voltak.
Azt is elmesélte, hogy a támadás után Budapestről percenként telefonáltak(!), és azt kérdezték tőle/tőlük(?), hogy miért nem szálltak fel és támadták meg a repülőgépeket. Krudy ekkor még arról beszélt, hogy azért nem, mert a „repülőtéren azonban csak iskolagépek voltak, puska [sic!] nélkül”.
Az 1960-as években készült „dokumentumfilmben” már másként mondta el a történetet. Egykori tiszttársához, Chirke Jenőhöz 1972. február 14-én írt levelében pedig már így fogalmazott:
„Remélem, emlékszel még, hogy a gépek zúgását percekkel előbb hallottuk, majd láttuk azokat »Kelet« felől a város fölé repülni, azután jöttek a robbanások, a nagy füst stb., majd a gépek nyugat felé repültek, és a városon túl balra nagy kört leírva (Enyicke fölött) kelet felé távoztak.
Remélem, emlékszel arra is, hogy mivel percekkel előtte lett vége a gyakorló repülésnek, már csak a hecc kedvéért a még meleg Aradókba beugrottunk, és egyenesen délnek emelkedve a gépek közelébe jutottunk. Ha emlékezetem nem csal, hárman mentünk föl, Te, Bottló és én.
Minden bizonnyal arra is emlékszel, hogy 4 gép volt, azért is gondoltuk, hogy bevetésről visszatérő és nálunk üzemanyagot felvenni szándékozó német gépek, egészen addig, míg csak a bombák nem robbantak.”
Krudy minden alkalommal más formában közreadott történeteire alapozva Pintér István, Szabó László és Szász István újságírók az 1960-as és 1970-es években számos írásukban foglaltak állást – hiányos repülőszakmai és történelmi ismeretek birtokában – amellett, hogy a támadók németek voltak.
Ezen „tények” napjainkban is élnek még, sőt vannak, akik tudni vélik, hogy a támadás tervét egy Gellért Szállóban elfogyasztott villásreggelin beszélte meg a magyar és a német katonai vezetés néhány tagja, hogy Magyarországot „belevigye” a háborúba.
Magyarország helye a hatalmi erőtérben
1941 elején az addig még jó – bár felhőtlennek nem nevezhető – német–szovjet viszonyban jelentős változás állt be. Az 1939. évi lengyelországi hadjárat során még szövetségesként fellépő két nagyhatalom politikai, gazdasági és katonai érdekei keresztezni látszottak egymást. A szovjet–finn háború, a balti államok „szovjetizálása”, a szovjet–román konfliktus még belefért a Molotov–Ribbentrop-megállapodásba, de az 1941. márciusi belgrádi katonai hatalomátvétel és az azt követő gyors jugoszláv–szovjet közeledés már nem; legalábbis a német álláspont szerint.
A Magyarországgal közvetlenül szomszédos két állam viszonyában bekövetkező változás Magyarországot sem hagyta érintetlenül.
A magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok Szovjetunió általi 1939-es megszakítása, majd a lengyelországi szovjet hadjárat után szomszédossá vált két ország viszonyának ismételt normalizálása fontos volt Magyarország számára.
A megjavult viszonyt jelezte a diplomáciai kapcsolatok 1939. őszi ismételt felvétele. A két ország kapcsolatában bekövetkezett változás egyesekben az 1940-es szovjet–román konfliktus kapcsán olyan gondolatokat is „felvetett”, hogy akár együttműködés is létrejöhet a két ország között román „viszonylatban”. 1940 júliusában viszont már olyan információk is eljutottak a magyar Külügyminisztériumba, hogy nem zárható ki a Szovjetunió által Magyarországgal szemben megfogalmazódó területi igény sem.
Hitler a látszólag jó német–szovjet kapcsolatok ellenére már 1940 nyarán kiadta az utasítást a Szovjetunió elleni hadjárat megtervezésére.
Az akkor elkészített két terv Magyarországgal mindössze mint a támadó német haderő felvonulási területével számolt. Az 1940. december 5-én Hitlernek bemutatott terv három irányból történő német támadást tartalmazott. Amidőn azt Hitler megismerte, minden indoklás nélkül olyan utasítást adott ki, hogy a Szovjetunió ellen tervezett támadás kapcsán a német katonai vezetés ne számoljon Magyarországgal – ellentétben Finnországgal és Romániával.
A német katonai vezetők azonban – Hitler határozott utasítása ellenére – úgy vélekedtek, hogy Magyarországgal számolni kellene, hiszen a tervezett támadás során szükség lenne rá, mert ha „Magyarország maga nem is vesz részt a hadműveletben, úgy legalább a területén történő csapatszállítással egyet kellene értenie”.
A német Szárazföldi Haderő Főparancsnoksága (OKH) vezérkari főnökének, Franz Haldernek a vélekedésével ellentétben Hitler úgy látta, hogy Magyarország „megfelelő politikai biztosítékok ellenében minden német kívánsággal” egyetért.
Az 1941. március 22-én kiadott, módosított 21. számú utasítás továbbra sem számolt Magyarország részvételével a Szovjetunió elleni háborúban. Ugyanakkor a Budapesten felállított német vezetési törzs, az ún. „Himer törzs” tagjai a magyar katonai vezetőkkel folytatott megbeszéléseikből azt a következtetést vonták le, hogy Magyarország csak akkor lenne hajlandó bármiféle katonai előkészületet tenni, ha a német tervekről hivatalos értesítést kapna.
Werth Henrik koncepciója
A magyar katonai vezetés, élén a Honvéd Vezérkar főnökével, Werth Henrik gyalogsági tábornokkal, természetesen igyekezett a német előkészületekről információkhoz jutni és azok birtokában a magyar politikai vezetés számára „ajánlásokkal” élni a várható német–szovjet háború esetére.
Ennek jó példája Werth Henrik 1941. május 6-án készített emlékirata, amelyben Bárdossy László miniszterelnök – és egy személyben külügyminiszter – számára foglalta össze a német–szovjet viszonyt, annak várható alakulását és a Magyarország által megteendő, általa helyesnek vélt lépéseket.
Werth úgy látta, hogy a Közép-Európában 1938 és 1941 között végbement változások Magyarország számára új lehetőségeket és feladatokat kínálnak. Megítélése szerint a jövő magyar külpolitikájának nem az expanzivitásra, hanem a biztonságra kell törekednie.
Ennek a biztonságnak a letéteményese pedig csak a Németországgal szoros szövetségben lévő Magyarország lehet.
Werth meglátása szerint a térségben Románia meggyengült, Szlovákia katonai értelemben nem tekinthető tényezőnek, a szétesett Jugoszlávia pedig nem jelent erőt.
Werth vélekedése szerint a két nagyhatalom között rövid időn belül fegyveres konfliktus robban ki az európai hegemóniáért, s ebben a konfliktusban Magyarországnak – mert érdeke azt kívánja – Németország mellé kell állnia. A Honvéd Vezérkar főnöke ezért határozott állásfoglalást kért a politikai vezetéstől ebben a kérdésben, hogy a megfelelő katonai előkészületeket megtehesse.
Bárdossy László miniszterelnök Werth nézeteit alapvetően osztotta, de azokat politikusként kezelve úgy vélte, hogy Magyarországnak nem szabad ilyen mértékben előreszaladnia, a kormánynak szabad kézzel kell rendelkeznie a politika alakítására, és meg kell várnia a németek részéről érkező esetleges megkereséseket.
Bárdossy a Werthnek 1941. május 12-én megküldött válaszában részletesen kifejtette ezen véleményét, és a vezérkar főnöke által felvetett, Németországgal kötendő garanciális és segélynyújtási politikai és katonai szerződés kapcsán úgy vélte, hogy az „nem azon fordul meg, hogy egy ilyen szerződés megkötése kívánatos-e, hanem hogy a Németbirodalom egyáltalán hajlandó-e Magyarországgal a kölcsönösség alapján ilyen szerződést létesíteni”.
Werth a miniszterelnöki választ nem találta igazán „eligazítónak”, és egyre inkább érzékelve a német–szovjet viszony romlását, a háború közeledtét, újabb memorandumban fordult Bárdossy Lászlóhoz, de most már mint külügyminiszterhez.
Az 1941. június 14-én kelt memorandumban a megítélése szerint napokon belül várható német–szovjet háború kapcsán Werth úgy gondolta, hogy abban Magyarország részvétele szinte elkerülhetetlen:
„1. mert ezt megköveteli az ország területi épségének, valamint állami, társadalmi és gazdasági rendszerünk biztosítása;
2. mert jövőnk érdekében az orosz szomszédság gyengítése és eltávolítása határainktól elsőrendű nemzeti érdekünk;
3. mert erre kötelez keresztény nemzeti alapon álló világnézetünk és a bolsevizmussal szembeni elvi állásfoglalásunk úgy a múltban, mint a jelenben is;
4. mert politikailag a tengelyhatalmak mellett véglegesen lekötöttük magunkat;
5. mert további országgyarapításunk is ettől függ”.
Werth Henrik egyúttal kérte, hogy a kormány közölje: „Magyarország német–orosz háború esetén milyen álláspontra kíván helyezkedni, illetőleg milyen magatartást fog tanúsítani”, s megismételte korábbi javaslatát, hogy „a kormány haladéktalanul lépjen érintkezésbe a német kormánnyal, és tegyen formálisan ajánlatot a német–orosz háborúhoz való önkéntes csatlakozásunkra”.
A Honvéd Vezérkar főnöke memorandumában felsorolta még a német-szovjet háború esetén magyar részről elengedhetetlennek látszó katonai intézkedéseket.
Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter bejelentése a magyar Országgyűlés Képviselőházának 1941. június 27-i ülésén:
„T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Egészen rövid bejelentést szeretnék tenni. A Ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a Szovjet népjogellenes és minősíthetetlen támadást. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a támadások következtében Magyarország és a Szovjet-Unió között a hadiállapot beállott. (Hosszan tartó élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán. – Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Ki a szociáldemokratákkal! – Maróthy Károly: Ki velük!) Még csak egy mondatot. A magyar haderő a megfelelő megtorló intézkedéseket meg fogja tenni. (Hosszan tartó élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán.)”
Forrás: Az Országgyűlés Képviselőházának naplója, 1939–1944. X. kötet, 305. oldal. 1941. június 27-i, 202. ülés.
Nem számoltak magyar résztvétellel
Werth átiratát 1941. június 14-én rendkívüli minisztertanácson vitatták meg. A vita összegzése szerint a magyar királyi kormány német–szovjet háború esetén – ellentétben a Honvéd Vezérkar főnökének véleményével – nem kíván önként felajánlkozni a német kormánynak.
Bárdossy László egyúttal „önmérséklést” ajánlott Werthnek, illetve ajánlásokat fogalmazott meg számára, amelyek szem előtt tartását kérte a német katonai vezetőkkel folytatandó tárgyalásai alkalmával.
Werth már ezen „ajánlások” ismeretében tárgyalt Budapesten Franz Halder vezérezredessel 1941. június 19-én. A tárgyalásról a következő összegzést készítette:
„1. Halder nézete szerint a németek az oroszkérdést fegyveresen fogják elintézni.
2. Ez az elintézés rövid időn belül (kb. 1 hét) megtörténik.
3. Jó lett volna, ha Magyarország a Kárpátok vonalát jobban biztosította volna, de most Magyarország ne tegyen semmi olyan rendszabályt, ami az oroszokat alarmírozná, vagy ami a Magyarországon át történő német szállításokat befolyásolhatná.
4. Magyarország készüljön fel arra, hogy ha a német hadműveletek következtében az oroszok tömegesen átlépnék a magyar határt, azokat lefegyverezhesse.
5. Ha a németeknek szükségük volna a Kárpátalján át vezető vasútvonalakra, akkor azokat Magyarország bocsássa a németek rendelkezésére.
6. Magyarország engedélyezze a német rádióállomások telepítését.
7. Amennyiben Magyarország részéről szükségessé válnának bizonyos katonai rendszabályok, akkor Himer tábornok útján a Vezérkar Főnökét arra külön fogja kérni.”
A tárgyalásokról készített feljegyzés arra utalt, hogy a német katonai – s feltehetően politikai – vezetés nem számolt tényleges magyar részvétellel a várható német–szovjet fegyveres konfliktusban.
A Honvéd Vezérkar főnöke 2. osztálya (hírszerzés és kémelhárítás) folyamatosan figyelte és elemezte a német–szovjet kapcsolatokról beérkező információkat. Egy 1941. június 21-én keltezett anyag szerint a német–szovjet helyzet „tisztázása” legkésőbb negyvennyolc órán belül várható, és a Szovjetunió által Magyarországgal szemben megteendő lépésekről a következők olvashatóak: „Valószínűnek látszik, hogy a Szovjet Magyarországgal szemben éppen úgy fog eljárni a háború kitörése esetén, mint a többi környező országokkal szemben, tehát légi és esetleg földi támadás várható.”
Az 1941. június 22-én 3 óra 15 perckor a Szovjetunió ellen megindított német támadást követően a birodalmi külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop tájékoztatta a berlini magyar követet, Sztójay Dömét, Hitler pedig levélben értesítette Horthy Miklós kormányzót. Hitler levelét 1941. június 22-én 10 óra 30 perckor adta át Horthy Miklós kormányzónak a budapesti német követ, Otto von Erdmannsdorf.
A Partridge-jelentések
A Kassát ért légitámadást követően a Honvéd Vezérkar főnöke 2. osztályának ún. „attasécsoportja” a Magyarországra akkreditált katonai attasékat 1941. július 1-jén Kassára utaztatta, hogy a helyszínen mutassák be nekik a június 26-i légitámadás következményeit. Az Amerikai Egyesült Államok budapesti követségének katonai attaséja, Richard C. Partridge őrnagy 1941. július 5-i jelentésében a Kassán tapasztaltakról többek között a következőket írta:
„[…] a Kassa és Rahó elleni támadások szolgáltak annak a június 27-i nyilatkozatnak az indokaként, amelyik megállapította, hogy Magyarország és Oroszország között hadiállapot áll fenn. Azóta háromszor jelentettek orosz gépeket Magyarország felett, és jelentették, hogy hármat lelőttek Csap (39˚ 50’ – 43˚ 30’) felett június 29-én. Nincs határozott bizonyíték arra, hogy a június 26-i támadást orosz gépek hajtották volna végre, bár ez lenne a természetes és logikus feltevés. Kifejezést nyert az a feltevés, amelyet néhányan hisznek, hogy ezt a támadást mások követték el azért, hogy Magyarországot Oroszország elleni háborúba kényszerítsék. Nem tudok ezzel a feltevéssel kapcsolatban egyéni véleményt nyilvánítani, csak azt, hogy lehetséges, de részemről nem tartom valószínűnek.”
Forrás: Ormay József: A Partridge-jelentések. Hadtörténelmi Közlemények, 1991. 2. szám, 116. old.
A magyar politikai vezetés gyorsan lépett. A kormány – államfői jóváhagyással – 1941. június 23-án megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, és Molotov szovjet külügyminiszter érdeklődésére – mi Magyarország álláspontja a kirobbant háború kapcsán? – érdemben nem reagált.
A német katonai vezetés ugyanakkor örömmel vette volna, ha Magyarország önként ajánlott volna fel katonai erőt a németeknek, de kérni ők sem akartak. Berlinben úgy vélték, hogy a magyarokhoz megfogalmazott bármely kérés azonnal magyar ellentételezési igénnyel párosul.
Budapesten eközben mindössze annyi történt, hogy német–magyar katonai tárgyalások kezdődtek egy népi németekből álló önkéntes egység felállításáról, amely részt vehetne a keleti hadjáratban.
A magyar Országgyűlés Felsőházának 1941. július 4-i ülésén elnöklő gróf Széchenyi Bertalan bejelentése:
„Tisztelt Felsőház! A szovjetorosz részről magyar terület ellen intézett, magyar életekben és vagyonokban súlyos károkat okozó minősíthetetlen légitámadások következménye-képpen, hazánk hadiállapotba került a Szovjetunióval, és az ellenségeskedések megkezdődtek. Ezekben a történelmi órákban a magyar honvédség a Kárpátoktól keletre nyomul előre, hogy a soha nem látott hatalmas felkészültségű, nagyszerű német véderővel együtt Európa békéje és kultúrája, valamint hazánk biztonsága érdekében teljesítse kötelességét. Legyen a Mindenható bőséges áldása hős katonáink vállalkozásán, hogy a reájuk háruló nagy feladatokat sikeresen megoldhassák. (Helyeslés.)”
Forrás: Az 1939. június 10-re összehívott Országgyűlés Felsőházának naplója. II. kötet, 235. oldal. Bp., 1942.
Hadba lépés mint visszacsapás
A tárgyalások még be sem fejeződtek, amikor megérkezett a hír Budapestre, hogy Kassa városát 1941. június 26-án 13 óra után néhány perccel három repülőgép bombázta, amelyek azonosítása nem volt egyértelmű, de a jelentéstevők szerint feltehetőleg szovjet gépek voltak. (A bombarepeszek és a fel nem robbant bomba későbbi vizsgálata ezt a feltevést támasztotta alá.)
Ugyanazon a napon 12 óra 40 perckor a Kőrösmező és Budapest között közlekedő gyorsvonatot is repülőtámadás érte Rahó és Tiszaborkút közelében. A támadó gépeket szovjetként azonosították, mivel jól láthatóak voltak a felségjelek. Ennek a támadásnak két – más források szerint három – halálos áldozata, három súlyos és hat könnyebb sebesültje volt.
A támadások hírével a honvédelmi miniszter – Bartha Károly szolgálaton kívüli táborszernagy – és a Honvéd Vezérkar főnöke, Werth Henrik gyalogsági tábornok azonnal felkereste az államfőt, és tájékoztatta őt a támadásról. Bárdossy László miniszterelnök pedig – aki a két katona után érkezett Horthy Miklóshoz – azonnal rendkívüli minisztertanácsot hívott egybe.
A délután 15 órakor megtartott minisztertanácsi ülésen – amelynek eredeti jegyzőkönyve nem ismeretes, a rendelkezésre álló két „variáns” ugyanis bizonyíthatóan nem az adott ülést követő napon készült – a jelen lévő miniszterek összességében a „visszacsapás” mellett foglaltak állást.
Ezen állásfoglaláshoz az alapot az államfői döntés adhatta meg, amelyre Bárdossy Lászlónak a Budapesti Népbíróságon elmondott beszédéből következtethetünk. „A támadás [mármint Kassa és a gyorsvonat ellen – Sz. S.] éppen a legérzékenyebb pontján érintette az államfő, a magyar hadvezetőség és a tisztikar lelki alkatát, számukra egyformán a katonai becsület és bátorság kérdésévé vált, hogy az ismételt provokálatlan támadás után Magyarország se maradjon tovább tétlen. A hadvezetőség kifejezésre juttatta, hogy elviselhetetlen szégyennek tartaná, ha Magyarország még most sem vállalna részt a háborúban, ugyanezt jelentette ki kategorikus formában a kormányzó.”
Az államfő ezen kijelentéséhez megvolt az alkotmányos alap is. Az 1920. évi XVII. törvénycikk – amely az 1920. évi I. törvénycikket egészítette ki – ugyanis kimondta: „Közvetlen fenyegető veszély esetében a kormányzó a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlés késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határain kívül alkalmazását elrendelheti.”
A minisztertanácsi ülés gyakorlatilag ezt a kormányzói döntést „szentesítette”. Nem volt olyan politikus, aki az államfő döntését kétségbe vonta vagy tiltakozott volna ellene. Bárdossy László a döntést – amely Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beálltát tartalmazta – 1941. június 27-én jelentette be az országgyűlés képviselőházában, amit lelkes éljenzés fogadott.
Horthy Miklós kormányzó pedig a következő napon, 1941. június 28-án Adolf Hitlerhez írott levelében így fogalmazott: „A szolidaritás szellemében kormányom a német–orosz háború kezdete után azonnal megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a szovjet-orosz kormánnyal, és amikor a szovjet-orosz légierő magyar területen ismételten képmutató bombatámadásokat hajtott végre, kinyilváníttattam a hadiállapot beálltát Oroszországgal.” Az államfő levele egyértelművé teszi, hogy a döntést ő hozta meg, és ahhoz az alkotmányos tényezők – a kormány és az országgyűlés – a hozzájárulásukat megadták.
A Képviselőházban tett miniszterelnöki bejelentéssel egy időben, illetve azt némileg megelőzve a magyar királyi Honvéd Légi Erő gépei már szovjet területet bombáztak, és megkezdődött a Kárpát-csoportnak nevezett magyar katonai erő szervezése. A Kárpát-csoport 1941. június 28-án megindította támadását a Szovjetunió ellen, s ezzel a lépéssel Magyarország a Szovjetunió elleni – gyakorlatilag még ugyanazon évben világméretűvé szélesedő – háború részesévé vált.
